„Érted Vagyok”, 2011 (22. évfolyam, 1-6. szám)

2011-02-01 / 1. szám

Vallás és felelősség az „ ez a fajzat böjttel és imádság­gal, vagy az egyház szolgálatával űzhető ki” (vö. Mk 9,29) ingová­­nyába. Látszólag korlátlanul alkal­masak vagyunk mindenre, amit az élet elénk hozhat, valójában azon­ban kevés Einstein és kevés Mozart születik, és hogy több szülessen, nem elhatározás és hit kérdése, ha­nem éppen Isten általunk csak ka­­piskált bölcsessége, amely sohasem lesz azonos a mienkkel.­­ A legsúlyosabb probléma talán abban fogalmazható meg, hogy az egyéniségnek olyan sajátos értel­mezését kell komolyan venni, amely legfeljebb azzal szemléltet­hető, hogy a vallásos egyéniség „kí­vülről tudja a Bibliát”, meg azt, hogy mire mit ír elő a Biblia. „Em­berileg” természetesen semmiről nem lehet szó, legfeljebb arról, hogy mindazt, ami emberi, elnyom­juk, hiszen minden emberi már ele­ve bűnös­­ Ádám óta és nem illik bele Isten világába, akaratába, ezért meg kell tagadni, hiszen csak elvá­laszt a másik embertől, még inkább az isteni rendtől és egységes tör­vényrendszertől, illetve a mindent felülíró „vallási” előírások szöve­vényétől. Ezek a jellemzők olyan magatar­tásrendszert tételeznek fel, amely szinte tökéletesen lehetetlenné teszi a felnőtté válást, az önállóságot, az autonómiát. Meghatároznak egy sa­játos elvárást, amelyet vakon, kriti­ka nélkül, gondolkozás nélkül el kell fogadnom, ha „vallásos”, azaz láthatóan Istenhez tartozó - vagyis ha valamilyen közösség, gyülekezet tagja akarok lenni. Ezek után az a legfontosabb, hogy tisztázzuk a fogalmakat. Mit értünk önállóságon, autonómián, felnőtt­ségen? „Elhagyva a gyermek szokásait, nem úgy beszélünk, nem úgy gon­dolkozunk, nem úgy ítélünk, mint a gyermek”, hanem mint felelősség­gel rendelkező, független szemé­lyek - idézhetnénk az első korinthu­­si levelet (1Kor 13,11). A baj ott van, hogy éppen az, aki e levelet ír­ta, nem tekintett egyenrangúaknak másokat, sőt egyenesen megtiltotta, hogy valaki is önállóan gondolkoz­zon, és bármit is másként lásson (Gál 1,8-9­). Az igaz, hogy a gyermek foganta­tásától fogva burokban fejlődik, és szellemileg abban marad a születé­se után is. Nem ő gondolkozik, nem ő beszél vagy ítél, nem ő cselekszik, még ha sokszor ezt mutatja is a lát­szat, hanem azt gondolja, azt mond­ja, azt cselekszi, amit szülei, kör­nyezete sugall neki. Mindaddig gyermek marad mindenki, amíg jól­­rosszul meg nem szabadul ettől a buroktól. De egyáltalán nem mind­egy, hogyan tépi le magáról azt, ami addig védte és óvta, de egyben gá­tolta is, hogy végre felelősséget vál­laljon gondolataiért, döntéseiért, cselekedeteiért­ vagy ami legalább ilyen veszélyeket hordoz: hogyan tépi le róla más, akinek nem sok fo­galma van arról, hogy mi zajlott ad­dig a burkon belül. Sajnos nem véletlen például az el­ső korinthusi levél végső „biztatá­sa”: „Aki nem szereti Jézust, legyen átkozott! Jöjj el, Uram” (Ibor 16, 22)! A baj azonban nem Pálnál van, hiszen mindenkinek magánügye — legyen az Pál, vagy Péter, vagy Já­nos -, hogy hogyan tépi a saját sza­kál­lát. Csakhogy közösségek, gyü­lekezetek erre a mondatra, illetve az ilyen jellegű mondatokra hivatkoz­va fojtanak meg mindenféle egyéni, önálló gondolkozást, anélkül hogy azok tartalmán elgondolkoznának. A legtökéletesebb konformizmus megvalósítását követelik meg tag­jaiktól, teljesen eltaposva minden egyéniséget és autonómiát. El kell ismerni, hogy egy adott közösség számára veszélyes lehet a sokféle­ség, hiszen az esetleg a közösség széthullását is eredményezheti. A kérdés azonban az, hogy mi értelme van egy olyan „együttesnek”, amely csak egyetlen dallamot tud kántálni. Egy kórus éppen attól lesz gyönyö­rű, hogy minden szólam a magáét énekli. Kétségtelen, két dolog min­denképpen mellőzhetetlen: egy­részről, hogy tiszteljem a másik dal­lamát, mert az az én dallamomat is gazdagítja, másrészről, hogy kívül­ről, fenyegetésekkel, kitagadások­kal, átkokkal ne erőltessem a má­sikra a saját dallamomat. „Az egyén szilárd belső érték­­rendszerének kialakulása az alapja az egységes és autonóm személyi­ség kifejlődésének. A jellemalakí­tás legfontosabb célja, hogy az egyén érezze: a norma belőle, belül­ről ered. A tettekhez kapcsolódó elővételezett öröm vagy éppen szé­gyen, bűnbánat saját érzelemként, a döntés saját gondolatként, a visel­kedés saját indíttatásként jelenjen meg. A felnőttség ott alakul ki, ahol az egyén belső elkötelezettséget érez gondolatai, cselekedeti iránt, attól függetlenül, hogy azért dicsé­retet vagy elmarasztalást várhat-e” (Kozéki Béla: Moralitás, jellemfej­lesztés, 1987, 16. o.). Nem azért mutatom az azonosulást a körülöt­tem lévőkkel, mert sokan vannak, hanem mert belsőleg azonosan ér­zek, és egyetértek velük. És ez az azonosulás nem attól függ, hogy melyik oldalon állnak többen, ha­nem kizárólag saját, belső meggyő­ződésemtől. A Biblia, az evangélium, mond­hatjuk úgy is: Isten szava nem cso­daszer, amit ha bedobunk a köztu­datba vagy éppen „Isten asztalára”, rögtön teljesül kívánságunk, és mindenféle pszichológia vagy pe­dagógia teljességgel feleslegessé válik. Szívesen elfeledkezünk arról, hogy Isten csak a természetes em­beri alapokra tud építeni. A hit lég­várait csak mi szeretjük a semmire ráépíteni. A félig kész ember félig kész marad akkor is, ha akármilyen vallásos „aranypapírba” göngyöl­jük. Változás csak akkor jön létre, ha belülről, saját elhatározásunkból akarjuk a változást. A félelem és a fenyegetettség csak nyomorékokat, infantilizmusban megrekedt árnya­kat szülhet. Sokan gondolják, a felnőttség ott kezdődik, hogy ha kell, mindenki­vel szembe tudunk szállni, és min­denkinél okosabbnak képzeljük magunkat, vagy ami legalább eny­­nyire a felnőttség ellenkezője: min­denkinél tökéletesebbnek, okosabb­nak gondoljuk magunkat, vagyis azt képzeljük, hibázni csak a másik tudhat, tévedésre csak a másik ké­pes. Mások szerint a felnőttség lé­nyege abban van, hogy van mer­­szünk kiállni az emberek elé, és „hirdetni az igét, akár alkalmas, akár alkalmatlan” (vö. 2 Tim 4,2). Vannak, akik úgy gondolják, elég, ha minden gondolat, minden csele­kedetmorzsa mögé valamiféle hi­vatkozást, valami nagy ember, talán Jézus vagy a Biblia más idézeteit ra­­gasztgatjuk, és ezáltal egy csapásra minden igazolást nyer. Azt hiszik, hogy a felnőtté válás lényege a szüntelen és netán gátlástalan ön­igazolás. A jézusi felnőtt élet azon­ban nem a bibliaolvasás vagy -bif­­lázás automatikus következménye, hanem éppen az önigazolás komoly határok közé szorítása, vagyis soha sem azért igazolom magam, hogy másokat elmarasztaljak. A felnőtt ember célja nem az, hogy önmaga számára igazolt és hasznos legyen, hanem hogy másoknak a javára, épülésére szolgáljon. Ehhez azon- F érted va­gyok” 2011. február 1­3

Next