„Érted Vagyok”, 2011 (22. évfolyam, 1-6. szám)
2011-02-01 / 1. szám
Vallás és felelősség az „ ez a fajzat böjttel és imádsággal, vagy az egyház szolgálatával űzhető ki” (vö. Mk 9,29) ingoványába. Látszólag korlátlanul alkalmasak vagyunk mindenre, amit az élet elénk hozhat, valójában azonban kevés Einstein és kevés Mozart születik, és hogy több szülessen, nem elhatározás és hit kérdése, hanem éppen Isten általunk csak kapiskált bölcsessége, amely sohasem lesz azonos a mienkkel. A legsúlyosabb probléma talán abban fogalmazható meg, hogy az egyéniségnek olyan sajátos értelmezését kell komolyan venni, amely legfeljebb azzal szemléltethető, hogy a vallásos egyéniség „kívülről tudja a Bibliát”, meg azt, hogy mire mit ír elő a Biblia. „Emberileg” természetesen semmiről nem lehet szó, legfeljebb arról, hogy mindazt, ami emberi, elnyomjuk, hiszen minden emberi már eleve bűnös Ádám óta és nem illik bele Isten világába, akaratába, ezért meg kell tagadni, hiszen csak elválaszt a másik embertől, még inkább az isteni rendtől és egységes törvényrendszertől, illetve a mindent felülíró „vallási” előírások szövevényétől. Ezek a jellemzők olyan magatartásrendszert tételeznek fel, amely szinte tökéletesen lehetetlenné teszi a felnőtté válást, az önállóságot, az autonómiát. Meghatároznak egy sajátos elvárást, amelyet vakon, kritika nélkül, gondolkozás nélkül el kell fogadnom, ha „vallásos”, azaz láthatóan Istenhez tartozó - vagyis ha valamilyen közösség, gyülekezet tagja akarok lenni. Ezek után az a legfontosabb, hogy tisztázzuk a fogalmakat. Mit értünk önállóságon, autonómián, felnőttségen? „Elhagyva a gyermek szokásait, nem úgy beszélünk, nem úgy gondolkozunk, nem úgy ítélünk, mint a gyermek”, hanem mint felelősséggel rendelkező, független személyek - idézhetnénk az első korinthusi levelet (1Kor 13,11). A baj ott van, hogy éppen az, aki e levelet írta, nem tekintett egyenrangúaknak másokat, sőt egyenesen megtiltotta, hogy valaki is önállóan gondolkozzon, és bármit is másként lásson (Gál 1,8-9). Az igaz, hogy a gyermek fogantatásától fogva burokban fejlődik, és szellemileg abban marad a születése után is. Nem ő gondolkozik, nem ő beszél vagy ítél, nem ő cselekszik, még ha sokszor ezt mutatja is a látszat, hanem azt gondolja, azt mondja, azt cselekszi, amit szülei, környezete sugall neki. Mindaddig gyermek marad mindenki, amíg jólrosszul meg nem szabadul ettől a buroktól. De egyáltalán nem mindegy, hogyan tépi le magáról azt, ami addig védte és óvta, de egyben gátolta is, hogy végre felelősséget vállaljon gondolataiért, döntéseiért, cselekedeteiért vagy ami legalább ilyen veszélyeket hordoz: hogyan tépi le róla más, akinek nem sok fogalma van arról, hogy mi zajlott addig a burkon belül. Sajnos nem véletlen például az első korinthusi levél végső „biztatása”: „Aki nem szereti Jézust, legyen átkozott! Jöjj el, Uram” (Ibor 16, 22)! A baj azonban nem Pálnál van, hiszen mindenkinek magánügye — legyen az Pál, vagy Péter, vagy János -, hogy hogyan tépi a saját szakállát. Csakhogy közösségek, gyülekezetek erre a mondatra, illetve az ilyen jellegű mondatokra hivatkozva fojtanak meg mindenféle egyéni, önálló gondolkozást, anélkül hogy azok tartalmán elgondolkoznának. A legtökéletesebb konformizmus megvalósítását követelik meg tagjaiktól, teljesen eltaposva minden egyéniséget és autonómiát. El kell ismerni, hogy egy adott közösség számára veszélyes lehet a sokféleség, hiszen az esetleg a közösség széthullását is eredményezheti. A kérdés azonban az, hogy mi értelme van egy olyan „együttesnek”, amely csak egyetlen dallamot tud kántálni. Egy kórus éppen attól lesz gyönyörű, hogy minden szólam a magáét énekli. Kétségtelen, két dolog mindenképpen mellőzhetetlen: egyrészről, hogy tiszteljem a másik dallamát, mert az az én dallamomat is gazdagítja, másrészről, hogy kívülről, fenyegetésekkel, kitagadásokkal, átkokkal ne erőltessem a másikra a saját dallamomat. „Az egyén szilárd belső értékrendszerének kialakulása az alapja az egységes és autonóm személyiség kifejlődésének. A jellemalakítás legfontosabb célja, hogy az egyén érezze: a norma belőle, belülről ered. A tettekhez kapcsolódó elővételezett öröm vagy éppen szégyen, bűnbánat saját érzelemként, a döntés saját gondolatként, a viselkedés saját indíttatásként jelenjen meg. A felnőttség ott alakul ki, ahol az egyén belső elkötelezettséget érez gondolatai, cselekedeti iránt, attól függetlenül, hogy azért dicséretet vagy elmarasztalást várhat-e” (Kozéki Béla: Moralitás, jellemfejlesztés, 1987, 16. o.). Nem azért mutatom az azonosulást a körülöttem lévőkkel, mert sokan vannak, hanem mert belsőleg azonosan érzek, és egyetértek velük. És ez az azonosulás nem attól függ, hogy melyik oldalon állnak többen, hanem kizárólag saját, belső meggyőződésemtől. A Biblia, az evangélium, mondhatjuk úgy is: Isten szava nem csodaszer, amit ha bedobunk a köztudatba vagy éppen „Isten asztalára”, rögtön teljesül kívánságunk, és mindenféle pszichológia vagy pedagógia teljességgel feleslegessé válik. Szívesen elfeledkezünk arról, hogy Isten csak a természetes emberi alapokra tud építeni. A hit légvárait csak mi szeretjük a semmire ráépíteni. A félig kész ember félig kész marad akkor is, ha akármilyen vallásos „aranypapírba” göngyöljük. Változás csak akkor jön létre, ha belülről, saját elhatározásunkból akarjuk a változást. A félelem és a fenyegetettség csak nyomorékokat, infantilizmusban megrekedt árnyakat szülhet. Sokan gondolják, a felnőttség ott kezdődik, hogy ha kell, mindenkivel szembe tudunk szállni, és mindenkinél okosabbnak képzeljük magunkat, vagy ami legalább enynyire a felnőttség ellenkezője: mindenkinél tökéletesebbnek, okosabbnak gondoljuk magunkat, vagyis azt képzeljük, hibázni csak a másik tudhat, tévedésre csak a másik képes. Mások szerint a felnőttség lényege abban van, hogy van merszünk kiállni az emberek elé, és „hirdetni az igét, akár alkalmas, akár alkalmatlan” (vö. 2 Tim 4,2). Vannak, akik úgy gondolják, elég, ha minden gondolat, minden cselekedetmorzsa mögé valamiféle hivatkozást, valami nagy ember, talán Jézus vagy a Biblia más idézeteit ragasztgatjuk, és ezáltal egy csapásra minden igazolást nyer. Azt hiszik, hogy a felnőtté válás lényege a szüntelen és netán gátlástalan önigazolás. A jézusi felnőtt élet azonban nem a bibliaolvasás vagy -biflázás automatikus következménye, hanem éppen az önigazolás komoly határok közé szorítása, vagyis soha sem azért igazolom magam, hogy másokat elmarasztaljak. A felnőtt ember célja nem az, hogy önmaga számára igazolt és hasznos legyen, hanem hogy másoknak a javára, épülésére szolgáljon. Ehhez azon- F érted vagyok” 2011. február 13