Esti Budapest, 1955. február (4. évfolyam, 26-49. szám)
1955-02-12 / 36. szám
lység 1944 november 4-én, azon a napon, amikor a nácik a Pestet Budával összekötő hidak közül az elsőt, a Margit-hidat, fölrobbantották, kora reggel elhatároztuk a feleségemmel, hogy budai lakásunkat — amely a Mártírok útja és a Kapás utca sarkán volt, szemben a később felrobbantott lőszerrel teli Regent-házzal — elhagyjuk és Pestre megyünk. Az első világháború alatt egy pesti napilap katonai rovatát vezettem: stratégiai érzékem azt sugallta, hogy a főváros pesti oldala hamarabb kerül a Vörös Hadsereg kezébe, mint a budai. Két kis bőrönddel a kezünkben indultunk útnak villamoson a Margit-hídon, az akkori Szent Domonkos utca felé, ahol egyik fiam lakott a feleségével, másféléves kislányával és apával. Még nem értünk oda, amikor óriási robbanás hangja ütötte meg a fülünket. Ha negyedórával későbben ülünk villamosra, mi is a Duna hullámaiban végeztük volna életünket. Ez volt az első csoda. A felszabadulásig ott húzódtunk meg a ház pincéjében, ahonnan azonban mindaddig, amíg a moszkvai rádiót fogni lehetett, fel-fellopóztam az első emeleti lakásba. S amíg a telefonhuzal meg nem szakadt, közvetítettem a földszinti lakásban élő két fiatal lánynak a földalatti mozgalom üzeneteit: „X. Y. olajra lépett“, vagy „N. N. üldözöttnek gyártsanak új keresztlevelet“. A két lány egyike később Erdei Sándornak, az írószövetség mostani első titkárának lett a felesége, másik Sipos Gyula költőtársammal kötött házasságot. A pince gyakori látogatója Járdányi Pál volt, a kiváló zeneszerző; ő hozta naponként a zuglói jóhíreket. „A szovjet csaparok már az Abonyi utcában vannak.“ A pince lakói közt azonban kibombázott és odamenekült nyilasok is voltak. Az egyik fölhorkant: „Vegye tudomásul, hogy ha ki meri ejteni mégegyszer, hogy a vörösök Budapestet elfoglalják, velem gyűlik meg a baja.“ A pince lakói közt volt egy csepeli munkás is, Járdányi, ő ésén összenéztünk: nem lehet ölre mennünk vele és a többi hasonszőrűvel, mert azok naponta ették a húst meg a vajat, nekünk pedig már kenyerünk se volt; a hetek óta tartó éhezésben csontvázakká fogytunk. Január 14-én megjelentek az első szovjet harcosok a kertes ház udvarán s onnan fel az első emeletre velem együtt, ahol az ablakon géppuska-állásokat rendeztek be. Töpörödött, fagyos kis almák az egyik asztalon. Megkínáltam az egyik szovjet harcost, jóízűen beleharapott A géppuskákra nem volt szükség. Hiszen azon a napon már megkezdődött a roham a Nagykörútért. De egy szovjet parancsnokság számára az egész ház alkalmasnak látszott. Ki kellett ürítenünk a pincét is. Mi egy közeli Thököly úti házban kaptunk szállást. De a következő napon a menyem észrevette, hogy a kisunokámnak egy nélkülözhetetlen edénye maradt a pincében. Visszamentem a Szent Domonkos utcai házhoz s annak a vasrácsos kerítését veregettem, mert az udvaron nem láttam senkit. Nemsokára egy szovjet harcos jött a kapuhoz. Valamicskét tudtam oroszul — a testvéröcsém özvegyen maradt orosz felesége tanítgatott jóelőre — eldadogtam, hogy mi járatban vagyok és hogy a 19-es magyar proletárdiktatúra idején a Kormányzótanács sajtóosztályát vezettem, tehát megbízható is vagyok. Kémlelően nézett rám: „Ezt mindenki mondhatja.“ Igaza volt. Mivel igazolhatnám mégis magamat? Ilfentő ötletem támadt. Egy kis ■LTJ’ vasládikában magammal hoztam Budáról a kortársaim legbecsesebb leveleit és kéziratait, Adyét, Móriczét, másokét, de főleg Gorkijét. Tehát: „Gorkij leveleim is vannak.“ S erre következett a második csoda: a szovjet harcos megszólalt magyarul: — Magának Gorkij levelei? — Nekem. De honnan tud magyarul? — Szerb nemzetiségű voltam. Egyformán tudok oroszul, szerbül és magyarul. Tessék. Kitárta a kaput. Föl az őrnagyhoz. Ott újra elmondom a kérésemet. Az őrnagy előbb szigorúan néz rám, aztán elmosolyodik. De közben észreveszem, hogy aki fölkísért, a füléhez hajol. Az őrnagy nagyon szívélyes. Mellém rendel egy másik szovjet harcost, az majd lekisér a pincébe, ahonnan elvihetem azt, amit akarok, bármit, amit itt felejtettünk. — Köszönöm. De én most csak azt akarom elvinni. Indulunk. De mielőtt az ajtóhoz érnék, utánam szól: — Egy pillanatra. Úgy hallom, önnek Gorkij-levelei vannak. — Igen. — Nem adná ide? — Miért? — Hogy eljuttassam a moszkvai Gorkij Intézetbe. Ott lennének a legjobb helyen. Habozás nélkül én. — Holnap elhozom. Szavamat álltam s másnap benyújtottam a vasrácsos kapun át a Gorkijtól kapott leveleimet. 1950-ben Endre fiam az első magyar kultúrküldöttséggel Moszkvában járt. Ott megkérdezték tőle, hogy az én fiam-e. Mert akkor arra kérik, hogy hazatérte után szóljon nekem: ajándékozzam a Gorkij Intézetnek azokat a leveleket, melyeket 1925 és 1928 között kaptam tőle Sorrentóból. Tudnak róla. És tudják azt is, hogy Gorkijnak „Az Artamonovok“ című regényét lefordíttattam a testvéröcsémmel — aki az első világháború alatt és után hét évig volt hadifogságban. A regényt kiadtam a „Nyugatiban. Még azt is tudják, hogy Gorkijnak ez a nagy regénye hamarabb jelent meg magyarul, mint oroszul.egírtam, hogy legnagyobb sajnálatomra nem adhatom át kétszer ugyanazt. Mert Budapesten 1945-ben a leveleket már átadtam egy szovjet őrnagynak, aki a csapattestével nyilván továbbvonult nyugat felé és eleshetett, zsebében a Gorkijlevelekkel. Csak így magyarázhatom, hogy azok nem kerültek Moszkvába. 1945 január 18-ra a főváros pesti oldala teljesen fölszabadult. De Buda teljes fölszabadulása csak huszonhat nap múlva, február 13-án következett el Akkor már az ország szívének nemcsak a balkamrája, de a jobbkamrája — valóban a jobboldali, jobban fertőzött nyilasrész is a Vörös Hadsereg gyógyító kezébe jutott. Közben már egy másik fiamnál húztuk meg magunkat egy Vajda Hunyad utcai lakásban. Volt, hogy annak egyetlen szobájában tizen is aludtunk. Egyszer Illyés Gyula is ott töltött egy éjszakát. Január 20-án elmentem az akkori Tisza Kálmán téri kommunista párti központba. Február első napjaiban pedig el-elmerészkedtem a Boráros téri hídhoz. Mikor jutok én Budára? Közben egy-egy barátom, aki csónakon jött át Pestre, hozta a hírt: ne nagyon kívánkozzak Budára, mert ismerik a házat, amelyben laktam, fölnéztek arra az emeletre, amelyen a szobáim voltak és csak leborotvált falakat láttak. S szemben a földig leomlott Regent-ház előtt száz és száz halott. Február 12-én ott voltam a Magyar Színházban, ahol a négy demokratikus párt toborzó nagygyűlést tartott. Aznap este papírra vetettem ezt a verstöredéket a Boráros térről: Félhalottan álltam ottan. Milyen messze volt Buda! Újra lássam a lakásom: Ez volt akkor a csoda. Akna robbant a habokban, Hogy juthatnék el oda! Mátét ettem. És mögöttem Nyilasbanda huhogott: „Nem kell félni, csak remélni!“ — S kezdődhet az új robot. De megláttam, fönn a Várban Vörös zászló lobogott. Ezt a verstöredéket nyolc év múlva megtaláltam a jegyzeteim közt. S akkor már kiegészíthettem olyan strófákkal, melyek az új, Petőfi-hídról szóltak. Tóval február 13-a után mégis kiváncsi voltam a budai lakásom romjaira. Átmentem a feleségemmel és nyaktörő utakon, megmaradt falpárkányokon mászva, bejuthattunk a harmadik emelet romjai közé. De hiszen a középső szobám, ha a mellettünk lévő nyilas ház jóvoltából kifosztva is, megmaradt! S megmaradt a polcokon a sokezer könyvemnek legalább a fele. Ady könyveiből ugyan a földön, téglatörmelékek s lövedékek közt, elszórt s összetapodott lapok, úgy látszik, hogy a látogatóknak csak a bőrkötésekre volt szükségük, azokat lehántották s a földre hányták a kötések belsejét. De épen maradtak a legfelső polcon harmincnégy év „Nyugat“ kötetei. És a következő évben, amikor a budai lakásból a pesti új lakásomba a fiaim kézikocsin áthordták a megmaradt bútorroncsokat és könyveket, itt volt a harmadik csoda. Fölütöttem az 1925-ös „Nyugat“-kötetet és kihullott belőle Gorkij első levele, melyet nekem írt, a fényképével együtt. Azt hittem, hogy egy év előtt ezt is odaadtam a szovjet őrnagynak. Azóta ezt a levelet átadtam a Szovjetunió budapesti nagykövetsége kultúrattaséjának, hogy legyen szíves a moszkvai Gorkij Intézethez juttatni ajándékomat. Melegenmegköszönték. S megköszönték a „Kortársaim“ című könyvemet is, melyet tavaly azért küldtem el Kelen Bélának, a Magyar-Szovjet Társaság főtitkárának szíves közvetítésével, mert abban részletesen megírtam a Gorkijjal volt egész levélváltásom történetét. Ezt az újabb köszönőlevelet a „Szovjet Kultúra“ közölte is. De nem érdektelen, ha újra kiadom a „Gorkij nevét viselő Világirodalmi Intézettnek hozzám írt és október 15-én kelt köszönő levelét, így szól: „Tisztelt Gellért elvtársi Szívélyes köszönetet mondunk önnek a „Kortársaim“ című könyvért, amely kétségtelenül bővíteni fogja azoknak a Gorkijt tanulmányozóknak ismereteit, akik a Maxim Gorkij élete egyik érdekes szakaszával foglalkoznak. Nagyon örülnénk, ha tovább is baráti kapcsolatot tarthatnánk fenn önnel, aki egyike azoknak, akik őszintén nagyra értékelik Gorkijt és akik hozzájárultak műveinek terjesztéséhez a régi Magyarországban. Ezúttal is mégegyszer elismerésünket fejezzük ki a Gorkij örökségének és emlékének ápolásáért.“ Mért írtam meg mindezt, mint legmaradandóbb emlékemet Budapest felszabadulása idejéből? Azért, mert azon túl, hogy újra szabad magyarnak érezhetem magamat, magyar író is vagyok és a legnagyobb szovjet íróval volt levélváltásom élményét a felszabadulás napjai forrósították soha ki nem hülővé. Ék Sándor: MELEG ÉTEL Az V. Magyar Képzőművészeti Kiállításon első díjat „Szabadságunkköszöntése“ című sorozatból nyert iiiiiiiiiiiii!iii!!!iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii!iiiiiiiiii!iiiiiiiiiiiiiiii!iii!iiiiiiiiiiiim Csepeli Szabó Béla: Köszöntlek, szabad városom!... Hajnalodik... A felkelő nap vörös fényt önt a kék folyóra, zenél a színes, tarka város, mint egy nagy, kakukkos óra .: Ébred a víz, a hegy, az égbolt, madarak csőrén cseng a hajnal, minden acélgyár, park és utca csordulásig fénnyel, arannyal. Emlékeztek-e még a képre, a korhadó horogkeresztre? Felfeszített, nagy városunkra, az égő, vérző Budapestre?! Emlékeztek-e még a tájra, a lőporfüstös hajnalokra? — Üszkös hídroncsok, emberroncsok zuhantak le az éjhabokba! A szétvert bérkaszárnyáró árnyán, kormot és hamut felkeverve, síró asszonyok kóboroltak férjük és gyermekeik keresve. Kozákfiúk a Don kanyarból, s katonaruhás grúz leányok, emelték fel Budapest népét: acélöntőik, ácsok, kovácsok! Kelet felől, miként a hajnal, özönlöttek az éji tájra, ráragyogtak éltető tűzként a halál dermedt városára; Rájuk gondolok itt a bércen és nem riaszt a múlt sötétje: szemem azért pillant a mélybe, hogy hős utainkat lemérje! Az ő kiömlő vérük fényét villantja ma is itt az élet: minden mi szép és új e tájban, e halhatatlan fényt dicsérjed! ... Az embert nézem áhítattal a sugárutak rendszerében, a felszabadult, békés népet nézem műve száz erében ... Hídóriások remek kapcsa köti össze Pestet Budával. Kohótüzek, rétek, vörösek, viaskodnak a kék homállyal. Martinászok láng-lobogói szállnak a Duna szürke partján, erkélyes házak, szobrok, parkok, sziporkáznak a dombok alján: ó, üdvözöllek, büszke város! Hatalmas munka! Drága mű! úgy idézed fel harcainkat, mint nagy, nagy mesterhegedű!... Minden csillámló, csöpp kövedből a nép dalol, a Párt kiált, kik újravésték romjaidból, és elűzik Tőled a halált! Szmirnov: ÉBRED AZ ÉLET A front nemcsak a tűzvonalát jelenti. A front az élet vonala is. Ahol nemrég még dühöngött a harc, a felégetett, tölcsérekkel felszaggatott földben új élet erős és szívós csírái fakadtak. Budapesten az élet már akkor ébredezett, amikor a front maga mögött hagyta a külvárosi háztömböket. Még alig ült el a harci zaj a külváros házainál, amint a lövöldözés a központ felé húzódott, az elcsendesedett utcákon máris megjelentek a város lakosai. Kezdetben kevesen szánták rá magukat, hogy elhagyják földalatti rejteküket. Szorongó szívvel jöttek fel a föld felszínére, azokra a mesékre gondoltak, amelyeket a „szovjet kegyetlenkedésekről“ terjesztettek a nyilas propagandisták a lakosság megfélemlítésére. De a kíváncsiság és az éhség felcsalta őket. Az emberek kijöttek az utcára. A házak mellett húzódott a távbeszélők vezetéke. Az ágyúk mögött haladtak a lövegkezelők, hogy új tüzelőállásokat foglaljanak. Utászok kószáltak aknakutatóikkal. Amott foglyokat vezettek a hátországba. A budapestiek félénken néztek a katonákra, akiknek sapkáján piros csillag volt, levett kalappal köszöntötték őket. A katonák barátságosan, mosolyogva viszonozták, szívélyesen bólintottak. Az orosz emberek széles, nyílt arcán még csak árnyéka sem volt ellenséges érzelmeknek. Sehol sem hallották megkínzottak jajszavát, s nem volt lövöldözés sem. Csak onnan hallatszott lövöldözés, ahol a front húzódott. Világossá vált, hogy a nyilasok hazudtak. A bátrabbak beszédbe elegyedtek a katonákkal. Mozdulatokkal segítve magukon, mindenképpen ki akarták fejezni, mennyire örülnek az oroszok bejövetelének és mennyire gyűlölik a németeket. A katonák megszokták már ezeket a vallomásokat, amelyekben gyakran nehéz volt megkülönböztetni az őszinteséget a színleléstől, és ezért csak mosolyogtak. Az emberek elcsigázott, sovány arcát látva, nem egy katona a zsebébe nyúlt, elővett onnan egy darab gondosan begöngyölt kenyeret s megkínálta a magyart. — Fogd, bizonyára éhes vagy. Az izgatott, csodálkozó ember viszszament a pincébe. Földalatti lakótársai körülvették. — Nem gyilkolnak? — kérdezték az asszonyok. — Kenyeret adtak — válaszolta diadalmasan az, aki kimerészkedett az utcára. — Senkit sem bántanak! Szálasi hazudott. És a pince lakossága felsietett a föld felszínére. A lakosság most már őszinte örömmel üdvözölte felszabadítóit. Beszéltek a németek állatiasságáról, éhségről panaszkodtak, kenyeret kértek. A katonák szívesen osztották meg velük, amijük volt. A felszabadított utcákon még német lövedékek robbantak. A házak tucatjai földig le voltak rombolva. Másutt a tátongó ablakréseken, az áttört falakon hideg szél fújt a szobákon végig. Sokan hajléktalanná lettek. De a legnagyobb baj nem volt mit enni. A budapestiek százával mentek el a fővárosból kelet felé, a korábban felszabadított helyekre, ahol már megindult a normális élet. A Ceglédre, Szegedre vezető országúton bútorokkal, batyukkal, útitáskákkal megrakott kocsioszlopok vonultak. Sokan mindenféle házi cókmókikal megrakott kis kézikocsikat tolva, gyalogszerrel mentek, vándoroltak egész családjukkal együtt. A front egyre közelebb húzódott Budapest központjához. Január 18-án, az utolsó döntő rohammal közel ötezer központi háztömböt foglaltunk el a legsűrűbben lakott részben. Most már egész Pest felszabadult. A félig rombadőlt, barikádokkal eltorlaszolt, füstölgő utcákon pezsdült már az élet. A pincékből bőröndöket, ágyneműt, ládákat cipeltek elő. A lakosság visszatért a lakásokba, bár Budáról szüntelenül lőtték a várost. A figyelem központjában a szovjet katonák és tisztek voltak. A járókelők kíváncsian fogták körül, a frontról és a Szovjetunió életéről kérdezgették őket. A szovjet katonáik körül szőtt hazugság és rágalom egész pókhálója szétfoszlott. A budapestiek a rettenetes vadállatok helyett, akikről a magyar „Führer“ cinkosai beszéltek, jólelkű, megértő embereket, kultúrált, udvarias katonákat és tiszteket láttak, akik készek voltak megosztani velük, utolsó falat kenyerüket is. Az oroszok fáradt arca, harctól füstös, kivörösödött, beesett szeme, golyófütty és robbanó lövedékek között töltött álmatlan éjszakákról beszélt. Ezeket az arcokat még nemrég a harc tüze világította meg és az ellenséggel szemben érzett olthatatlan gyűlölet lángolt rajtuk. De a harc immár befejeződött, a katonák közömbösen nézik a német foglyok oszlopát és barátságosan, megértően tekintenek az asszonyokra, gyermekekre és öregekre, őszintén együttéreznek velük, akiknek gyönge vállára a hitleristák súlyos nélkülözések elviselhetetlen terhét rakták. Nem, nem ellenség, nem hódító, hanem felszabadító jött Budapestre. mint egy fiatal szovjet leány — katonai felcser — hajol egy öreg sebesült magyar fölé, akit a harcok egy eltévedt golyója sebesített meg. Fürgén és hozzáértően kötözi be a sebet és két egészségügyi katona hordágyon viszi el a szovjet zászlóalj segélyhelyére. Amott egy nagybajuszú gárdista, akinek a melle kitüntetésekkel van tele, egy öregasszonynak segít bevinni a házba nehéz kosarát. Másutt fejvédős páncélos tiszt egy magyar gyermeket tart a karján, cukorral eteti, s elgondolkozó, komor tekintettel nézi elégedett arcocskáját, nyilván fiacskájára gondol. S a közelben álló anya boldogan mosolyog és meghatva ismétli a hála szavait: — Köszönöm szépen! Ó, köszönöm szépen! Az egyik téren egy szovjet őrnagy magyarul szólít meg egy asszonyt, aki kislánykát vezet kézenfogva. A nő megáll, csodálkozik, hogy a a szovjet tiszt anyanyelvén szól hozzá. De a tiszt felvilágosítja, hogy ő magyar zsebéből csokoládét vesz elő, megkínálja a gyermeket. Ezt látva, az asszony tréfásan megjegyzi: — Úgy látszik, a németeknek igazuk volt. — Mit akar ezzel mondani? — kérdi elkomorodva. De mindjárt észreveszi az asszony huncut mosolyát, kitalálja, hogy a szavak mögött valami tréfa rejlik. — A németek azt erősítgették, hogy az oroszok megölik a gyermekeket — világosította fel az asszony. — Ön a hetedik szovjet tiszt, áld csokoládét ad a kislányomnak. Vajon ilyen hosszú éhezés után enynyi csokoládé nem árt-e? Mindketten vígan nevetnek és a kislány is követi példájukat. Azután az őrnagy továbbmegy és az asszony sokáig kíséri tekintetével, nem tudja, hogy akivel éppen beszélgetett. Illés Béla, az ismert magyar író, aki mint szovjet tiszt, ma a győzedelmes csapatokkal együtt lépett Budapest központi utcáira. (Részlet a Harcban Budapestért című regényből.)