Esti Budapest, 1955. október (4. évfolyam, 231-256. szám)

1955-10-01 / 231. szám

Meng Csih-pek: A „NAGY NAP" Hat esztendő telt el azóta, hogy Mao Ce-tung elvtárs 1949. október 1-én a pekingi Tien An Men té­ren bejelentette a Kínai Népköz­­társaság megalakulását. Az aláb­bi elbeszélést a kínai nép nagy nemzeti ünnepe alkalmából közöl,­jíik. Késő éjszaka volt. Az idő már egy óra felé járt. Az aknára nyuga­lom telepedett. A sötétben ezüstös fények sokasága hunyorgott, s csak időnként törte meg a csendet egy­­egy szénnel megrakott vagonokat vontató mozdony éles füttye. Lao Lu, a kotrógépes csoport mun­kavezetője, befejezte szemléjét a lég­sűrítő helyiségében. Holtfáradtnak érezte magát, de lefeküdni nem volt kedve. Lassú, tétova léptekkel ment vissza az irodába. Élete általában iz­galmas volt, s gyűlölte a könnyen megoldható dolgokat. Az utóbbi né­hány napon azonban teljesen egye­dül kellett mindent intéznie. Most magánosan ült egy padon, ajkai kö­zött cigaretta, előtte az akna sze­mélyzetének névsora. Töprengés köz­ben egyszer mosolygott, másszor szemöldökét ráncolta. Mindig sokat dolgozott, így szok­ta meg. Ez a nap sem volt számára „nagy nap“, pedig hát csaknem hat hónapja erre várt mindenki. Egy földalatti villamos vasútvonalon dol­goztak, ez volt az első a kelet-kínai szénbányászat történetében. A terv szerint egy magas, széles, kővel ki­rakott alagutat kellett építeniök le a tárnába, amely 79 méter mélyen fe­küdt. Az alagút hossza 494 méter! Ellátták őket mindenféle modern géppel, azért, hogy az elektromos­mozdonyok gyorsan és gazdaságosan szállítsák majd a szenet. Lao Lu cél­ja az volt, hogy a tervet időre tel­jesítsék. Ezek a száraz tények! De három nappal előbb , amióta a munka szét­osztásán dolgozott, váratlan akadály­ba ütközött. Ezen az egy napon a kotrógépcsoport 24 különböző mun­kása hívta fel telefonon, s mindany­­nyian ezt mondották: „Lu elvtárs, ennek a vasútnak a készítése nagy felelősséggel jár. Kérem, engedje meg, hogy én végezhessem az első fúrást! Bizonyos, hogy én csinálom meg legjobban ...!“ A munkát viszont csak négy em­bernek adhatta. Kiknek adja? A cso­port minden tagja kiváló munkás! Jól ismerte őket. Most pedig ki kell választania a négy legjobbat. Na­gyon nehéz volt döntenie. A „nagy nap“ pedig már elérkezett, így vagy úgy, határoznia kellett. Lu felállt. Amint fel-alá járkált, homlokát törölgette. Közben nagy­szerű ötlete támadt. „Ez a munka — gondolta — a szocializmus egyik nagy építkezése. Miért ne tartanánk egy gyűlést, ahol mindenki megokol­hatná, hogy mivel érdemelte ki az »első« fúrás dicsőségét?“ Az ötlet visszaadta jókedvét: „Helyes! Hol­nap megpróbáljuk!“ A munkások másnap korán reg­­gel egy hirdetményt találtak az iro­da falán. Ezt olvasták rajta: „Ma nagy napja van a kotrógép­csoportnak. Délután két órakor meg­kezdjük a munkát a földalatti vas­úton. Ezen a napon kezd dolgozni egy pneumatikus fúró. Sok munkás kérte, hogy bízzuk rá az első fúrást. Ezt természetesen nem lehet min­denkinek egyszerre odaadni. Ezért ma délelőtt 10 órakor gyűlés lesz, ahol a megbízatást kérők megokol­hatják: mivel érdemelték ki a nagy megtiszteltetést? Ezután majd mun­katársaik határozzák el, hogy ki le­het a fúróbrigád tagja!“ A rövid hirdetmény láttán min­denkinek akadt mondanivalója. Egyesek azt mondták: „Jó ötlet!“ Mások morogtak: „S ha az egyik job­ban tud beszélni, mint a másik?“ Is­mét mások bizakodva mondták: „Majd meglátjátok, mit tudok én.“ A munkások ezután csoportokra oszlottak, csendes sarkokat kerestek, ahol a beszédre készültek. Egyikük — Li Hszüe-csien — mozdulatlanul állt, összehúzta szemöldökét, s bána­tosan nézett az égre. Majd hirtelen berontott Lu irodájába, s megragad­ta a karját. „Lu elvtárs — robbant ki belőle — ön tudja, hogy egy fa­lusi fajankó vagyok, és sok ember előtt nem tudok beszélni. Nem segí­tene nekem a beszéd elkészítésében?“ Lu mosolygott: „Ne aggódj — mondotta —, a többiek sincsenek másképpen. Azt mondd, amit gon­dolsz. Ha helyesen gondolkodok a szavak maguktól jönnek. Nem tudok mást ajánlani.“ Tíz óra felé megszólalt a gyári kürt, s a munkások kettesével, hár­masával elindultak a gyűlésterembe. Más gyűlések előtt a munkások be­szélgettek, de most szinte teljes csendben osontak be, az asztal körül hallgatagon ültek. Többen ismétel­gették a kigondolt szónoklatot — lát­szott ajkuk mozgásáról. Amikor Lu pontosan 10 órakor megérkezett, már mindenki ott volt. Csen Csin-fu, egy öreg munkás kivételével. Senki sem kérdezte, hol van, annyira elfoglal­ta őket az „első“ fúrás. Elsőként Liu Csing, az Ifjúsági Szövetség titkára szólalt fel. Rövi­den és erőteljesen beszélt: „Ez a fú­rás a felszabadulás óta az első nagy alkotó munka kezdete lesz a mi bá­nyánkban. Ha ez befejeződik, meg­kezdhetjük az egész Hsziao-hu-szén­­mező gépesítését, a szén szállítását meggyorsíthatjuk, s így mind több szénnel segíthetjük szocializmust épí­tő hazánkat. Ez nagy dolog. Mint az Ifjúsági Szövetség tagja, úgy érzem, hogy kötelességem elsőként felaján­lani legjobb tudásomat e feladathoz.“ A következő Vang Csang, egy kö­zépkorú munkás volt, aki a pneuma­tikus fúró kezelésében már nagy gyakorlatot szerzett. Az előző felszó­lalóval ellentétben csendesen beszélt. „Nem vagyok szónok — kezdte —, de hosszú ideig dolgoztam már fúró­val. Követ is fejtettem, szenet is bá­nyásztam, de ilyen nagy munkában még nem vettem részt, mint ennek a földalatti villamosvasútnak az épí­tése. De ez nem az én hibám, hanem a Kuomintang-banditáké, akik soha nem építettek ilyet a felszabadulás előtt. Most pedig íme, itt vagyunk a nagy alkotások éveiben, a tervek megvalósulásának kulcsa a mi ke­zünkben van. Itt van az első nagy alkalom, s természetes, hogy én is részt kérek belőle. Remélem, hogy tapasztalatom segít majd, s a mos­tani gyakorlattal pedig még nagyobb munkákat végezhetek. Csak ennyit akartam mondani.“ Hirtelen leült, miközben a többiek kirobbanó tapsa üdvözölte, amelyben Lu is részt vett. Lu ezután körül­nézett, ki a következő felszólaló. Ott ült Li Hszüe-csien, pirult, mint egy iskolásgyerek, kezeit idegesen tör­delte; látszott, hogy fel akar állni, de nagy zavarban van. Végül mégis felállt, s torkát köszörülte. Már jó­­ideje állt ott, kezével az asztal szé­lét markolászta, szemét lesütötte. Mindenki arra várt, hogy megszólal­jon. Végre — erősen rekedt hangon — megszólalt: „Kilencéves koromban az apámat megölte a földesúr, az anyám pedig éhenhalt. Engem a földesúr rabolt el béresnek ...“ „Ó, kedves barátom — gondolta le —, miért mondod el mindezt? Tudjuk mi is.“ De mégsem szólt semmit, s tovább hallgatta Lit.. „Igen, őriztem a földesúr birkáit, füvet vágtam nekik. Mivel még nem volt nevem, a földesúr elnevezett Li Hszue-kounak (Kutya Li). Ezzel arra célzott, hogy a kutya a ház legki­sebb szolgája: őrzi a házat, éjjel nem alszik. Ennivalót nem kaptam tőle, ezt a kutyáktól kellett eltanulnom. 12 éves koromban egy másik földes­úrhoz kerültem. Egy gyermeke volt, akit Doggie-nak (Kutyus) becéztek. Zavarta, hogy két »kutya« van kö­rülötte, ezért elnevezett Li Hszue­­tannak (Bolond Li). Később bányász lettem, ekkor ismét új nevet kap­tam. A felügyelő babonás volt, nem tetszett neki, hogy egy »bolond« van a közelében, ezért a »nu« (Rabszol­ga) nevet ragasztotta rám. Nála való­ban rabszolgák voltak a munkások. A felszabadulás után kaptam csak becsületes nevet: Li Hszüe-csien (Építő Li).“ „Nem beszél rosszul — gondolta Lu. — Attól az időtől vidámabb a tekintete.“ A többiek is figyelmesen hallgatták Lit, aki így folytatta: „Lu elvtárs elmondta, hogy a föld­alatti vasút a szocializmus nagy épít­kezései közé tartozik. Ezen akarok én is dolgozni. Most szabad ember vagyok. Elvtársak, szeretném én megkapni ezt az első nagy felada­tot, elvégezni elejétől a végéig. Sze­retném bebizonyítani, hogy mire ké­pes egy szabad munkás!“ Szavaira mennydörgő taps tört ki, s legjobban Lu tapsolt. Más mun­kások is fel akartak szólalni, de sza­vazásra került sor, s azon Li Hszüe­­csient, Vang Csungot és még két másik munkást választottak meg az első fúrás elvégzésére. A többiek más feladatokat kaptak. Délután egy óra felé, a váltás kezdetén, a brigád elindult a munka­helyre. Li a vállán vitte a pneuma­tikus fúrót, s szemmel láthatóan iz­gatott volt. A munkahely mélyen a tárnában feküdt. A hosszú úton egé­szen elfáradtak a sok szikla kerül­getésétől. A munka színhelyén a ki­jelölt pontokra oszlottak szét. Li hoz­záfogott a fúró előkészítéséhez. Alig fedett fel a barlang homályából, s így szólt: „Elkéstél! Már régen várlak!“ Az öreg Csen Csin-fu volt, aki hiányzott a délelőtti gyűlésről. „Jó, de.. . — kiáltott fel Li —, szeretném tudni, hogy a csodába ke­rültél ide, s mit csinálsz itt ilyen­kor?“ Az­ öreg megsimogatta bajuszát, arcán pajkos fintor jelent meg. „Nem vagyok jó szónok. Ha a gyű­lésen felszólalok, egy fikarcnyi sze­rencsém se lett volna, ezért inkább itt vártam.“ „De figyelj ide, nagypapa — ellen-­­ kezeit Li —, Lu elvtárs bennünket­­ jelölt ki erre a munkára!“ „Hallgass rám, fiatal barátom —­­ vágott vissza Csen. — Még nagyon­­ sok munka van, amiben első lehetsz. „ Ezt az alkalmat add nekem!“ Li vitatkozni akart, de Csen mele­ i gen a vállára tette kezét, s félbesza- 5 kította:­­ „Barátom, látod ezt a fehér sza-­­ kállat? Te néked még bőségesen jut­­ a NAGY munkákból. Nekem már 5 nem. Te még fiatal vagy, az ország-­­ ban olyan ütemben épül a szocializ- t mus, hogy jobban meg kell fogni a­­ dolog végét, mint bármikor eddig.­­ Irigyled tőlem ezt a munkát? Miért,­­ hiszen még lesz alkalmad, mind több­­ és több, nagyobb és szebb munkára! S Hagyd nekem ezt az egyet!"1 J Közben odaérkezett Lu és több­­ más munkás, hallgatták a vitát. „Csennek igaza van — mondta Lu. * — Jobb lenne neki átadni, s ti, elv­­i társak, segítsetek neki.“ A többi­­ munkás is helyeselt. Li bánatosan,­­ de jószívvel adta át a gépet.­­ Csen Csin-fu előkészítette a mun­­­­kához a pneumatikus fúrót. Amíg ő­­ a légnyomást állította be, addig Li­­ felszerelte a fúró hegyét. Csen ez-­­­után levette ingét, előtűnt izmos,­­ hajlékony teste. Mindkét kezével­­ megragadta a fúrót, s hegyét az első fúrás pontjára helyezte. Az indulási jelzést nyugodtan várta. Lu belefújt sípjába, felzúgott a légsűrítő, a pneu­matikus fúró zúgása átható sivítás­­ba ment át, s a fúró hegye mélyen behatolt a sziklába... (Angolból fordította: Mátray Fe­renc.) ­ Szüdi György: Gondolatok életünk apró és nagy kérdéseiről (Aforizmák) Nagyon sokat hibázhattak azok, akik az emberiség igazáért küzdöt­tek, de azok, akik csak önmagukért tudtak harcolni, egész életük — böl­csőtől a sírig — tévedés volt. ♦ Becsületesnek lenni kötelesség, so­ha nem erény. ♦ A pártos irodalom igazi tartalma: nem a jelenről, a jövőről, hanem a jelenért, a jövőért kell embert for­máló műveket alkotni. Legszánalomra méltóbb törpék kö­zött is az a törpe, aki azt gondolja önmagáról, hogy óriás. ♦ Az elmúlásról csak azok fecseg­nek folyton, akik az egész emberi­séget koporsóba fektetnék önmaguk helyett. ♦ Tudni és hinni, nem mindig ellen­tétes fogalom: csak az hisz igazán, mélyen, aki tud, és csak annak a tudása jelent értéket a társadalom számára, aki mer hinni is. Nem érdemes azokkal vitatkozni, akik önmaguknak mindent, mások­nak semmit nem tudnak megbocsá­tani. ♦ Aki azt akarja, hogy mindenki egyformán szeresse, előbb-utóbb társtalan marad. Nem biztos, hogy megállja helyét a nászi ágyban az, aki a világ vala­mennyi nyelvén megtanulta a sze­retni igét. ♦ Az önkritika nem könnyű feladat: önmagával, másokkal csak az mer őszintén beszélni, aki nagyon mélyen szereti az embereket. „A szellemre nem lehet ágyúval lőni!“ — mondotta a nagy francia forradalom egyik kevésbé ismert szereplője, ellenben, hogy az ágyú­kat el lehet hallgattatni a szellem erejével, ezt a világtörténelemben a kommunisták bizonyították be elő­ször. Aki a költőtől azt kívánja, hogy megelégedjék önmagával, meg akar­ja gyilkolni benne a költőt. Aki bevallja önmagának, hogy os­toba, megérdemli a legnagyobb ál­lami kitüntetést. Walter Forberg: Szörnyű, szép titok Tirana és Peking! Hosszú az út e városok között És mégis: távolság, határok Tűnnek semmibe. Mit megkötött A sorjázó idő, a hulló századok S kevesek uralma a nép fölött, Úgy múlik el, mint felhők Szakadnak lassan szerteszét, Ha nap ragyogja be a messziség egét. Tiranától Pekingig, Moszkvától Berlinig csak egy a cél. Kezünk nyomán a vers, a szó, a Búzaszem s az izzó és olvadó acél Mindenkié legyen. Tiéd legyen — Ember — a fegyver is, a szörnyű, szép Titok, hogy úr lehess magas hegyen, Völgykatlanokban és a tengeren. Egyszer már gazda légy a Földeden! Tirana és Peking! A hófehér galamb ma szárnyrakap S örömhírt röpít a városok felett: Ember! Tiéd a nagyvilág! Magad Vagy úr a Földön! A fegyver — végre — Birtokodba jut! Testvér, ragadd Meg a bombát és messzire dobd: Búzaföld legyen nyomán a sivatag. Természet! Legyőztünk! Add meg magad! (Kürthy Miklós fordítása.) I. Szmirnov: A szeretett lányhoz Hangodban a lágyszavú pacsirtát, Éjféli tűzzel lángoló szemed, Tündöklő szép málnaszínű orcád, Feledni, óh, sohasem lehet. Formáid még most is bennem élnek, S kísértenek majd hosszú életen. Ha a múltba vissza-visszanézek, Lángolni kezd, lobogni szívem. Ha szerelmed nem volt más, csak álom, Ha mást szeretsz is, más vigad, örül Szépségednek csókos éjtszakákon, Nekem maradt az emlék örökül. És én majd minden nyári éjjelen, Ha nézek tiszta, csobbanó vizet, Sellőkkel játszó mély örvényeken Ott látom arcod, karcsú termeted. Hangjod hallom, ha szól a csalogány, Fagyalbokron, ringó, zsenge ágon. Sűrű szedresben látlak kisleány, Bolyongni, ha fölmutat az álom. Látlak téged mindenhol szép csillag, Ha mást szeretsz is, én emlékezem, S ha már csupán jó barátnak hívlak, Tiéd örökké akkor is szívem. Mari (Cseremisz) nyelvből fordította: Máté Imre. Csulák Mihály: ANYÁM Sovány, törődött, halkszavú volt Megrebbent egy-egy durva szóra Úgy tekintett az életére Mint törlesztendő, bús adóra. Naphosszat ült a varrógépnél Hány inget varrt meg életébe Ki számlálná? Hogy mindig jusson Négyünknek húsra és kenyérre. Korán öreg lett, szarkalábak Pókhálózták szép hamvas arcát Sóhajtozott, szédült, megingott S a tél lezárta keskeny ajkát. Én nem láttánk már hervadását Sodort a háború szele De azt mondják, hogy félig bénán Sem nyughatott dolgos keze. Gallért fordított, gomblyukat varrt A hosszú útra készülődve A végső harcban lucskosodva is gondolt rám, s a jövendőre. Meghagyta hogyha megjövök A háborúból mit csináljak És csak utolsó görcsbe rándult Arcát lepték el szürke árnyak. Úgy jár előttem, mint a szentek Figyelek régi, szép szavára Dacos rögök el nem takarják Fehér arcának nincs homálya. Irodalmi hírek HÁZTŰZNÉZŐ címmel adta ki a Szépirodalmi Könyvkiadó Illés Béla kétszeres Kossuth-díjas írónk egy kötetnyi elbeszélését, riportját. Ko­rábbi elbeszélésein kívül nagy ér­deklődésre tarthatnak számot leg­utóbbi novellái a mai életünk prob­lémáiról. A kötet legkiemelkedőbb alkotása az, amelyben lírai mélység­gel ábrázolja a két nagy férfiú: Le­nin és Rákosi Mátyás találkozását. GÁSPÁR ENDRE EMLÉKESTET rendezett a Magyar Írók Szövetsé­gének műfordítói szakosztálya a Gorkij fasori székház nagytermében. Kardos László megnyitója után De­­vecseri Gábor méltatta a kiváló mű­fordító és költő munkásságát. Ascher Oszkár bemutatta Gáspár Endre utolsó nagy műfordításának, Shakes­peare „Felsült szerelmesek“ című vígjátékának egyik részletét, majd Péchy Blanka Lenau „Albigenser“ című költeményéből adott elő. A si­került estet Horváth Ferenc szava­lata zárta be, aki Gáspár Endre Whitman, Puskin és Alekszej Tolsztoj versfordításaiból mondott el néhányat. „ÖSVÉNY A RENGETEGBEN“ címmel jelent meg az Új Magyar Könyvkiadónál Prisvin szovjet író regénye. A bölcs emberséggel, me­leg humorral megírt könyv a szov­jet őserdők, a vadászok, erdészek életét mutatja be. ADY ENDRE VÁLOGATOTT VERSEI címmel gyűjtemény jelent meg az Ifjúsági Könyvkiadónál „A magyar költészet gyöngyszemei“ so­rozatban. Ady életművéből több mint száz verset gyűjtött e kötetbe Bölöni György, a költő barátja és életrajzírója. A verseket előszó ve­zeti be. ÚJ MAGYAR KÖLTŐNŐ. László Ibolya első verseskötete jelent meg most a Szépirodalmi Könyvkiadónál „A vándorlás dicsérete“ címmel. A fiatal költőnő egyéni hangú versei eddig csak a lapokban és antológiák­ban láttak napvilágot. ★ CSEPELI SZABÓ BÉLA kötetbe gyűjtötte össze új verseit, amelyek a Magvető gondozásában jelennek meg. A kötet címe: „Út a messzeség­be“. ALEXANDRIÁBAN négynapos magyar filmfesztivált rendeztek, amelynek során bemutatták a „6:3“, a „Virágos Kalocsa“, a „Magyar táncképek“, a „Szépség és erő ünne­pe“, az „Erdei sportverseny“ és az „Így győztünk az olimpián“ című fil­meket. E nagy sikert arató filmeken kívül orvosokból és egészségügyi dolgozókból álló, meghívott közönség előtt levetítették a „Semmelweis“ cí­mű magyar filmet is, amelyet a je­lenlévők nagy tetszéssel fogadtak

Next