Esti Hírlap, 1969. október (14. évfolyam, 229-255. szám)
1969-10-11 / 238. szám
• A tegnap este ismét a vetélkedő, a Fekete, fehér, igen, nem jegyében telt el. A műsor többi része tulajdonképpen alig volt más, mint „felvezetés” ehhez a vetélkedőhöz, öveges professzor változatlan lelkesedéssel csodáltatta meg a gyerekekkel a kísérleteket, ez alkalommal a vizespohárból készült mikroszkópot. A tánczene kedvelői rövid húsz percben egy amerikai beategyüttest láthattak, s leszámítva vezetőjük szórakoztató klepetusát, valójában igen színvonalas és érdekes zenét adtak. Az est „legkomolyabb” száma a Vendégasztal volt. Témája: a szakember helye és szerepe a mezőgazdasági nagyüzemekben. Nehéz lenne kideríteni, miért vált ez a műsor szakoktató jellegűvé. A hiba talán ott van, hogy túl általánosan merültek fel a kérdések — a megyei statisztikai adatok azonnal érdeklődést keltőek voltak —, s az ilyen általánosságok szintjén a részvevők sem tehetnek mást, mint általános igazságokat hangoztatnak. —bel- Lengyel est Ünnepi estet fedeznek ma este a lengyel néphadsereg napja alkalmából az Állami Népi Együttes Corvin téri székházában. A műsort a magyarországi lengyelek Bem József kulturális egyesületének tánccsoportja adja. Az együttes azokat a lengyel és magyar népi táncokat — közöttük a magyar —lengyel barátság kompozíciót — mutatja be, amelyekkel a nyáron Rzeszówban, a külföldön élő lengyelek világfesztiválján elnyerték a lengyel külügyminiszter nagydíját. A táncműsor kiegészítéseként Szabó Sándor énekes áriát ad elő Moniuszko egyik operájából. Új Zaréma Az Erkel Színház holnap délelőtti Bahcsiszeráji szökőkút előadásán új szereplőket avatnak. Zaréma szerepét Orosz Adél, Máriáét Kaszás Ildikó, Waclawét Markó Iván táncolja. NAGY SZERELMEK TÖRTÉNETE Alekszej Tolsztoj: Rakéta Bemutató a Madách Kamaraszínházban Nemcsak mi keveseljük a hazai színműtermést, világszerte drámahiányra panaszkodnak a színházak. Nyilván ez is az oka, hogy az újrafelfedezések korát éljük. Láttunk és újra látunk Strindberget, Ibsent, Füst Milánt és rácsodálkozunk, hogy 5—6 évtizeddel Tennessee Williams, Edward Albee, Harold Pinter előtt is íme milyen marcangoló kegyetlenséggel, komputeri pontossággal ábrázolták a család, a szerelem, a férfi s a nő viszonyának a szelíd felszín alatti gyilkos mélyáramait. S az írók a pszichológiai mélység mellett társadalomkritikai élességgel járatták szereplőik színpadi haláltáncát, olykor még a groteszk abszurditásokat is fölvillantották — jóval Ionesco, Beckett, vagy akár Örkény előtt. Most éppen Alekszej Tolsztoj, a negyedszázada halott író több mint ötven éve írt Rakéta című drámája az „új” felfedezett. Érdemes volt visszanyúlni érte. Érdekes, sokfelé ágazó szerelmi történetet mond el, vérbeli, tehát jó szereplehetőségeket kínáló jellemeket ábrázol. S ha a bemutatónak van is némi irodalomtörténeti jellege — hiszen nem éppen legmaibb problémáinkról szól, azokra feleletet már csak azért sem adhat, mert rájuk sem kérdezhet —, s ha meg-megbicsaklik is olykor a Rakéta dramaturgiája, egészében mégis élvezetes színházi produkció. Azok a nézők, akik nem olvasták a Golgotát, vagy az Első Pétert, e dráma alapján nehezen értik meg ugyan, miért nevezzük Alekszej Tolsztojt a század irodalma egyik klasszikusának, ám azt ebből a darabból is föltétlenül megérzik, hogy igazi író alkotta. Kerényi Imre tehetséget árasztó, eredeti egyéniségű fiatal rendező. Úgy látszik, mindent, ami e század elején játszódik — legyen az Lila akác, Léni néni, vagy Rakéta —, igazából csak kinevet. Szemlátomást most is alig tudta fékezni magát, hogy a színművet ne teljesen a melodráma paródiájára vegye. Szemlélete vitatható, de tiszteletre méltóan egyéni. Mindenesetre jól találta el az előadás ritmusát és sikerült ötlet volt a csaknem megszakítás nélküli zenei aláfestés. A gondos és invenciózus zenei szerkesztő: Aldobolyi Nagy György. Makai Péter díszlet- és jelmeztervei igen stílusosak, Csomna Sándor fordítása modern, gördülékeny. Valósággal vizsgaelőadás volt a Rakéta, a Madách Színház új tagjainak első próbája. Közülük Káldy Nóra fanyar egyénisége, sokszínű szerepformálása tetszett leginkább. Némethy Ferenc kissé túlzottan karikatúrára rendezett alakítása most még nem fedte fel azt az eszköztelenül egyszerű, szuggesztivitását, amely az utóbbi idők sok magyar filmjében oly erőteljesen hatott. Horesny László egyelőre alul maradt a feladatával való birkózásban. Kiss Manyi ezúttal is tökéleteset nyújtott. Huszti Péternek megrázóan jó jelenetei voltak, de sajnos alakítása nem töretlen ívű. Nagyon tetszett Csűrös Karola gazdagon áradó humora, dicséretes Balázsovits Lajos, Simor Erzsi, Nagy Béla és Máthé István, gyenge Juhász Jácint alakítása. S az est igazi felfedezése, aki miatt elsősorban érdemes megnézni az előadást: Piros Ildikó, végzős főiskolai hallgató. Egyetlen hamis gesztusát, téves hangsúlyát, apró hibáját, akár csak gyakorlatlanságból eredő piciny tévedését nem vettük észre, de nem is igen volt alkalmunk rá, annyira magával ragadott alakításának egésze és egysége. Beszédtechnikája remek, minden hangsúlya, arcrebbenése, játéka kifejező, mélyen átélt, magas színvonalban érzelemgazdag. Klasszikusan nemes és naprakészen modern, igazi művészetet mutat be. Színjátszásunk új értéke, nagyon kell vigyázni rá, el ne rontsák valahol. Barabás Tamás Vidám történetek Sinkovits Imrét előadás után felkereste öltözőjében egyik diákújságunk riportere. A lelkes fiatalember valóságos kérdészuhataggal árasztotta el Sinkovitsot, aki előre is elnézést kért esetleges figyelmetlenségéért, de — mint mondta — nagyon nehéz napja volt. Reggel film, délelőtt próba, délután televízió, este előadás, éjjel szinkron ... Az ifjú riporter csodálkozva nézett Sinkovitsra, aki lehunyt szemmel dőlt hátra öltözőfoteljében. — Még egy kérdés, kedves művész úr!... Ha enynyit dolgozik, mikor alszik? ... Sinkovits röviden válaszolt: — Most! A művészvilágban sem ritka az olyan szenvedélyes dohányos, aki valóságos sportot űz abból, hogy füstölnivalóját ne vegye hanem kapja ... Fiatal komikusunk a minap panaszkodott a művészpresszóban: — Nagyon rosszul vagyok ..., lehet hogy nikotinmérgezésem van ... Ma már hatvan cigarettát elszívtam. Csákányi László hitetlenkedve csóválta a fejét: — Hol találkoztál te ma hatvan emberrel? ... A múlt héten kisebbfajta náthajárvány dühöngött a színházak környékén. A színészek — akárcsak a „privátok” — nem szeretnek orvoshoz járni, de ha kórházon kívül találkoznak orvossal, szívesen fordulnak hozzá tanácsért. A színházi világ népszerű gégészét, dr. Pozsgai Józsefet, a Kútvölgyi kórház főorvosát a mozielőcsarnokban „kapta el” egyik művésznőnk. — Drága doktor úr, de jó, hogy látom ... mondja mit csinál ön, ha náthás? — Köhögök! — mondta a főorvos és besétált a moziba. * Montrealban Zentay Annával megálltunk egy csillogó, sört árusító automata előtt. Bedobtam a kiírt ötven centet, a csap alá tartottam a papírpoharat és vártam a sört. De nem jött. Összevissza nyomogattam a készülék rejtélyes gombjait — eredménytelenül, se pénz, se sör. Zentay elkezdte ütögetni a készüléket. Először elölről, aztán oldalról, végül minden erejét összeszedve a gép hátára mért egy hatalmas ütést. Erre a következő történt. A csapból szinte kirobbant vagy félliternyi sör, végig öntött a fejemtől a talpamig, fülrepesztően berregni kezdett egy csengő, s a készülék tetején piros lámpa gyulladt, alatta felirat: „KIÁRUSÍTVA!” . A vidéki színigazgató feleségével sétál a főutcán. Találkozik néhány színészével, akik udvariasan köszönnek. Az igazgató barátságosan emelgeti a kalapját és kedvesen ezt mondja: — Köszönöm!... Szintén! ... • A feleség csodálkozva figyeli férjét. — Mit jelent ez? ... Mire felelsz, hiszen a művészeid nem mondanak semmit! Az igazgató bölcsen elmosolyodik. — Igaz, hogy nem mondanak semmit, de pontosan tudom, kedvesem, mire gondolnak!!!... — Házvezető nénim, Tériké, legújabb mondása: Telefonálok haza, Tériké veszi fel a kagylót. — Én: — A feleségemmel akarok beszélni! Tériké — Ki kéri? Rátonyi Róbert • A szegedi Nemzeti Színház ma este mutatja be Móra Ferenc— Móricz Lili: Négy apának egy leánya című darabját, Komor István rendezésében. Képünkön: Győry Franciska és Bángyörgyi Károly az előadás egyik jelenetében. Beszélgetés Baalbekről Hétfő este a Népfront VI. kerületi klubjában rendezik azt a beszélgetést, amelynek mottója: Seregi László Spartacus című balettdrámája Baalbekben és Párizs előtt. A beszélgetést, amelyet a Népfront és a Budapesti Balettbarátok Klubja közösen rendez, s amelyen az Operaház balettegyüttesének tizennégy művésze vesz részt, Fodor Lajos vezeti. Sorsjegy és szakszervezet Már hírül adták a lapok, hogy milyen kényelmetlen helyzetbe hozta a pedagógusokat saját szakszervezetük, hiszen azzal kell odaadniuk a gyerekek elé: vegyetek sorsjegyet, mert üdülőt szeretnénk magunknak építeni Dobogókőn. Fölösleges lenne mindezt elismételni a Népszabadság glosszája után, ha e sorok írójának nem lennének a pedagógusszakszervezettel kapcsolatban személyes gondolatai. Személyesek, de teljességgel közérdekűek. Jó néhány hónappal ezelőtt egy miniszterhelyettesi sajtótájékoztatón arról volt szó: bizonyos korlátozásokat vezetnek be a pedagógusok pályázati rendszerében, mert különben a tanévkezdésre nem lehetnek teljes létszámúak a tantestületek. A tervezett módosításokat a szakszervezet megértéssel fogadta és elfogadta — kaptuk a tájékoztatást. Amikor kérdéseket lehetett feltenni, visszatértem erre a problémára, s némi ingerült elfogultsággal megjegyeztem: ez jellemző a pedagógusszakszervezetre. A megjegyzés nyomán — s más ügyek miatt is — néhány nap múlva meghívást kaptam a szakszervezettől egy kis beszélgetésre. Az egy beszélgetésből kettő lett, s már hosszabb ideje készültem a cikk megírására, de valahogy mindig elodázódott. Pedig bőségesen kaptam információt, hogy jobb véleményem legyen a pedagógusok szakszervezetéről. A vitatott kérdésben például azt, hogy a pályázati rendszerben, a módosítások után is, a szakszervezet nyitva hagyta a kiskaput a paragrafusok között. A Munka Törvénykönyve általános utasításai ugyanis érvényben maradnak: szabad munkavállalási joga van minden magyar dolgozónak. De minek akkor az új rendelkezés, ha ezt a kiskaput meghagyták? Ha meg a kiskapu létezéséről a rendelkezés készítőin kívül az érdekeltek nem tudnak, olyan, mintha nem is lenne. Beszélgettünk még arról is: a szakszervezet miként fogadhatta el az UNESCO ajánlását a fizetési rendszerről. Eszerint a pedagógusi munka minőségének egyetlen mérhető eleme a pályán eltöltött idő, ezért a fizetésiben csak időkategóriákat ismernek el, ki minél tovább dolgozik, annál több a fizetése, így is állították össze a magyar pedagógusok bérezési skáláját. Mikor szóvá tettem, hogy talán a pedagógus munkájának nem feltétlenül a pályán töltött időlehet az egyedüli minőségmutatója, akkor megtudtam, hogy sokan nálunk is így vélekednek, ezért hivatalosan azt javasolják a tanácsoknak: éljenek a rendkívüli előléptetés minőséget honoráló lehetőségével. De ha a minőség más kritériumait is fontosnak tartják — vetettem fel —, miért kellett elfogadni az UNESCO ajánlását? S hozzátehetem most: miért nem lehetett ezen előzőleg vitatkozni? A beszélgetésből ugyanis kiderült, hogy az UNESCO- ajánlás — amelynek sok részét objektív, gazdasági lehetőségeink korlátai miatt, nem lehetett még nálunk bevezetni (például azt, hány évi szolgálat után érhesse el a pedagógus a fizetési maximumot), a szakszervezet még nem hozta nyilvánosságra. Sorolhatnám tovább beszélgetéseink részleteit, amelyekből kiderült, hogy valóban felelősségteljes, a pedagógusok ügyeivel alaposan foglalkozó szakemberek dolgoznak a szakszervezetben. E szakszervezet tevékenysége különben a többitől eltérő, hiszen az esetek túlnyomó többségében a Művelődésügyi Minisztériummal közösen kell megoldást találni. Ahol a pedagógusok valóban élnek s dolgoznak: a tantestületekben már alig van ügy, amelyet ott mintegy „vállalati szinten” a szakszervezeti bizalminak kellene elintéznie. Ez a sorsjegyügy most mégis arra indít, hogy megírjam kételyeimet. Kell üdülő a pedagógusoknak? Nagyon, hiszen egy 40—50 fős tantestület a nyári szünetben — s egy pedagógusnak csak nyári szünete van — rendszerint csak két-három egyszemélyes beutalót kap. Valami mégsincs rendben, ha egy szakszervezet most, vulgárisan szólva, a szülők tarhálásának útját választja, ami mellesleg olyan következménnyel is jár, hogy tízéves gyerekek a villamosmegállókban lobogtatják az utasok orra alá a sorsjegyeket. Talán a szemléletben a hiba, amely végül is, kimondatlanul, a minisztérium egy osztályának tekinti a szakszervezetet. Vitathatatlan, nálunk az állam és a szakszervezet céljai közösek, s a közös célokért munkálkodni nemcsak állampolgári, erkölcsi kötelesség, de közös érdek is. A közös célokért, de hogyan? Ha csak az lenne a cél, hogy döntések előtt egyeztetni kell a rendelkezések tervezeteit, erre a célra valóban megfelelne egy minisztériumi ellenőrzési osztály is. De ha a cél a mind teljesebb, a legszélesebb közvélemény bevonása közös gondjainkba, tájékoztatás, vita — ami elkerülhetetlenül bizonyos részérdekek különbözőségének hangoztatásával jár —, s ennek nyomán az ország gazdasági lehetőségeit figyelembe vevő, becsületes kompromisszum, akkor valahogy másképp lehet elképzelni a szakszervezeti munkát. A sorsjegyügy csak megerősítheti az ilyen elképzelések helyességét. Bernáth László Zenés hétvége Hanglemezekkel illusztrált előadást tart ma délután négy órakor a Kossuth Klubban Pernye András zenetörténész a Gregorian-melodika kialakulása és legfontosabb formái címmel. Holnap délelőtt az Opera Klubban ugyancsak hanglemezekkel illusztrálva dr. Káldor János zenetörténész tart előadást Puccini Pillangókisasszony című operájáról. A Szépművészeti Múzeumban Szigethi Ágnes művészettörténész Az Egész testvérek és a genti oltár címmel tart vetítettképes előadást. Az öreg és a nyíl A bolgár Állami Szatirikus Színház október 22— 26. között Budapesten vendégszerepel. A Madách Színházban mutatja be Stefan Lazarov Koszton: Golemanov, illetve Nikola Ruszev: Az öreg és a nyíl című darabját. A vendégegyüttes bemutatkozására a budapesti művészeti hetek keretében kerül sor.