Észak-Magyarország, 1986. november (42. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-12 / 266. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 Mária főhadnagy A nagyoperett minden csillogása, a könnyen megragadó melódia, az érzelmes, fordulatos cselekményszövés jellemzi Huszka Jenő Mária főhadnagyát. Már bemutatásának körülményei is egyediek némiképpen; amikor 1942- ben bemutatták és játszották az Operettszínház színpadán, Budapest utcái — a berepülések miatt — sötétbe borultak. Ez persze legfeljebb a hatvanéves, vagy hatvan körüli operettbarátok emlékezetében kapcsolódik ehhez az ízig-vérig romantikus, de a történelmi hitelességet sem nélkülöző Huszka-műhöz, amely több mint két évtizednyi távollét után (22 éve mutatták be Miskolcon) most újra életre kelt, Orosz György rendezésében a Miskolci Nemzeti Színház nagyszínpadán. A siker — mondhatnánk — szinte előre garantált, lefogadható volt; nemcsak az operett- és a Huszkakedvelők mindmáig népes tábora, s nemcsak a hálás történet miatt. (A Mária főhadnagy, s benne Lebstück Mária romantizált története az 1848—49-es szabadságharc idején játszódik, s nemzeti történelmünk e fejezete valóban fényes betűkkel íródott a késői utókor szívébe is.) A rendező, Orosz György személye is egyfajta garancia volt erre, ha szabad ezt a kifejezést használni. Orosz György kitűnően és pontosan ismeri a színpad, s a színpadi hatás törvényeit, sőt, apró mozzanatait is. Az operett színpadáét pedig különösképpen, így hát a közönség sem vállal kockázatot, nem kell számítania meglepetésre, egy méltán klasszikusnak számító nagyoperett klasszikus előadására ül be, ahol, s amelyen minden pontosan a „nagy forgatókönyv”, a hagyományos hatáselemek felhasználásával történik, ahol másodpercre kiszámított a primadonna belépője, a felcsattanó taps a magyar jurátusok zászlós bevonulásánál. Gyorsan hozzáteszem, a fentebbi mondatokban nincs semmi elmarasztalás, semmi hátsó gondolat, egyszerű ténymegállapítás. Mérlegre tevése annak, amit láttunk a színházban, s amire számíthat a minden bizonnyal estéről estére kesereglő nagyérdemű. Amennyire azonban Orosz György rendezésének javára írja a kritikus ez esetben azt, hogy pontosan azt akarja adni, amire az operettszerető közönség áhít : jó muzsikát (kitűnő a Kalmár Péter vezényelte zenekar), jó énekeseket, (itt is kevés hiányérzetünk van, a címszereplő, Nagy Ibolya, szépen énekel, bájos jelenség a színpadon, s a többiek is kitesznek magukért, különösen Draskóczy Ádám kormánybiztos alakítója, Vadász István érdemli ki az elismerést), szép ruhákat (látványosak Fekete Mária jelmezei), mozgalmas, fergeteges táncokat (Várkonyi Szilvia és Dézsy Szabó Gábor táncszámai pedig nem nélkülözik az ötleteket Somoss Zsuzsa koreográfiájában, úgyhogy a tánckar halványabb teljesítménye így különösképpen szembetűnik, a betanultság dominál benne). De éppen ennek a rendezői precizitásnak a hatására, a túlzott kiszámítottság miatt támad a hiányérzetünk is. Ha ugyanis észérvekkel és észokokkal előre tudjuk, hogy mikor, hogyan akarnak ránk és érzelmeinkre hatni (hogy azt ne mondjam: könnyzacskóinkra), akkor valahol kikapcsoljuk magunkat. A reveláció marad el, ami egy operettnél éppen olyan fontos, pótolhatatlan dolog, mint mondjuk egy görög drámánál. E téren nincs különbség színház és színház között. Pontosabban, nem ebben van a különbség, így hát elengedjük ugyan magunkat, tapssal-mosollyal jutalmazzuk a primadonna színrelépését, a szubrett és partnere komikus bohóságait, úgyahogy elérzékenyülünk is a hazaszeretet, a nemes önfeláldozás tettein, de egy kicsit kívülállóként, kívülnézőként, egy operettet nézünk. Kétségkívül jó előadásban, mesterségbelileg jól megoldottan, de mégiscsak szemlélődő nézőként. A közönség persze hálás — és miért ne lenne az? — ami szíve joga. Különösen, ha azt érezheti, hogy mindazok, akik a rivaldafényben mozognak, énekelnek, az ő kedvére, az ő kegyeiért teszik. Nem olcsó fogásokkal — ezt már mondtam —, és nem is tesséklássék módon, hanem szívvel-lélekkel. Egy s mást lehet a szereplők teljesítményének rovására felhozni, de azt semmiképp, hogy nem szívvel-lélekkel, felszabadultan akarnak a közönségre hatni. Így hát, ha a miskolci operettjátszásnak nem is ez a non plus ultrája, szégyenkezni nemcsak, hogy nem kell miatta, de nyugodtan állhatnak ki minden játékeste a közönség elé. A népes szereplőgárda jó csapattá formálódott Orosz György keze alatt. Kiegyenlített énekesteljesítmények (a zenekart már minősítettük) mellett, jó színészek is mozognak a miskolci előadásban a színpadon. Legelső helyen kétségtelenül Várkonyi Szilviát kell említenünk, akinek rendkívüli sokoldalúságát nem először van módunkban kiemelni. Amikor színen van, a színpad élettel telik meg. De Ábrahám István színészi kvalitásai is kitűnnek, s ilyen szempontból is csak méltatni tudjuk a régen látott, hallott, s éppen ezért rendkívül nagy szeretettel fogadott Várhegyi Márta alakítását is, aki a premieren formálta meg Farkasházy Antóniát. Kászonyi ezredes szerepében Kulcsár Imre görgeyire vett figurája, szűk lehetőségei ellenére is találó megfogalmazás. Ezért is tűnt fel — sajnálatosan —, hogy a már említetten bájos jelenség, s nagyon szép hangú, tehetséges Nagy Ibolya színészi játéka halványabbra sikeredett. Nem szeretnénk igazságtalanok lenni, lehet, hogy a premier feszültsége miatt éreztük szerényebbnek színészi teljesítményét, s a későbbi előadásokon ilyen szinten is felnő énekesi teljesítményéhez. A további szerepekben Dóczy Péter, Komáromy Éva, Palóczy Frigyes, Lakatos István, Varga Tamás, M. Szilágyi Lajos, Csabai János — hogy néhányukat emeljük még ki — jól oldotta meg feladatát, belesimult az előadás egészébe. Különösen Lakatos István vérbően, sok humorral megformált Biccentő strázsamesterét élveztük. Valamivel halványabbnak, szürkébbnek tűntek — szokatlan módon — Wegenast Róbert díszletei, hagyományos operettdíszletek ezek, különösebb szellem nélkül. Milyen hát a mostani, miskolci Mária főhadnagy? Ha csak néhány jelzővel illethetem, akkor azt mondom, korrekt és hagyományos. Szeretni fogjuk, ha nem is rajongunk majd érte. De a végső elszámolásnál mégiscsak egy kellemes, jó estét ígér és ad. És ez sem kevés. Csutorás Annamária Várkonyi Szilvia és Dézsy Szabó Gábor, az előadás egyik jelenetében. Fotó: Jármay György Amatőr fotókiállítás Országos amatőr fotókiállítás nyílik e hét végén, november 14-én, Sátoraljaújhelyen, a Kossuth Lajos Művelődési Központban. A művelődési ház központi kiállítótermében pénteken, délután 3 órakor nyílik meg a bemutató tárlat, amelyet Tarczai Béla fotóművész, megyei szakfelügyelő ajánl az érdeklődők figyelmébe. A kiállítás december 9-ig látogatható. A fotósok országos bemutatója egyébként része annak a rendezvénysorozatnak, amellyel fennállásának 725. évfordulóját ünnepli Sátoraljaújhely városa. A határszéli településen az utóbbi években rendszeressé váltak a különböző művészeti kiállítások. 1986. november 12., szerda Végig jegyzeteltem a 15. tokaji írótáborban, mégis érdekes és érdemes is újraolvasni a vita anyagát. Verba volant, scripta manent, azaz a szó elszáll, az írás (meg) marad — mondja a latin, s ez irodalomról lévén szó több, mint szimbolikus. A kortárs sohasem tudja megítélni, hogy ki lesz halhatatlan, és melyik mű lesz maradandó. Ez azonban nem menti fel a mindenkori irodalmat az alól, hogy pontosan megfogalmazza, legalább körvonalazza céljait, törekvéseit. Az író dolga kettős. Mindenekelőtt való a szolgálat, azaz vegyen részt népe, nemzete törekvéseiben, vállalja annak gondjait, s ha tud, adjon biztató jelet is a megoldásra. Ez utóbbi követelményt azonban ma már nem szabad szó szerint érteni, mint elvárták azt ama ötvenes években. A direkt programadás ugyanis veszélyeztetné a művészet másik célját: az esztétikum, a művészi szép és igaz teremtését. Ezt azért kell nyomatékosan hangsúlyozni, mert a művészet nem úgy hat, mint egy vezércikk, vagy divatos sláger. Baj is lenne, ha úgy hatna, mert azt jelentené, hogy nem a lényeget adja, hanem a jelenséget, a felszínt. Az idei vita, melynek a címe a Valóság elkötelezettség, közéletiség volt, lényegében a fentebbi kérdéseket járta körül az írókra jellemző szenvedélyességgel. A Napjaink nem törekszik a teljességre, de a három vitaindító, illetve korreferátum (Czine Mihály, Veress András, Tarján Tamás), valamint két hozzászólás közlésével érzékeltetni tudja az írótábor — úgymond — jelenlegi állapotát. Már a vitaindítókból kiderül, hogy megoszlottak a vélemények az irodalom értelmezéséről, feladatairól és helyzetéről. Czine Mihály a magyar irodalom tradícióinak továbbélését, illetve annak gondjait elemezte. A mi irodalmunk, szinte születése pillanatától közéleti és elkötelezett volt, azaz mindenkor a nemzet sorskérdéseivel foglalkozott, sokszor fölemlegetünk és közhellyé is koptattunk. A vita során aztán körvonalazódtak az egyoldalúság veszélyei is. A két fiatalabb irodalomtudós (Veress András és Tarján Tamás) ugyanis árnyalni kívánták a Czine által rajzolt képet, mondván, hogy az elmúlt évtizedekben változott az irodalom szerepe, súlya, de maga a befogadó olvasóréteg is. Ez utóbbi sajnálatosan szűkült ugyan, de ezenközben kikristályosodott egy új minőség is. A leghevesebb vitát éppen ennek a ténynek az értelmezése váltotta ki. Senki se örül az olvasók száma csökkenésének (Veress András sem), de az okokat keresve, föl kell vetni az irodalom felelősségét is. Meg is tették ezt a táborban, de sajátos módon egyfajta „kirekesztősdivel”, azaz egyes irányzatokon, írókon (ezek nevét most nem írom le, mert méltatlan lenne) kérve számon a fent említett válságot. Holott az elkötelezett irodalmat sohasem az úgynevezett „ezoterikus” irányzatok veszélyeztetik. Magyarán : nem arról van szó, hogy az avantgárd, vagy posztavantgard hódít el olvasókat a realistáktól. Sokkal inkább arról van szó, hogy bizonyos írói (és olvasói) türelmetlenség, elégedetlenség fordul el lejáratott, vagy túlhaladottnak vélt értékektől. Czine Mihály — igaz, csak olyan igazság ez, amelyet utalásszerűen — beszélt ennek az okairól is. Igenis van olvasói igény a realista, a kor emberi és társadalmi gondjait ábrázoló irodalomra. Jószerével alig jelenik meg mű, amely a falu radikális átalakulását ábrázolná, s akkor még nem szóltunk a régóta hiányolt munkási regényről, az értelmiség új szerepkörét, belső, egzisztenciális, intellektuális és morális gondjait elemző írások hiányáról. Nem állítja senki, hogy nem születtek ilyenek is, de nem kielégítő sem a mennyiségük, sem a minőségük (a nevek és címek fölsorolását most mellőzöm). Veress Andrásnak ott van igaza, amikor a minőségről beszél. A mindenkori kortárs irodalom értő olvasója ugyanis az értelmiség volt (lásd Ady, József Attila, Babits stb.), ami nem jelent arisztokratizmust, mint ahogy azt sem, hogy föl kellene adni az olvasó népmozgalmat. De tudomásul nem venni, hogy a tömegek ízlése mindenkor elmarad a kortárs irodalom élvonalától, naivitás, szemhunyó önámítás lenne. Éppen ezért, mert ez így van, elítélendő mindennemű ízlésterror, amely ki akar rekeszteni más stílusokat, irányzatokat. A magyar irodalom története is bölcsességre, türelemre int. Petőfit annak idején a „Parnasszus’’ oldaláról bírálták s parlaginak mondták, Adynak, Kassáknak a modernségét, József Attilának az elkötelezettségét rótták föl. Petőfit rögtön a magáénak érezte a nép (dalait: énekelték), de túlzás lenne azt állítani, hogy a másik három a korabeli munkások, parasztok mindennapi olvasmánya volt. Pedig mind elkötelezettek, korszerűek, közéletiek voltak. Túlzás lenne persze éppen az íróktól hűvös objektivitást várni, éppen ezekben a kérdésekben. Kell is a szenvedélyesség, mert enélkül nincs elkötelezettség sem. Ezek a viták Tokajban azonban csak megközelítési kísérletek, a teljes, az abszolút igazságot (ha egyáltalán van ilyen) az utókor, az irodalomtörténet mondja majd ki. horpácsi Tisztelet a tudó versenyzőnek Az elmúlt negyed évszázad alatt, amióta a televízió műsorainak hivatásos nézője vagyok, igen sokszor írtam a különböző vetélkedőkről, versenyekről. A legutóbbi hónapokban többször kárhoztattam az olyan versenyeket, vetélkedőket, amelyek a kezdet kezdetének korát idézték meg a képernyőre, vagy újabb kitalációknak álcázva, primitív mutatványokra serkentik az erre vállalkozó delikvenseket. Ugyanakkor változatlanul nagy tisztelettel nézem azokat a versenyzőket, akik nagy tudás birtokában ülnek a kamerák elé. Sokan azt mondják, ezeknek a tudása lexikális, esetleg szűkebb tárgykörre vonatkozó. Szerintem mégis többet ér, nagyobb tiszteletet érdemel, mint aki gyorsabban tud felöltöztetni egy bábut, vagy elektronikus játékkal elfogni egy repülőgépet, meg ilyesmi. Ezért is nézem tisztelettel mindig az Elmebajnokság nevű vetélkedő résztvevőit, akik közül nem egy immár évek óta visszatérő vendége a „vallatószéknek”, és lenyűgöző biztonsággal válaszol a nehezebbnél nehezebb kérdésekre. Mint például a minap tette egy fiatal katona. És ahogyan azt tették ebben a vetélkedősorozatban korábban mások is. Ismét eszembe jut a lexikális tudás „vádja”. És eszembe jut egy régi ismerős. Személyesen nem ismerem, nagyon keveset tudok róla, de azt mindenképpen, hogy jóllehet, a képernyőn mindenkor lexikális tudásának adja fényes bizonyítékát, és sosem ügyeskedő játékokkal szerzi pontjait, mégsem egyoldalú felkészültségű ember, hanem valóságos polihisztor. Mádai Péternek hívják ezt az ismeretlen ismerőst, akit lassan két évtizede ismerek a képernyőről, mint a mindenkori legrangosabb, legtöbb felkészültséget kívánó vetélkedők résztvevőjét, s igen gyakori nyertesét. Mádai már korábban az Elmebajnokságban is ragyogóan szerepelt, csakúgy, mint az elmúlt évtizedek során mindenkor, s most, az elmúlt héten a Végvári históriák — Várjátékok című honismereti vetélkedő adásában találkozhattunk vele, a Veszprém színeit képviselő csapat tagjaként. Maga ez a vetélkedő nem tartozik a legsikeresebbek közé. Valamiféle vegyestál érzetét kelti. De vannak benne tudást próbáló kérdések is. S hogy Veszprém ilyen fényesen szerepel, mint eddig tette, abban Mádai Péternek oroszlánrésze van. Az elmúlt szombati adásban alighanem az ő precíz, korrekt és rendkívül széles körű tájékozottságot bizonyító válaszai hozták meg a legtöbb pontot a veszprémi csapatnak. Nemcsak azzal, hogy Liszt Ferenc képét egy apró részlet alapján felismerte, még Kőszegről is igen sokat tudott, még Kiss János altábornagy sírfeliratát is idézni tudta, hanem általában mindent tudott, amit csak kellett. Gyakran jelentkezik a magyar képernyőn vetélkedő. Szerencsére már nem lehet pontokat szerezni azzal, ki, milyen gyorsan iszik meg egy üveg kakaót, de napjainkban is adódnak még csacskaságok, amiket a játékosság jelszavával próbálnak szalonképessé, illetve képernyőképessé tenni. De nagyon jó, hogy vannak igazi tudást összemérő vetélkedők, versengések is. Ilyeneknek visszatérő szereplője — bátran mondhatni: hőse — Mádai Péter. Tisztelet a tudó versenyzőnek, írtam e jegyzet címében. Tisztelet hát Mádai Péternek, és nem túlzottan nagyszámú, hasonló versenyző társainak. (bm)