Észak-Magyarország, 1990. július (46. évfolyam, 153-178. szám)
1990-07-28 / 176. szám
1990. július 28., szombat írócsoport rovata Vallomás a Verseim sokasága szól Nagybarcáról, ahol öttől tízéves koromig éltem. A négy elemit Szűcs Lajos tanító úr alatt jártam végig, és amikor a soproni Rákóczi katonaiskolába kellett elmenni, bizony, szomorú voltam, mert anyámat, a szeretet forrását kellett otthagynom, a játszótársakkal, a tájjal, ahol minden útkanyart ismertem; a fákkal, amelyeket megmásztam, vagyis a Varázskört (egyik verseskötetem címe is ez) kellett otthagynom, szűkebb, legszűkebb hazámat A börtönben és az emigráció legnehezebb évei alatt a falumra való visszaemlékezés jelentette az erőt, az újrakezdés erejét, a tiszta forrást. Oda tértem vissza, mint a sötét cella világos ablakához, mely a napot pótolta. Két legjobb barátom volt Szaniszló Jóska és Csizi Károly. Együtt barangoltuk be a vidéket, sőt, Csehes Erzsinek együtt udvaroltunk, akit nemrégiben, amikor évtizedek múltán hazalátogattam, már menthetetlen állapotban találtam csak meg, de a kómából visszajött, megismert. Fölidéztem neki édesanyja szavait, amit hozzám intézett: — Kitanítom én Erzsikét, de akkor ugye eljön érte? Bizony eljövök még a világ végéről is — ígértem meg. S ezt ismételtem meg a betegágyánál, hálát adva a sorsnak, hogy még láthattam őt. Nagy örömmel töltött el, hogy megmerítkezhettem a régi ismerős tájban, emberszemekben, akik még megismertek, hogy elmondhattam nekik, nem a könnyű életért tértem vissza, hanem azért, hogy elmondjam: odakünn csak testileg voltam, lelkemmel köztük ma szülőföldről radtam, az ő megnyomorításuk ellen harcoltam. Biztos voltam benne, hogy tudnak rólam, hogy tudják, hű maradtam hozzájuk, a néphez, amely idegen hatalom alatt szenvedett. Egyszer rádión keresztül hallhatták a Hazafelé című versemet, talán 1960 táján, amikor Amerikából üzentem, és az ózdi munkások egy szekér élelmet vittek anyámnak (bezörgettek a zsarun, hogy hallották, megemlékeztem Ózdról, s az ő sorsukról), s letették az élelmet, azután eltűntek. Ez akkoriban igen veszélyes vállalkozás volt. Igazában csak 1956 júliusi szabadulásomkor éreztem át, hogy nemcsak mi voltunk rabok, rab volt az ország is. 1950. március 15-én vette át az ÁVÓ a börtönigazgatást, és 1953-ig azt se tudta anyám, életben vagyok-e, vagy sem. Nem volt csomag, levelezés. Csak havonta írhattunk húsz sort, s én abba mindent belesűrítettem. Többször verseket is kiküldtem a börtönből és a tatabányai 14-es aknából a bányászokkal, akik nem rabokként dolgoztak ott, nem úgy, mint mi. Mikor 1956-ban elhagytam az országot, lelkifurdalásom volt, mert éreztem, gyávaság is van benne, hiszen őseinknek sem volt különb sorsa a tatárjárás idején, a török hódoltság, vagy a Habsburgok allatt, de otthon maradtak." Tudtam, ha én ezt teszem, újra börtönök sötétje vár rám, vagy halál. Egy halottra gondoltam sokszor, Gérecz Attilára, aki legalább úgy szerette az életet, mint én, fiatalabb volt nálam tíz évvel, mégis harcolt tovább és 1956. november 2-án elesett. Úgy éreztem, azt kell elmondanom, amit ő szeretett volna még: életemről. Azonban hiába fordítottam minden időmet erre, tudtam, őket, a holtakat nem lehet utolérni, mert ők az életüket adták. Eszembe jutott a Nobel-díjas lengyel költőnek az egyik mondása: „a túlélők hordják az örökre elnémítottak megbízólevelét.” Ezzel a megbízólevéllel jártam a világ szabad magyarságát, hogy segítsem őket azonosságtudatuk megőrzésében, hogy emlékeztessem őket versben, prózában, hogy azokért kell élnünk, akik otthon maradtak és a nagyobb áldozatot hozták! Sose hittem volna, hogy megélem ezt a szabadságot. Hiszen a magyar történelemben ez nem fordult elő egyetlen emigrációval sem, csak velünk, 56-osokkal, hogy amiért zászlót bontottunk, az még életünkben teljesül, s vértelenül kapjuk meg a szabadságot. Amikor először hallottam a „búvópatak-nemzedékről”, Lakitelekről, 1980-tól kezdtem hinni egyre erősebben ebben a nemzedékben, amely nem ismert félelmet, mint mi, nem volt előítéletük, nem volt balatoni nyaralójuk, vagy házuk a Rózsadombon, de volt hitük megvallani magyarságukat! Azt üzenem földijeimnek: legyenek büszkék arra, hogy Isten magyarnak rendelt bennünket! Nincs szebb, nincs gazdagabb ország, mely több szeretetet tud nyújtani, mint mi magyarok nyújthatunk egymásnak. Sehol a világon nincsen számunkra hely, ahol boldogabbak lehetnénk. Tollas Tibor : A szerző e rövid írását az Agrober-székházban megtartott szerzői estjét követően vetette papírra, s bocsátotta rendelkezésünkre. A választások után az egész ország reménykedett, ha bizonyos szkepszis keveredett is ebbe a reménybe, hogy végre valaminek történnie kell: tisztulnia annak az áporodott leégőnek, amelyben fuldokoltunk évtizedekig. A változás jelei vegyesek. Néhányat szeretnék megemlíteni, amelyek egy viszonylag jómódú nagyközség életében mutatkoznak. Például a főtéren álló első világháborús emlékmű tetejéről lekerült a csillag, s visszahelyezték az eredeti állapotnak megfelelően a turulmadarat. A falu szélén az állami ünnepléseknek megépített pódium, ahová olyan „lelkesen” kényszerültek a lakosok felvonulni, gúny tárgya lett. „Garázda kezek” nagy betűkkel az oldalára mázolták, hogy az „MSZMP székháza”. Mire valakik nagy sietve lebontották. A merevség, a régihez való ragaszkodás sokáig érzékelhető volt. A Demokrata Fórum helyi elnöke, aki képviselő lett, annak idején levélben fordult a tanácshoz, hogy a vb ülésein szeretne részt venni. A szervezeti és működési szabályzatra való hivatkozással elutasították kérését. Mint képviselőt azonban már meghívták. Ugyanabban a levélben kérte, hogy tegyék vissza az iskola falára azt az emléktáblát, amelyik az iskola alapítójának nevét őrzi. E táblát ugyanis eltávolították onnan, s mivel az illető pap volt, az egyház elhelyezte a templomban. A tanács gazdasági okokat és a felelősség vállalásának kockázatát vetette fel válaszlevelében. A volt pártházból pártok háza lett és ide költöztették a könyvtárat is. A községben négy párt működik, úgymint a Demokrata Fórum, amelyik egymagában nagyobb, mint a többi három: a Kisgazda, az MSZP és az MSZMP szervezete. A vörös csillagot azonban ennek az épületnek tetejéről is csak akkor távolították el, mikor azt festékkel leöntötték, így járt az épület előtti parkrész talaján díszként kirakott csillag is. A zavarodottságot mutatja, hogy az elesett szovjet katonák emlékművéről is levették a csillagot. Készül a második világháború magyar áldozatainak az emlékműve. Egyesek a temetőbe akarták felállítani. A volt ellenzék — ma a kormányzó párt — ragaszkodott ahhoz, hogy a főtéren kapjon helyet. Beszélgetve a Demokrata Fórum képviselőjével, szóba került, miért tátong üresen a kultúrház. E téren változás nehezen képzelhető el. Mert, ha igény lenne is a szórakozásra, kulturálódásra, a két műszakban dolgozónak nemigen jut ideje a munkán kívül semmire. A község népe éppen szorgalmának köszönheti, hogy a gyomrok még nem korognak. * * Felvetette a képviselő, hogy a helyi értelmiség szidja ugyan a múltat, de az újért, a változtatásért alig tesz valamit. Hogy a pedagógusok szinte kivétel nélkül MSZMP-tagok voltak, de most semmi ilyen pártba nem léptek be. Hogy az egy pártba való belépést csak a kényszer vagy, az előnyszerzés indokolta. Az új pártok már előnyt nem tudnak nyújtani, de nem is óhajtanak. Faggattam a Demokrata Fórum terveiről is a képviselőt. Elmondta, hogy mivel a cigányok száma közel jár a százhoz, vajdát fognak közülük választani, akit azután a helyi elöljáróságba delegálnak, hogy képviselje érdekeiket. Beszélt az önkormányzati választás nehézségeiről. A leendő polgármesternek rátermett személynek kellene lennie, ilyen ember azonban nemigen van. Mint mondta, szeretné, ha a meghozandó törvény módot adna rá, hogy mint gyógyszerész, megvehetné a helyi patikát. Mozgó gyógyszertárat szeretne, hogy a környező falvakat elláthassa gyógyszerekkel. Nem panaszként, csak tényként mondta, hogy a képviselőség mellett egyre nehezebben tudja elvégezni a gyógyszerészi munkáját. Helyettest csak őszre ígérnek. Így előfordul, hogy esetenként be kell zárni. A lakosság bízik benne és minden ügyes-bajos dolgával hozzá fordul, hogy a szomszéd az ő árkába öntötte a szennyvizet, hogy a kutyája kiharapta a kerítést, a másiknak a nyugdíját kellene felemeltetni, stb. És nem küldheti el, hisz ő a képviselő, neki el kell intézni, mert azt „csak ő tudja”. A betörések száma itt is megszaporodott. Sorra törik fel az üzleteket, de magánportákra is elkalandoznak. Nyomozás van, eredmény nincs. De rendőr se. Majd az önkormányzat — mondják. Kétkedés és várakozó bizalom van az emberekben. Az mindenképpen érzékelhető, hogy a babonás éjjeli kísértet nyomasztó rémképe, amely bejárta Európát, elszállt a kémények füstjének útján. Juhász József ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 9 Szeretném, ha írásaim segítő tettekké válnának Györgyei Géza beszélgetése Kalász Lászlóval . A Bódva völgyében, Perkupán születtél és e tájékon nevelkedtél. A régiek azt tartották, a költő nem lesz, hanem születik. Életedben, költészetedben hogyan forrt össze a szülőföldhöz való ragaszkodás és maga a költészet, ami nem más, mint egy néma, titkos kapcsolat az ember és a természet között. — Kibogozhatatlan ez a kapcsolat és szoros. Az egész táj, emberei, élő és élettelen világa iránti szeretet talán már születésem előtt belém ivódott. Ha verset írok, mindenesetre itt van körülöttem ez a világ. Ha másutt éltem is, ez adott erőt, kudarcokban, elesettségekben vigasztalást, gyógyírt. Lehetetlen a szülőföld emberei, a természet és a versek világa közti kapcsolat ízekre szedése. Ha ezt tenném, ha ezt vizsgálnám, nem is írnék verset, verseket. Jobb ezt nem bolygatni. — Iskoláidat Miskolcon, Mezőkövesden végezted. Bölcsészhallgató Debrecenben voltál. Tanítói diplomádat Sárospatakon szerezted. Hogyan őrzed emlékezetedben életednek ezt a szakaszát, hogyan emlékszel vissza ezekre a városokra? — Mind a négy várost otthonomnak érzem. Egy csöpp faluból a „nagy városba”, Miskolcra kerülni igen nagy esemény volt életemben. Bizony sokáig könnyeztem titokban honvágy miatt. Az évek múlásával megszoktam, megszerettem a nyüzsgést az utcákon, az iskolát, a kollégiumot. Nagyon sokat segített felcseperedésemben, hogy olyan kitűnő emberek neveltek, tanítottak, mint Seres János, Papp László kollégiumi nevelők, a gimnáziumban Koszorús István, Pápay Sándor tanár urak, akikre mindig köszönettel, tisztelettel gondolok. Mezőkövesden egy negyedévig éltem csupán. Igen meleg, kellemes emlékeim vannak róla. Debrecen már mint érettségizett fiatalt fogadott. Nagyon megragadott a város széles utcáival, gyönyörű parkjaival, ódon és új épületeivel. Itt jelentek meg első verseim Koczogh Ákos, Kiss Ferenc jóvoltából. Kovács Kálmán, Juhász Béla is nagyon sokat segített első kötetem megjelentetésében. Itt láttam meg viszont azt is, hogy embertelen, hazug az ország vezetése. Itt az egyetemen, a kollégiumokban indult meg csendben, majd egyre hangosabban a védekező szervezkedés. Ennek az időszaknak bátor, izgalmas tetteire ma is örömmel gondolok, ha időnként visszavisszatérek a maradandóság városába. Sárospatak hangulata örökre belém ivódott. Olyan nagyszerű pedagógus tanítványa lehettem, mint Ködöböcz József tanár úr, akiiből szinte sugárzott a szeretet. Ha bármelyik várost felkeresem, úgy érzem, hazamegyek. El-elcsodálkozom fejlődésükön, gyönyörködöm szebbülésükben. — Azt tartják, kevesen szeretik úgy a falut, mint Te. Ihletforrásod is a falusi emberek Világa, a csöndes Bódva-völgy. Kárpótol-e mindez itt Szalonnán, sehol távol élsz az irodalmi élettől, a szellemi társaktól, barátaidtól? ~ — Nem lehet szó kárpótlásról akkor, amikor nem kényszerű, hanem szívnek kedves e sorsvállalás. Kezdetben nagyon hiányoztak a városokban hagyott társak, barátok. Igen nehéz volt hangomat hallatni, verseimet megjelentetni. Nagyon sokszor elfogott a csüggedés, nem magam, de verseim sorsa miatt. A család, az itt élő emberek, barátok, tanítói munkám, a gyerekek évtizedeken keresztül átlendítettek holtpontjaimon. Figyelemmel tudom kísérni e táj, az ország, a világ változásait, bajait, netán örömeit, hiszen az újságok, folyóiratok, a televízió, a rádió, a gyakori utazások lehetetlenné teszik a bezártságot. Ám néha-néha ma is nagyon egyedül érzem magam. Talán ez is kell az íráshoz. — Erre a megyére nem jellemző a tartalmas, esztétikai vitákkal tarkított irodalmi élet. Az elmúlt időszakban mégis heves vita dúlt a megye irodalmi, társadalmi lapjai, különösen a Napjaink körül. Mi erről a véleményed? — Valóban nem jellemző. Most sem. A múltkori vitából ide, Szalonnára nem jutott el esztétikai jellege, inkább csak a csatározásé. Ifjú emberek kerestek maguknak lehetőséget, teret képességeik kibontakoztatására. Ez természetes is. A Napjaink majdnem három évtizedig fennállt. Ez nagy dolog! Becsületesen teljesítette kötelességét a lehetőségekhez képest. Arról a volt szerkesztőségek nem tehettek, hogy egy párt befolyása érvényesült a folyóiratban. Az új szerkesztőségek ezt a buktatót elkerülhetik, és reméljük, pártoktól függetlenek tudnak maradni a szerkesztők. Most már be is bizonyíthatják tehetségüket, rátermettségüket, s színvonalasabb, kelendőbb folyóiratokat tudnak létrehozni. — idealista költő vagy. Költészeteddel használni akarsz. Tavasz óta fássá változások indultak az országban. Mindebből mi érezhető falun? A változásokban vvan-e annyi remény, hogy kisimuljanak az arcok? — Igen. Szeretném, ha írásaim segítő tettekké válnának. Az arcok ráncai nem kisimulnak, hanem mélyülnek. Változások, ha érezhetők is, nem könnyítik lelkünket. Az ígérgetések, a szavak, szónoklatok nem képesek kiküszöbölni, ellensúlyozni a megélhetési nehézségeket. Mit láthatunk minden nap? A bátor, gyönyörű kezdés, nyitás után a tehetetlen toporgást. A vezetés hitelvesztését. A vezetői tétovaságot. Nem a népért való harcot, hanem pártok közti alattomos, vagy nyílt csetepatékat. Két nagyhatalom könnyebben jut egymással egyezségre, mint a mi pártocskáink. A nép azt látja, hogy a hatalomért folyik az áldatlan küzdelem. Honatyáink pedig, (tisztelet a kivételnek) mint rossz nebulók, igazolatlanul maradnak távol az órákról, vagy ellógnak a felelés elől. Iskolában ezért büntetés, esetleg eltanácsolás jár. Azt is látja a nép, hogy a pénzén tartott képviselők enyhén szólva komolytalanok. Apró-cseprő vitákra fecsérlik drága erejüket, időnket. A fontos döntéseknél viszont (volt rá példa) nem lehet lezárni az ügyeket a parlament „létszámcsökkenése” miatt. Tehát van mitől mélyülniük a ráncoknak. Azon soha nem kellett töprengened, vajon költő legyél-e? Úgy írsz verset, ahogy éled az életed. Azt írtad 1973-ban: „Álmaim most már nagy ívben elkerülnek." Kibékültél-e álmaiddal, felkeresnek-e újra? — Álmok nélkül, remények nélkül lehetetlen lenne élni. Ha időnként elhagy ma is a hit, tudom, hogy újra visszatérnek az álmok, csak nem szabad apró, napi gondokban felőrlődnie az embernek. Hadd idézzem fel egy versemet: „Percekkel viaskodtam naplókkal átengedem e viadalt másnak közeli ágyúzásban nagyot hall talán az ember s a füst miatt talán vak győztem is olykor igazam is volt néha de bárgyúság e szúnyogharc: felőröl” — Tanító és költő vagy. Vannak-e friss intelmeid az olvasó számára? — Sajnos hangszalagom megbetegedése miatt nem taníthatok, verseket viszont szoktam írni. A legfontosabb, amit mindnyájunknak kívánhatok: igen nehéz feladat. Türelmesnek kell lennünk. A valódi rendszerváltást minden nehézség, illúzióvesztés ellenére is ki kell várnunk. A nép megmarad és dolgozik, ha hagyják. Parlamentek, kormányok viszont válthatják egymást. Reménykednünk kell, hogy kialakul, összekovácsolódik egy hozzáértő, népért élő vezetés, amely tud tenni is jövőnkért. KALÁSZ LÁSZLÓ: Körök kerekednek gyors semmik forognak színes pántlikákon tekereg az álom bűvölő közönnyel sípok merevednek vesszőn pergő tálak kérőn körbejárnak hosszú harsonákon mikbe csak a szél fúj monotonon szólván halkul minden nótám