Hídlap, 2006. február (4. évfolyam, 22-41. szám)

2006-02-18 / 35. szám

__________________________________________________________________hídlap magazin Ill 2006. február 18., szombat • HÍDLAP • A szép akasztott kevés halálraítélt forradalmár ravatalánál imádkozik zokogva egy király­né, s kevés ország feledi el méltatlanabbal legsikeresebb államférfiját, mint mi. Pedig gróf Andrássy Gyula volt az a magyar diplomata, aki már a maga idejében magasabb európai nézőpontból szemlélte a magyarság ügyét, és rádöbbent, hogy a terjeszkedő nagy nemzetek közé beékelődött ország csak úgy őrizheti meg identitását, ha szövetséget köt a monarchiával. 1849-ben elmenekült Magyarországról, hiszen kötél általi halálra ítélték. Hazatérve jobbját nyújtotta Deák Ferencnek. Kettejük munkája révén jött létre a kiegyezés, és 1867-ben ő tehette fel a magyar koronát Ferenc József fejére. Miniszterelnöksége alatt erősödött a polgári fejlődés, megvalósult a választójog kiterjesz­tése, és a sajtószabadság. Munkássá­gának csúcspontja, hogy a „szép akasztott” - ahogy Párizsban nevez­ték - a monarchia legsikeresebb kül­ügyminisztereként írta be nevét a történelembe. A 19. század második felében Ausztria egyre inkább elszi­getelődött, így szükségszerűen érett meg a politikai helyzet arra, hogy a császár tárgyalóasztalhoz üljön a magyarokkal. A kezdeményező De­ák Ferenc volt, aki 1865-ös Húsvéti cikkében körvonalazta egy osztrák­magyar perszonálúnió megteremté­sének a lehetőségét. Ferenc József a cikk hatására szétkergette az osztrák parlamentet és egy személyben kez­dett tárgyalásokat a magyar politikai elittel. Sürgetőleg hatott az esemé­nyekre, hogy 1866. július 3-án Auszt­ria sorsdöntő vereséget szenvedett a poroszoktól Königgratznél. A 67-es bizottság 1867. február 6-án elfogadta a 69 pontból álló kiegyezési törvény­­javaslatot, majd a bizottság befeje­zettnek nyilvánította munkáját. Míg az országgyűlés vitatkozott az ural­kodó által pátens útján elrendelt újoncozásról és a nemzetiségi tör­vényjavaslatról, addig Andrássy Gyula, Eötvös József és Lónyay Menyhért újabb bizalmi lépéseket tett Ferenc József felé, titkos tárgya­láson felvállalták, hogy a létrejövő megállapodásoknak az elsöprő De­ák-párti többségre támaszkodva, mindenképpen érvényt szereznek az országgyűlésben. Ezzel elhárult a Bécs által emelt akadály, és 1867. feb­ruár 17-én az uralkodó Deák Ferenc javaslatára kinevezte magyar minisz­terelnökké gróf Andrássy Gyulát, Sátoraljaújhely országgyűlési képvi­selőjét. A kiegyezés új korszakot nyi­tott a magyar históriában, az úgyne­vezett dualizmus korszakát, amelyet később joggal emlegettek „boldog békeidőknek”. Ez az Osztrák-Ma­gyar Monarchiában Ausztria és Ma­gyarország kettős rendszerét hatá­rozta meg. Kimondta a két ország önállóságát, külön-külön kormán­­nyal, parlamenttel, leszögezte egyenlőségét, paritását, s megállapí­totta az együttműködés módozatait és formáit is. Andrássy Gyula gróf egyike volt a legkiválóbb magyar ál­lamférfiaknak. Kormányra jutásakor a monarchia teljesen izolálva volt Európa nagyhatalmai között. Elő­ször a német császársághoz, majd az orosz és olasz udvarokhoz közele­dett. Egymást érték a császári és ki­rályi találkozások Bécsben, Berlin­ben, Pétervárott és Velencében, me­lyekre Andrássy mindig elkísérte ki­rályát. Különös célja volt baráti, majd szövetségi viszonyba lépni az új német császársággal, melynek kancellárjával, Otto von Bismarck herceggel bensőséges barátságot kö­tött. Kezdeti oroszbarát politikájával a közhangulat nyomására ugyan fel­hagyott, de a monarchia az orosz-tö­rök háborúban semleges maradt. Bár történelmünk egyik legsikere­sebb államférfija volt, 1879-ben vá­ratlanul lemondott. Visszavonulása után sem szűnt meg közügyekkel foglalkozni, tekintélyét inkább társa­dalmi téren gyümölcsöztette, dele­gációkban, felszólalásokban, olyan belső reformkérdéseknél, mint a fő­rendiház újjászervezése. Mindvégig féltékenyen őrizte a kiegyezés sért­hetetlenségét. Utolsó nyilvános sze­replése 1889. március 5-én volt. Ez­után kínzó betegsége mindjobban erőt vett rajta, de még tapasztalta a részvétet, amellyel az egész ország kísérte hosszas betegségének fázisait. 1890. február 18-án bekövetkezett ha­lálakor általános volt a gyász a nem­zetet, a monarchiát és az uralkodót ért veszteség miatt. Hatvanhét évet élt. Amint Széll­ Kálmán mondotta búcsúbeszédében: „Andrássy Gyula diplomatának született és Európa legnagyobb államférfiaival egyenran­gúnak bizonyult. Új alapokra fektet­te az egész külügyi politikát. Új irányzatokat jelölt ki Nyugat és Ke­let felé való nemzetközi viszonyaink­ban. Jelleme tiszta, mint a színarany és erős, mint a sziklafal. S aki a leg­nagyobb európai nemzetek legna­gyobb államférfiaival együttműkö­dött a világot érdeklő nagy kérdések­ben: agyának minden gondolatában, szívének minden dobbanásában ma­gyar volt és magyar maradt, aki hazá­ját szerette mindenek fölött” • Históriás Egy korát megelőző nagyasszony Istennek hála hazánk történelme nem csak nagyszerű férfiakban, de nagyszerű asszonyokban is bővelkedik, akik gyak­ran nem csak méltó társaik voltak hitve­süknek, de előremutató gondolkodásuk­kal, hathatós befolyásukkal lendítőleg hatottak az ország kulturális vagy politi­kai életének alakulására. Közülük is ki­emelkedik a nagyszerű fejedelemas­­­szony, Lorántffy Zsuzsanna. Nevének jelentése: liliom, és bizony nem is volt több gyönge liliomnál, amikor 16 ló­ban feleségül ment az ország leggazdagabb fiatal kapitányához, aki majd I. Rákóczi György néven vonul be a magyar históriába. A korban szokatlan módon e frigy szerelmi házasság volt. Mint Lorántffy Mihály leánya és családjának utolsó sarja, örökölte a sáros­pataki várat, a hozzá tartozó nagy uradalom­mal és az ország minden részében fekvő ren­geteg birtokot. A Rákóczi és Lorántffy egye­sült uradalmak, melyeket a fejedelem és fejedelemné okos gazdálkodással, fáradhatat­lan munkával és takarékossággal tovább gya­rapították, maguk kitettek egy kis fejedelem­séget. Az akkor 16 éves fiatal lány idővel ha­tározott asszonnyá lett, aki férjének igazi se­gítőtársa volt. Leveleik bizonyítják, hogy a katonáskodó és országos politikával foglalko­zó későbbi fejedelem mindenben kikérte fe­lesége véleményét. Amikor csak tehette, leve­leiben beszámolt szerelmes „asszonyának” a történésekről. Ezt tükrözi az alábbi levél is: „Az Úristennek áldásából, édesem, ma 11 órakor ide tűrhető egészségben érkeztem. Ez oly hely, valaki erdélyi fejedelem, úgy őrizze, mint egyik szemét. (Nagy)Váradon kívül en­nek Erdélyben mása nincsen erősségére. Jó­szága is annyi volna, ha zálogban nem volna, elélhetne egy úr belőle, mert csak zálogban is ötvenhat falu. Bizony elválnék eddig Erdély­nek s még Magyarországnak is dolga, míg ezt megvennék. Derék erősség. Innét okvetlen szerdán megindulok, adja Úristen, édesem, szent fiáért lássuk egymást jó egészségben, lm vagy 12 narancsot és 7 citromot küldtem, adja Isten egészséggel elköltenetek, édesem. A narancshajat megtartsd. Kelt Kővárott az 1633. esztendőben, október 30. napján. A te szerelmes, urad” Messze földön híres volt a pataki várhoz tartozó Gombos-kert. A hagyomány szerint úrnője sokszor megelőzte kertészét, amikor már korán reggel kertjében szorgoskodott. Kedvét lelte a ritkaságok cseréjében, a ne­mes fajták termesztésében. A sárospataki vár kamrájában a kert százféle termését és virágözönét őrizték, amelyekből lekvárokat, illatszereket és gyógyszereket készítettek. Az egyik feljegyzés szerint 71 üvegben 26 féle gyógyszert számláltak, egy városnak is elegendő orvosságot. „Legyetek türelem­mel, nem látjátok mennyi beteg vár még a fejedelemasszonyra?” - dohogott gyakorta Lorántffy Zsuzsanna hűséges dajkája, ami­kor a kereskedők előre akartak tolakodni. A teremben nagy volt a sürgés-forgás. Az ud­varban nevelkedő nemes kisasszonyok kis üvegeket, tégelyeket adogattak a fejedelem­asszonynak, aki a kötözés, s a gyógyszerek mellett nem feledkezett meg a jó szóról, s a simogatásról sem. Minden betegségre volt saját készítésű gyógyszere: a fogfájásra fe­kete gyopár, a gennyes sebre körömvirág­ból készített balzsam, a gyomorfekélyre en­nek szirmaiból főzött tea. A lányok szeder­levélből készült oldattal mosták a hajukat, rózsavízzel és gyöngyvirágvízzel illatosítot­ták magukat. Lorántffy Zsuzsanna „élet­műve” talán mégis a sárospataki kollégium. Ez az intézet az ő áldozatkész támogatása folytán európai hírnévre tett szert. Nagy­szerű alapítványokat tett a kollégium jövő­je érdekében. Az egykori író szerint úgy szerette ezt a főiskolát „mint édesanya magzatát, a dajka az ő kicsinydedit és igye­kezett nevelni az ifjúságot Istennek és sze­gény hazánknak a szolgálatjára”. I. Rákóczi György 1648-ban meghalt. Lorántffy Zsu­zsanna Zsigmond nevű fiával együtt foly­tatta a kollégium fejlesztését. Együtt hívták be a nagyszerű pedagógust, a cseh testvér­egyház sokat üldözött püspökét, Comeniust, aki megreformálta a kollégium oktatási rendszerét. A fejedelmi özvegy olyan magas jövedelmet biztosított neki, hogy az két professzoréval is felért bármely nyugati egyetemen. Comenius óriási iro­dalmi működésének több mint felét Pata­kon alkotta meg. Amint Tompa Mihály írta A fejedelemasszony című versében: „Korát előzte, mint az égen / A tündérhajnal a na­pot, / Hogy akkor is ragyogjon, éljen, / Mi­kor a nap lenyugodott.” * Dénes A költőóriás asszonya „Hová merült el szép szemed világa?/ Mi az, mit kétes tá­volban keres?” - olvashatjuk Vörösmarty Merengőhöz című költeményében, amelynek szállóigévé vált gondolatai így hangzanak: „Ábrándozás az élet megrontója,/ Mely kancsaiul, festett egekbe néz.” Szerelmi líránk egy gyöngyszemének ih­­letője Csajághy Laura volt. A negyvenkét éves költő 1841-ben beleszeretett ebbe az alig ti­zennyolc esztendős, egyszerű vidéki lányba, akivel Bajzáéknál is­merkedett meg, Bajza felesége ugyanis Laura testvére volt. „Ma­ga Bajza megcsóválta fejét - írja Vachott né - midőn régi barátja, ki nála néhány évvel idősebb volt, nejének ennél sokkal ifjabb húgát óhajtotta nőül megnyerni. Fáy András aggodalmakat feje­­­zett ki a nagy korkülönbség miatt...” Két esztendő szerelmes verseinek ostroma végül is megszerez­te a tartózkodó Laura beleegyezését. Az esküvőt 1843. május 9-én tartották meg. Két év alatt két fiú­gyermekük született. Laura később még két leánygyermeknek adott életet, de csak az egyik fiú, Bé­la, és az egyik kislány, Ilonka maradt életben. Vörösmarty, András nevű fiának halálára írta Petőfi a Kisfiú halálára című verset 1848 májusában. Laura személye egyben az országos hírnévnek és te­kintélynek örvendő költőfejedelem utolsó esztendeit is jelentette, amelyekről vajmi keveset tudunk. Rendkívül sok a mendemonda, az utólagos hozzáköltés, amelyek a fönnmaradt dokumentumokból sehogyan sem támaszthatók alá. A magyar irodalom történetében azonban a mitologizálások min­dig tartósabban éltek tovább, mint a valóságon alapuló nézetek. Vörösmarty esetében magyarázatul szolgálhat, hogy a szórványos tények közeit próbálták találgatásokkal kitölteni. E „mítoszok” egy része bizonyosan csupán pontatlanságra, felületességre vezethető vissza. Egyre nyilvánvalóbb, hogy mind a kortársak, mind az utókor meglehetősen „ideologikusan” közelített Vörösmartynak e kor­szakához. Gyulai Páltól egy romokban heverő ország megrokkant költőjének képét kaptuk, míg Ba­bits az őrületbe menekülő Vörösmarty arcát hagyta ránk. Egyik megközelítés sem teljesen idegen a valóságtól, amely azonban ennél sokkal árnyaltabb. A költő és Laura szerelme mindazonáltal vi­tathatatlan, árnyékot talán az öregedő Vörösmarty szerelemféltése vetett néha rá. „Csajághy Laura protestáns volt, esküvőjük katolikus szertartás szerint történt, tehát ragaszkodott azokhoz a liturgi­kus formákhoz, amelyek között felnevelték. Barátai szinte kivétel nélkül evangélikusok, Kossuth, Fáy, Deák, Petőfi, Arany, s az őt a nehéz időkben is rendszeresen látogató Jókai kálvinisták. Isten valahogy Szent Ferenc-i módon élt vele; viharral, virágfakadással, dérrel jelezte a teremtés miszté­riumát, s ő elejtett erdei vad riadalmával szemlélte, hogy a Teremtő elképesztő pontossággal elárul­ta prófétikus lelkének nemzete és a világ eljövendő történetét. A Szózat enigmája döbbenetes: „ha lőni kell” nem kacér vállrándítás az esetleges nemzetpusztulás gondolatára, hanem a hívő visszaiga­zolása: porszem vagyunk Isten tenyerén, tőle függ, lefújja-e a porszemet.” - írja Szabó Magda. Vö­rösmarty az 1840-es években már keveset írt, legendája kezdett megkopni Petőfi népszerűsége mel­lett. Inkább, mint irodalom és írópártoló jelent meg a közéletben. 1849 után Bajzával együtt bujdos­ni kényszerült, majd kegyelmet kapott. Vidéken telepedett le családjával. Utolsó öt esztendeje már a csendes agóniával telt. Orvosai javaslatára költözött végül Pestre, ahol 1855. november 19-én ötven­öt esztendős korában hunyt el. Temetése országos gyásznap, néma tüntetés volt Bécs és az udvar el­len. Laura élete hátralévő esztendeit csendes elvonultságban, gyermekei nevelésével töltötte. Hu­szonhét esztendővel élte túl Vörösmartyt, 1882. február 15-én halt meg. A Farkasréti temető egyik legrégibb sírja Vörösmarty Mihályé. Felesége, Csajághy Laura messzebb nyugszik tőle az Ügetővel határos falsírboltoknál, méltó helyen. Damjanich Jánosné kezdeményezésére 1870-ben áthozták a Józsefvárosi temetőből a 48-as honvédek hamvait, valamint a Váci úti temető halottainak jelentős részét. Ugyanekkor kerültek át a Józsefvárosi temetőből a Petőfi-szülők földi maradványai, de ugyanebben az évben temették el országos gyászszertartás keretében Batthyány Lajost is. Vörös­marty Mihály felesége történelmünk legnagyobbjai körében lelt örök nyugalomra. • Petrov

Next