Hídlap, 2006. február (4. évfolyam, 22-41. szám)
2006-02-18 / 35. szám
__________________________________________________________________hídlap magazin Ill 2006. február 18., szombat • HÍDLAP • A szép akasztott kevés halálraítélt forradalmár ravatalánál imádkozik zokogva egy királyné, s kevés ország feledi el méltatlanabbal legsikeresebb államférfiját, mint mi. Pedig gróf Andrássy Gyula volt az a magyar diplomata, aki már a maga idejében magasabb európai nézőpontból szemlélte a magyarság ügyét, és rádöbbent, hogy a terjeszkedő nagy nemzetek közé beékelődött ország csak úgy őrizheti meg identitását, ha szövetséget köt a monarchiával. 1849-ben elmenekült Magyarországról, hiszen kötél általi halálra ítélték. Hazatérve jobbját nyújtotta Deák Ferencnek. Kettejük munkája révén jött létre a kiegyezés, és 1867-ben ő tehette fel a magyar koronát Ferenc József fejére. Miniszterelnöksége alatt erősödött a polgári fejlődés, megvalósult a választójog kiterjesztése, és a sajtószabadság. Munkásságának csúcspontja, hogy a „szép akasztott” - ahogy Párizsban nevezték - a monarchia legsikeresebb külügyminisztereként írta be nevét a történelembe. A 19. század második felében Ausztria egyre inkább elszigetelődött, így szükségszerűen érett meg a politikai helyzet arra, hogy a császár tárgyalóasztalhoz üljön a magyarokkal. A kezdeményező Deák Ferenc volt, aki 1865-ös Húsvéti cikkében körvonalazta egy osztrákmagyar perszonálúnió megteremtésének a lehetőségét. Ferenc József a cikk hatására szétkergette az osztrák parlamentet és egy személyben kezdett tárgyalásokat a magyar politikai elittel. Sürgetőleg hatott az eseményekre, hogy 1866. július 3-án Ausztria sorsdöntő vereséget szenvedett a poroszoktól Königgratznél. A 67-es bizottság 1867. február 6-án elfogadta a 69 pontból álló kiegyezési törvényjavaslatot, majd a bizottság befejezettnek nyilvánította munkáját. Míg az országgyűlés vitatkozott az uralkodó által pátens útján elrendelt újoncozásról és a nemzetiségi törvényjavaslatról, addig Andrássy Gyula, Eötvös József és Lónyay Menyhért újabb bizalmi lépéseket tett Ferenc József felé, titkos tárgyaláson felvállalták, hogy a létrejövő megállapodásoknak az elsöprő Deák-párti többségre támaszkodva, mindenképpen érvényt szereznek az országgyűlésben. Ezzel elhárult a Bécs által emelt akadály, és 1867. február 17-én az uralkodó Deák Ferenc javaslatára kinevezte magyar miniszterelnökké gróf Andrássy Gyulát, Sátoraljaújhely országgyűlési képviselőjét. A kiegyezés új korszakot nyitott a magyar históriában, az úgynevezett dualizmus korszakát, amelyet később joggal emlegettek „boldog békeidőknek”. Ez az Osztrák-Magyar Monarchiában Ausztria és Magyarország kettős rendszerét határozta meg. Kimondta a két ország önállóságát, külön-külön kormánnyal, parlamenttel, leszögezte egyenlőségét, paritását, s megállapította az együttműködés módozatait és formáit is. Andrássy Gyula gróf egyike volt a legkiválóbb magyar államférfiaknak. Kormányra jutásakor a monarchia teljesen izolálva volt Európa nagyhatalmai között. Először a német császársághoz, majd az orosz és olasz udvarokhoz közeledett. Egymást érték a császári és királyi találkozások Bécsben, Berlinben, Pétervárott és Velencében, melyekre Andrássy mindig elkísérte királyát. Különös célja volt baráti, majd szövetségi viszonyba lépni az új német császársággal, melynek kancellárjával, Otto von Bismarck herceggel bensőséges barátságot kötött. Kezdeti oroszbarát politikájával a közhangulat nyomására ugyan felhagyott, de a monarchia az orosz-török háborúban semleges maradt. Bár történelmünk egyik legsikeresebb államférfija volt, 1879-ben váratlanul lemondott. Visszavonulása után sem szűnt meg közügyekkel foglalkozni, tekintélyét inkább társadalmi téren gyümölcsöztette, delegációkban, felszólalásokban, olyan belső reformkérdéseknél, mint a főrendiház újjászervezése. Mindvégig féltékenyen őrizte a kiegyezés sérthetetlenségét. Utolsó nyilvános szereplése 1889. március 5-én volt. Ezután kínzó betegsége mindjobban erőt vett rajta, de még tapasztalta a részvétet, amellyel az egész ország kísérte hosszas betegségének fázisait. 1890. február 18-án bekövetkezett halálakor általános volt a gyász a nemzetet, a monarchiát és az uralkodót ért veszteség miatt. Hatvanhét évet élt. Amint Széll Kálmán mondotta búcsúbeszédében: „Andrássy Gyula diplomatának született és Európa legnagyobb államférfiaival egyenrangúnak bizonyult. Új alapokra fektette az egész külügyi politikát. Új irányzatokat jelölt ki Nyugat és Kelet felé való nemzetközi viszonyainkban. Jelleme tiszta, mint a színarany és erős, mint a sziklafal. S aki a legnagyobb európai nemzetek legnagyobb államférfiaival együttműködött a világot érdeklő nagy kérdésekben: agyának minden gondolatában, szívének minden dobbanásában magyar volt és magyar maradt, aki hazáját szerette mindenek fölött” • Históriás Egy korát megelőző nagyasszony Istennek hála hazánk történelme nem csak nagyszerű férfiakban, de nagyszerű asszonyokban is bővelkedik, akik gyakran nem csak méltó társaik voltak hitvesüknek, de előremutató gondolkodásukkal, hathatós befolyásukkal lendítőleg hatottak az ország kulturális vagy politikai életének alakulására. Közülük is kiemelkedik a nagyszerű fejedelemasszony, Lorántffy Zsuzsanna. Nevének jelentése: liliom, és bizony nem is volt több gyönge liliomnál, amikor 16 lóban feleségül ment az ország leggazdagabb fiatal kapitányához, aki majd I. Rákóczi György néven vonul be a magyar históriába. A korban szokatlan módon e frigy szerelmi házasság volt. Mint Lorántffy Mihály leánya és családjának utolsó sarja, örökölte a sárospataki várat, a hozzá tartozó nagy uradalommal és az ország minden részében fekvő rengeteg birtokot. A Rákóczi és Lorántffy egyesült uradalmak, melyeket a fejedelem és fejedelemné okos gazdálkodással, fáradhatatlan munkával és takarékossággal tovább gyarapították, maguk kitettek egy kis fejedelemséget. Az akkor 16 éves fiatal lány idővel határozott asszonnyá lett, aki férjének igazi segítőtársa volt. Leveleik bizonyítják, hogy a katonáskodó és országos politikával foglalkozó későbbi fejedelem mindenben kikérte felesége véleményét. Amikor csak tehette, leveleiben beszámolt szerelmes „asszonyának” a történésekről. Ezt tükrözi az alábbi levél is: „Az Úristennek áldásából, édesem, ma 11 órakor ide tűrhető egészségben érkeztem. Ez oly hely, valaki erdélyi fejedelem, úgy őrizze, mint egyik szemét. (Nagy)Váradon kívül ennek Erdélyben mása nincsen erősségére. Jószága is annyi volna, ha zálogban nem volna, elélhetne egy úr belőle, mert csak zálogban is ötvenhat falu. Bizony elválnék eddig Erdélynek s még Magyarországnak is dolga, míg ezt megvennék. Derék erősség. Innét okvetlen szerdán megindulok, adja Úristen, édesem, szent fiáért lássuk egymást jó egészségben, lm vagy 12 narancsot és 7 citromot küldtem, adja Isten egészséggel elköltenetek, édesem. A narancshajat megtartsd. Kelt Kővárott az 1633. esztendőben, október 30. napján. A te szerelmes, urad” Messze földön híres volt a pataki várhoz tartozó Gombos-kert. A hagyomány szerint úrnője sokszor megelőzte kertészét, amikor már korán reggel kertjében szorgoskodott. Kedvét lelte a ritkaságok cseréjében, a nemes fajták termesztésében. A sárospataki vár kamrájában a kert százféle termését és virágözönét őrizték, amelyekből lekvárokat, illatszereket és gyógyszereket készítettek. Az egyik feljegyzés szerint 71 üvegben 26 féle gyógyszert számláltak, egy városnak is elegendő orvosságot. „Legyetek türelemmel, nem látjátok mennyi beteg vár még a fejedelemasszonyra?” - dohogott gyakorta Lorántffy Zsuzsanna hűséges dajkája, amikor a kereskedők előre akartak tolakodni. A teremben nagy volt a sürgés-forgás. Az udvarban nevelkedő nemes kisasszonyok kis üvegeket, tégelyeket adogattak a fejedelemasszonynak, aki a kötözés, s a gyógyszerek mellett nem feledkezett meg a jó szóról, s a simogatásról sem. Minden betegségre volt saját készítésű gyógyszere: a fogfájásra fekete gyopár, a gennyes sebre körömvirágból készített balzsam, a gyomorfekélyre ennek szirmaiból főzött tea. A lányok szederlevélből készült oldattal mosták a hajukat, rózsavízzel és gyöngyvirágvízzel illatosították magukat. Lorántffy Zsuzsanna „életműve” talán mégis a sárospataki kollégium. Ez az intézet az ő áldozatkész támogatása folytán európai hírnévre tett szert. Nagyszerű alapítványokat tett a kollégium jövője érdekében. Az egykori író szerint úgy szerette ezt a főiskolát „mint édesanya magzatát, a dajka az ő kicsinydedit és igyekezett nevelni az ifjúságot Istennek és szegény hazánknak a szolgálatjára”. I. Rákóczi György 1648-ban meghalt. Lorántffy Zsuzsanna Zsigmond nevű fiával együtt folytatta a kollégium fejlesztését. Együtt hívták be a nagyszerű pedagógust, a cseh testvéregyház sokat üldözött püspökét, Comeniust, aki megreformálta a kollégium oktatási rendszerét. A fejedelmi özvegy olyan magas jövedelmet biztosított neki, hogy az két professzoréval is felért bármely nyugati egyetemen. Comenius óriási irodalmi működésének több mint felét Patakon alkotta meg. Amint Tompa Mihály írta A fejedelemasszony című versében: „Korát előzte, mint az égen / A tündérhajnal a napot, / Hogy akkor is ragyogjon, éljen, / Mikor a nap lenyugodott.” * Dénes A költőóriás asszonya „Hová merült el szép szemed világa?/ Mi az, mit kétes távolban keres?” - olvashatjuk Vörösmarty Merengőhöz című költeményében, amelynek szállóigévé vált gondolatai így hangzanak: „Ábrándozás az élet megrontója,/ Mely kancsaiul, festett egekbe néz.” Szerelmi líránk egy gyöngyszemének ihletője Csajághy Laura volt. A negyvenkét éves költő 1841-ben beleszeretett ebbe az alig tizennyolc esztendős, egyszerű vidéki lányba, akivel Bajzáéknál ismerkedett meg, Bajza felesége ugyanis Laura testvére volt. „Maga Bajza megcsóválta fejét - írja Vachott né - midőn régi barátja, ki nála néhány évvel idősebb volt, nejének ennél sokkal ifjabb húgát óhajtotta nőül megnyerni. Fáy András aggodalmakat fejezett ki a nagy korkülönbség miatt...” Két esztendő szerelmes verseinek ostroma végül is megszerezte a tartózkodó Laura beleegyezését. Az esküvőt 1843. május 9-én tartották meg. Két év alatt két fiúgyermekük született. Laura később még két leánygyermeknek adott életet, de csak az egyik fiú, Béla, és az egyik kislány, Ilonka maradt életben. Vörösmarty, András nevű fiának halálára írta Petőfi a Kisfiú halálára című verset 1848 májusában. Laura személye egyben az országos hírnévnek és tekintélynek örvendő költőfejedelem utolsó esztendeit is jelentette, amelyekről vajmi keveset tudunk. Rendkívül sok a mendemonda, az utólagos hozzáköltés, amelyek a fönnmaradt dokumentumokból sehogyan sem támaszthatók alá. A magyar irodalom történetében azonban a mitologizálások mindig tartósabban éltek tovább, mint a valóságon alapuló nézetek. Vörösmarty esetében magyarázatul szolgálhat, hogy a szórványos tények közeit próbálták találgatásokkal kitölteni. E „mítoszok” egy része bizonyosan csupán pontatlanságra, felületességre vezethető vissza. Egyre nyilvánvalóbb, hogy mind a kortársak, mind az utókor meglehetősen „ideologikusan” közelített Vörösmartynak e korszakához. Gyulai Páltól egy romokban heverő ország megrokkant költőjének képét kaptuk, míg Babits az őrületbe menekülő Vörösmarty arcát hagyta ránk. Egyik megközelítés sem teljesen idegen a valóságtól, amely azonban ennél sokkal árnyaltabb. A költő és Laura szerelme mindazonáltal vitathatatlan, árnyékot talán az öregedő Vörösmarty szerelemféltése vetett néha rá. „Csajághy Laura protestáns volt, esküvőjük katolikus szertartás szerint történt, tehát ragaszkodott azokhoz a liturgikus formákhoz, amelyek között felnevelték. Barátai szinte kivétel nélkül evangélikusok, Kossuth, Fáy, Deák, Petőfi, Arany, s az őt a nehéz időkben is rendszeresen látogató Jókai kálvinisták. Isten valahogy Szent Ferenc-i módon élt vele; viharral, virágfakadással, dérrel jelezte a teremtés misztériumát, s ő elejtett erdei vad riadalmával szemlélte, hogy a Teremtő elképesztő pontossággal elárulta prófétikus lelkének nemzete és a világ eljövendő történetét. A Szózat enigmája döbbenetes: „ha lőni kell” nem kacér vállrándítás az esetleges nemzetpusztulás gondolatára, hanem a hívő visszaigazolása: porszem vagyunk Isten tenyerén, tőle függ, lefújja-e a porszemet.” - írja Szabó Magda. Vörösmarty az 1840-es években már keveset írt, legendája kezdett megkopni Petőfi népszerűsége mellett. Inkább, mint irodalom és írópártoló jelent meg a közéletben. 1849 után Bajzával együtt bujdosni kényszerült, majd kegyelmet kapott. Vidéken telepedett le családjával. Utolsó öt esztendeje már a csendes agóniával telt. Orvosai javaslatára költözött végül Pestre, ahol 1855. november 19-én ötvenöt esztendős korában hunyt el. Temetése országos gyásznap, néma tüntetés volt Bécs és az udvar ellen. Laura élete hátralévő esztendeit csendes elvonultságban, gyermekei nevelésével töltötte. Huszonhét esztendővel élte túl Vörösmartyt, 1882. február 15-én halt meg. A Farkasréti temető egyik legrégibb sírja Vörösmarty Mihályé. Felesége, Csajághy Laura messzebb nyugszik tőle az Ügetővel határos falsírboltoknál, méltó helyen. Damjanich Jánosné kezdeményezésére 1870-ben áthozták a Józsefvárosi temetőből a 48-as honvédek hamvait, valamint a Váci úti temető halottainak jelentős részét. Ugyanekkor kerültek át a Józsefvárosi temetőből a Petőfi-szülők földi maradványai, de ugyanebben az évben temették el országos gyászszertartás keretében Batthyány Lajost is. Vörösmarty Mihály felesége történelmünk legnagyobbjai körében lelt örök nyugalomra. • Petrov