Esztergom, 1920 (25. évfolyam, 1-227. szám)
1920-11-21 / 212. szám
ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP AZ ESZTERGOMI KERESZTÉNY NEMZETI EGYESÜLÉS PÁRTJÁNAK HIVATALOS LAPJA Megjelenik kedden, csütörtökön és vasárnap. Előfizetési ára: Egy hónapra 10 K, vidékre 14 K. TTrixTae eiá m «5r>Q • hétköznap 80 fillér, egytöbb@dlli dlCl. vasárnap 1 korona. Főszerkesztő : Homor Imre. Felelős szerkesztő : Gábriel István. Kéziratok és előfizetések Lőrinc utca 5. szám alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvnyomdájában. Hol van az emberiesség? Az esztergomi pályaudvaron a csonka vágány legvégén áll egy hosszú sorból összeverődött vasúti kocsi. Hogyha ezeknek a kocsiknak az egyik oldalajtóján nem állanának ki kályhacsövek, hogyha nem volna mindegyikhez támasztva egy-egy feljáró létra és a kerekekhez kötve nem mekegne egy-egy elárvult kecske, nyugodtan azt hihetné az ember, hogy üresek és elszállításra várnak. Ámde az a gyér füst, amely belőlük kiszáll, azok a szederjes arcú és kezű, didergő emberek, kik azokban ki-be járnak, pillanatok alatt eszünkbe juttatják, hogy vagonlakókkal van dolgunk. Kik ezek ? Ugyan hányszor mondjuk el ? Emberek, akik egykor otthonnal bírtak és ma földönfutók: testvérek, magyarok, akik azért, mert magyaroknak mondották magukat, akik azért, mert másként, mint magyarul nem tudtak, oláhtól, szerbtől botot kaptak. Nem vándorbotot, hanem bottal súlyos, szapora, vérig menő, embert megalázó ütlegeket és akik sok-sok hányattatás és szenvedés után végre eljutottak a még megmaradt honi földre, ahol íme rájuk köszöntött a tél és alig kétujjnyi vastagságú deszkabódékban éheznek, fáznak, sőt — ha segítségükre nem sietünk — abban fagynak meg! Nekem nem jutott földi kincs. A jó Isten csupán érző szivvel áldott meg és — mondhatom — fáj a szivem, hogyha az esztergomi vagonlakók jövő sorsára gondolok. Hát nem tudunk mi ezeken segiteni ? Mi, esztergomiak, akik úgy szeretjük hallani és olvasni magunkról azt, hogy minden szópárt, jóért és emberies gondolatért lelkesedni tudó nép ..vagyunk ? ! Hát senkinek sem jut az eszébe, hogy azokért a didergő, fagyoskodó és megfagyásnak kitett szegény testvéreinkért az Emberszeretet nevében cselekedni becsületbeli és lelkiismereti kötelesség ? ! Álljunk meg egy szóra! Azok az otthonukból kiüldözött magyar honfitársak már nem panaszkodnak. Már beletörődtek abba a gondolatba, hogy velük senki nem törődik; már belenyugodtak abba a sorsba, hogy egy hideg téli reggelen nem fognak többé a halálos dermedésből felébredni. Nekik talán már esti imájuk sincs, csak egy borzasztó átkuk azokra, akik részvétlenül haladnak el vagonjaik mellett haza, a meleg, a barátságos otthon felé. —• Kérdezem: — Kihalt-e belőlünk a szeretet, amikor örökké arról szónokolunk ? — A testvéri érzés, amelyet a borzasztó jelen és a még kilátástalanabb jövő ismeretében hangoztatunk? Nem, ez így nem mehet tovább ! Esztergom társadalmának, Esztergom szívének meg kell mozdulnia! Meg, mégpedig azonnal, hiszen azoknak a fagyban sanyargó embereknek, akik között annyi a szenvedésre nem érett gyermek is, — csupán emberhez méltó hajlékra van szükségük ! —• Nem kívánnak ők többet, csak egy olyan szobát, mint amilyen terjedelmű egy vasúti kocsi; egy olyan helyiséget, amelynek hidegtől óvó fala, mennyezete, becsületes ajtója és ablaka van. A többi szükségletről tudnak gondoskodni. Aki csak teheti — pedig sokan tehetik — adjanak helyet a kétségbeesett, az otthonuktól megfosztott és önhibájukon kívül ártatlan esztergomi vagonlakóknak! Ne tűrje senki, hogy ott, a pályaudvaron, ahol annyi száz és ezer idegen megfordul, Esztergom szégyenére családok pusztuljanak el! Gondoljon arra, hogy ahány kiüldözött magyar hozzánk menekült, mind azzal a szent gondolattal jött, hogy erősítsen minket! Gondoljon arra, hogy az a hit és elhatározás, amelyet az a menekült magyar ember magával hozott, arra irányult, hogy a mi hitünket is erősítse a régi, az örökké imádott Magyarország visszaállása iránt! Ezek után az a tiszteletteljes kérésem — és ezt tisztán emberi érzések által hajtatva teszem —: Szívlelje meg mindenki az általam vázolt való helyzetet és aki teheti — mert sokan tehetik — ajánljon fel lakást, téli hajlékot a boldogtalan embereknek! Bis dat, qui cito dat! Kétszer ad, aki gyorsan ad! 0. Kánter Károly. i ! A Magyarországi Szent Erzsébet ünnepére következő hajnalon 3 órakor Budapesten meghalt Kánter Károly prelátus-kanonok, főszékesegyházi plébános, Szent Erzsébet szellemének városunkban és egész Magyarországon egyik legtipikusabb képviselője, egy igazán jó ember, akinek emlékét testi szegények és lelki nyomorgók ezrei áldják és fogják áldani. Halálhíre nagy meglepetésként hatott városunkban, hiszen még nemrégen közöttünk járt és senki előtt nem panaszkodott súlyos bajáról, jóságosan mosolygó arcáról nem olvasta le senki a halálos kór nyomait, melyet kötelességén messze túlmenő fáradhatatlan munkájával, tevékenységével szerzett. Kántor prelátus a Kath. Nagygyűlésre úgy utazott el városunkból, hogy a régi belső bajával utána műtétre jelentkezik. A műtétet a Grünwald-szanatóriumban hajtották végre múlt pénteken. A 67 éves prelátus állapota nem javult azóta. Szombaton elszenderült. Kántor Károly 1853. június 7.-én Tatán született iparos szülőktől. Egyházi pályára lépvén tanulmányait a bécsi Pazmaneumban végezte. 1876-ban szentelték pappá. A fiatal levitát főpásztora a nógrádmegyei Varbóra küldötte segédlelkésznek, ahol hamar megnyerte a nép szeretetét. Lelkipásztori buzgalmában és odaadásában elfeledkezett önmagáról és a hivő nép ügyes-bajos dolgaival magát túlterhelve, egészségét valósággal összetörte. Néhány hónapi működés után haza kellett térnie a szülői házba pihenni. Egészségét visszanyerve Kéméndre helyezték onnan pedig Óbudára, majd Lipótvárosba. 1890-ben Budapest belvárosba került káplánnak. Abban az időben itt koncentrálódott a főváros katholikus élete, itt gyűlt össze a kath. társadalom színe-virága s ily környezetben kezdi el valósággal korszakalkotó működését, itt alakul AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA, Iz igazság és szeretet jegyében. Lapunk keddi számában jeleztük, hogy az esztergomi női tábor vasárnapi értekezletén Horváth Sári elnöknő tartalmas, szép beszámolót tartott a kath. nagygyűlésről és az ott hallott irányitó eszméket az esztergomi nők közkincsévé is tette nagy tetszést keltett előadásában. Az előadást teljes szövegében ígéretünkhöz képest a következőkben közöljük: . . . Harmadik éve már, hogy karöltve dolgozunk eszméinkért és a keresztény világnézetért.* Ha volt is időszak, amidőn elnyomtak bennünket és legyőzöttnek tekintettek, a mi szívünk, a mi lelkünk nem csüggedt, nem esett kétségbe, mert meggyőződésünk szent, — maga az igazság ; az igazságnak pedig győzni kell! A tűz is csak addig él, amig van, ami táplálja, éleszti. Ha nem teszünk rá semmit, elalszik és nyoma sem marad. Így van az igazság szent tüzével is. Nem elég, ha magunk tisztában vagyunk az igaz eszmékkel, hisszük azokat, feléjük törekszünk, hanem szívünkben az igazság tüzét éleszteni, táplálni kell az ismeretek megszerzésével, azoknak bővítésével, hasznos és praktikus felhasználásával. A politikai szakosztály nem arra való, hogy itt a férfiakéhoz hasonló politikai dolgokat tárgyaljunk és sutba dobva nőiességünket, a nemzetgyűlésben és a törvényhatóságban képviseletre törekedjünk. Ez is szép és ezt is megtehetik olyanok, akiknek idejük és tehetségük arra való. — A női politikai szakosztálynak azonban az a célja, hogy a keresztény és szociális alapon álló nőket mindazon ismeretekre rávezesse, megtanítsa, amelyek nélkül ma nő a társadalomban meg nem állhat, annak hasznos tagja nem lehet. Célja továbbá, hogy azon nőtestvéreinket, akik nincsenek velünk egy meggyőződésen, az igazság szent alapjaira rávezesse. A nő legnagyobb politikája a szeretet. Ott ahol az hiányzik, ott ahol az ismeretlen vagy ahol az ki van küszöbölve, oda kell a nőnek beleállania és az ő nagy szeretetével, meleg lelkével belevinni a krisztusi hős erényt. A szeretet mindent legyőz, mindent elbír, előtte minden ajtó, minden zár megnyílik. A szeretet az a nagy hatalom, amelyet, ha kellőleg értenének és értékelnének, mindenféle akadályt, válaszfalat, gazdasági problémákat, politikai eltolódásokat meg lehetne szüntetni. A szociális missziótársulat, ez a nagy országos szervezet is az evangéliumi igazság és a krisztusi szeretet pillérein nyugszik. Nekünk is, mint ezen szervezet szakosztályának ezeken az alapokon kell építenünk. Igazság és szeretet! Ez a jelszónk! Azért hát bárki, akár öntudatosan, akár öntudatlanul, gúnyolódva, fennhéjázva, lenézőleg vagy kíváncsian kérdez minket, mit keresünk ezeken a gyűléseken, mire valók, mi a célunk, feleljük bátran szemébe mindenkinek, mi nők az Igazságért és a Szeretetért küzdünk. Az igazság heves szomja és a szeretet utáni vágy vette rá a nőt arra a lépésre is, hogy politikai jogokat követeljen magának és azokat féltékenyen őrizze. A szeretetlenség volt az, amely a nőt kitaszította az édes otthonból és odaállította az ezer veszélyt rejtő zűrzavaros életbe, a kereseti pályára. A szeretetlenség volt az, amely a nőt a vasszörnyetegek, a gépek mellé állította. A szeretet hiánya okozta azt, hogy 10—12 éves gyermekek férfiaknak való munkát végeznek nemcsak nappal, hanem éjjel is, bűzös, levegőtlen, sötét termekben, odúkban. A szeretet hiánya az is, hogy évenkint a halálozások 70 °/o-a tüdőbajból származik és fiatalságunk 16—35 év között így hull a sírba. Ahol nincs szeretet, ott pusztulás, züllés és a halál arat és üli az élet halotti torát. • Azért a mi meggyőződéses és öntudatos szent politikánk a szeretet politikája. Azt akarjuk, hogy a szeretet szelleme lengje át a törvényeket, a rendeleteket, hogy a szeretet legyen a mozgató erő az ország ügyeinek intézésében, hogy ne hideg paragrafusok intézkedjenek ott, ahol méltányossság és szeretet szükséges! Visszaállítani a nőt a családba az ő örök és szent rendeltetésének igazi helyére: ez azon egyetlen cél, amely bennünket még odáig is elvezet, hogy politikai jogokat kérjünk és azokért küzdjünk. Láttuk a tisztán férfi politikánál, hogy a nő helyzete mindig ferdébb és ferdébb állapotba jutott s ezen segíteni, •s visszaállítani a rendes mederbe: a női politikai beavatkozásnak igazi lényege. És még van egy nagy dolog, egy főben-