Esztergom és Vidéke, 1896 (18. évfolyam, 1-103. szám)
1896-01-01 / 1. szám
HP Kaszinó estély. Esztergom, 1895. decz. 31. A Kaszinó műkedvelő társasága decz. 28-án szentelte fel a dilettáns Thália új csarnokát. A réginél kétszer tágasabb színpad és a sokkal tágasabb nézőhely igen kedvező benyomást tett azon nagyszámú előkelő közönségre, amely a kaszinóban egybegyűlt, hogy a jóhírnevükről ismeretes műkedvelői előadások egyikét végigélvezze. Két egyfelvonásos vígjáték került színre és pedig: »Az ajánlott levél* Eugéne Labichetől és »A rendelő óra« Almássy Tihamértól. »Az ajánlott levél* a franczia vígjátékirodalom egyik gyengébb terméke, amelyben az egyhangú jelenetek halmaza untatja a nézőközönséget, ahelyett, hogy a francia esprit, a hamisítatlan franczia kedélyesség keltene mosolyt. A közreműködők minden tőlük telhetőt megtettek, hogy az élvezhetetlen darabba némi életet öntsenek. Nagy Etelka és Margit kisasszonyok, Büttner Róbert és Mráz Sándor urak valóságos hősiességgel mentettek (már amennyit menteni lehetett). Önfeláldozó működésükért mindnyájukat dicséret és elismerés illeti meg. Sokkal kedvezőbbb benyomást tett a nézőközönségre a második darab,A rendelő óra*. Almássy Tihamér, akinek igen sole"nfe_ rövid kaliberű, kedélyes_J darabja örvend a fővárosi színpadon népszerűségnek, a »Rendelő órá-ban a mindennapi életből vett humoros alakokat szerepeltet. A darab főalakja Faragó orvosdoktor, aki nem győzi a sok paczienst kúrálni és elkeseredett gyűlölettel viseltetik a Kúria birái iránt, mert egy honorárium perét kedvezőtlenül intézték el. Felesége, a belváros kellemes légköréből a legsötétebb Józsefváros egy idillikus fészkébe esve nem jól érzi magát e légkörben és nagyfokú idegességben szenved. A házias és szerelmes bakfis, az uzsorás városi képviselő, az ügyetlen kapitánysági tollnok, a szvatopluk ivadékból származó inas mind kitűnő, vígjátékba való alakok, akiket a szerző élénk és változatos jelenetekben előnyösen és jellemzően mutat be a közönségnek. A siker oroszlánrésze Hulényi Győző drt. illeti, aki az ideges orvost kitűnően személyesítette. Fárasztó és nehéz szerepét sikeresen játszotta el és mindvégig lebilincselte a nézőközönség figyelmét. Faragónét Hulényi Győzőné úrnő játszotta. Az ideges feleséget, a jószívű, leánya iránt elnéző mamát remekül adta. Egy hibája volt csak és ez, hogy nagyon is fiatal és nagyon is szép asszony volt oly mamának, akinek már férjhez adó leánya van. Legény Marianne kisasszony első debüjében igen kellemesen mutatta be magát, mint a társulat új vígjátéki szendéje. Eleinte egy kissé küzdött ugyan a lámpalázzal, de később egészen otthonosan játszotta végig a szerelmes kis lányka szerepét. B. Szabó Mihály, a társulat direktora^jaL ^ntJ^^j^^^h^^ésúí^^ veiben aranybetűkkel lesz megörökítve, mert ő alapította meg és tartja fenn az ügyes és törekvő műkedvelő társulatot, ez alkalommal egy vén, zsugori bácsit adott, aki nagy fifikával, még nagyobb alázatossággal boszantja az ő kis világában mindazokat, kiket a végzet útjába állított, vagyis akikhez betolakodik. B. Szabó Mihálynak már maszkja is kaczagtató volt, kitűnő játékával pedig a legnagyobb sikert érte el. Etter Gyula remek tót libériás inas volt, hamisítatlan felvidéki akczentussal jelentette be és ki a páczienseket. György Ernőd dr. igen ügyesen adta az ügyetlen szerelmes szerepét. Marosi Ferencz méltóságos nyugalommal személyesítette a kúriai birót. Büttner Róbert és Mráz Sándor urak, a Nr. 1. és 2. hordár kedélyesen llattoztak, persze hozomra, mert várták a tanúzásért járó napidijat, a melylyel nem igen lehettek megelégedve, mert meglehetősen megvetőleg bökte oda a Nr. 1. hordár a fizető Pennásnak : »Zwenig.« Mindkét darab szereplőit számos tapssal tüntette ki a nézőközönség. A tapsokból bőven kijutott a súgónak (Ivanovics Bélának) is, aki a tetszésnyilatkozatokat bájos csókszórásokkal köszönte meg. Az előadás után a közönség társasvacsorához ült. Éjfél felé megkezdődött a táncz és tartott reggeli 4 óráig. A négyeseket 50 pár tánczolta. Midőn a buzgó latnak, fáradhatatlan műkedvelő társaigazgatójának, B. Szabó Mihálynak és az adminisztratív teendők lelkes elintézőjének, Rudolf István társulati titkárnak fáradosság előtt is hálás köszönetet mondunk, ama reményünknek adunk kifejezést, hogy a társadalmi életünkben tekintélyes hivatást teljesítő műkedvelők az új évben még nagyobb mértékben részesei lesznek 1996. január 1. előkelő közönségünk hálájának és elismerésének, mint tavaly. Kívánunk a műkedvselőknek kitartást és sikert! Pyrades. HÍREK. Esztergom, 1895. decz. 31. — A herczegprimás nagylelkű nyilatkozata. Mint teljesen hitelt érdemlő forrásból értesülünk, Vaszary Kolos herczegprimás ő Eminencziája a napokban kijelentette, hogy legfőbb óhaja, hogy az új városi közkórház már az 1896-ik évben felépüljön. Az esetben, ha az építkezéshez még nincs meg a kellő fedezet, vegyenek fel e czélra kölcsönt, amelynek kamatait a bíboros érsek kész lesz sajátjából fedezni. A herczegprímás ezen nagylelkű ajánlatával újabb tanújelét adta Esztergom város közönsége iránt érzett jóindulatának. — Keszthely a hyprimásnál. Szombaton, folyó hó 28-án jelentek meg Keszthely város küldöttei ő Eminencziája, kib. hyprimás előtt, hogy 50 ezer forint a nagylelkű adományáért hálás köszönetet rebegjenek. Az előkelő küldöttség reggel a gyorsvonattal érkezett és 12 órakor tisztelgett a bibornok előtt, ki méltósága egész fényében és pompájában jelent meg szülőföldjei előtt. Nagy István városi biró üdvözölte ő Eminentiáját és mondott neki forró köszönetet nagy adományáért. A bibornok meghatottan válaszolt. Mély meghatottság vesz rajta erőt — úgymond — midőn kedves földiéit itt üdvözölheti. Felélednek emlékezetében azon boldog idők, melyeket áldott szülői szerető karjai között és védő szárnyai alatt átélhetni szerencsés volt. Valamint ez idők boldogságát semmi fény és pompa sem pótolhatja, akként nem tépheti semmi sem szét azt a gyöngéd kapcsot, mely őt szülővárosához füzi, házott, mi által tanusitsa Sokáig gondoliránta táplált ragaszkodását,1 meteort küldjön e, mely néhány napig f világit, avagy tegyen-e valamit, a mi jhatását néhány évtizedre, va^5T^ia^Psz^ :íaara 1S léntarthatja. Fogadja a város szivesen az adományt, és legyen meggyőződve, hogY állani fog levelében kifejezett Ígéretéhez, hogy ha Isten életének kedvez és a körülmények engedik, ez adományt még növelni fogja. Harsány éljenzés követte e szavakat, amelyek lecslk aP mta után a küldöttség minden egyes tagjával néhány szívélyes — Hiszen nem feledkeztem meg róla. — Nem ám. Három év óta most látunk először itthon ... Bánhidy ekkor a sarokba vonta a barátját. — Köszönöm, hogy ilyen őszinte vagy hozzám. Ez azt érdemli, hogy én is őszinte legyek. Látod, annak, hogy én ily sokáig nem jöttem haza, megvan a maga oka. •— Micsoda ? — Kérdezd, hogy kicsoda ? — Kiváncsivá teszel. — Senki más, mint a mostoha anyám. Tudja Isten, miért, nem szenvedhetem ezt az asszonyt. Oly hideg, oly tartózkodó, oly büszke, azt hiszem, nincs is szive . .. — Pedig igen jó asszony. Az apádat nagyon szereti. Hűséges, áldott jó felesége. — Az meglehet. De én valami megmagyarázhatatlan ellenszenvvel viseltetem iránta ... S azért, ha akartam is utazásaimból sűrűbben visszatérni a fészekbe: mindig eszembe jutott, szülei hogy akkor ezzel a rideg, büszke teremtéssel kell találkoznom és mentem a nagy világba tovább . . . A társaság többi tagjai odasiettek, vége szakadt a két jóbarát bizalmas beszélgetésének. — Ez nem szép tek szemrehányást tőled, Gábor — teta fiúnak, — hogy egészen lefoglalod a mi kedves vendégünket ! A Róna-család látogatásából este tértek haza. Bánhidy Imre a tornáczra ment, míg odabenn a vacsorára elkészülnek. Szivarozott és arra gondolt, hogy a sok meghívás közül melyiket fogadja el, fényesnél fényesebb koncertekre, fényesnél fényesebb társaságokba. Egyszerre valaki a vállára tette a kezét: — Nem jönnél velem a kertbe egyet sétálni, Imre ? Vacsora előtt még ráérünk! A mostoha anyja volt, a hideg, tartózkodó asszony, akitől Imre olyannyira idegenkedett. Mindazonáltal most udvariasan meghajtotta magát, karját nyújtotta mostoha anyjának és elmentek sétálni a kertbe. Gyönyörű nyári est volt. A kert akkora mint egy erdő, persze nem akkora, minők Amerikában vannak , hanem csak a akkorácska, a minő a szőke Tisza partján még itt-ott sötétlik, a puszta változatossága gyanánt. De azért a kis erdőcske lombozata oly sűrű volt, hogy a holdsugár alig bírt utat törni magának a fák ág-bogán keresztül, hogy a sétálgatók ösvényét megezüstözze. Hosszan, hosszan sétálgattak ; a fiatal ember beszélt , miről beszélt volna ? Az ő szerepléseiről, diadalairól a nagyvilágban. Mostohaanyja hallgatta csöndesen. Egyszer csak a fiatal ember körülnézett. — Hol vagyunk ? Tisztásra értek, mely apró volt körülvéve. A bokrok alján bokrokkal szentjános-bogárkák sziporkáztak, mintha csillogó gyöngyös koszorúba volna foglalva a kis pázsitos tér. És a gyöngyös koszorúban, a tér közepén, magaslott egy kis halom, rajta egyszerű, fehér kőkereszt. — Nem ismered ezt a helyet! — kérdezte a mostoha asszony. — Persze, egészen elfeledkeztél róla, sikereid közepette a nagy világban . . . Ez az édes anyád sirja, Imre. Imre a legnagyobb zavarban nézett körül. Ránézett a sirra, mely előtt már évek óta nem állott, s nem mondott el egy imádságot, s ránézett arra az asszonyra, a mostoha anyjára, a ki őt az édes anyja sirjához vezette. — Ne haragudjál rám, Imre — folytatta a büszke, hideg asszony, — ha kemény szavakat is mondok neked; de bizony téged elkapatott kissé a fényes, nagy világ. Ámbátor nem csodálom , hisz mindenki dicsér, magasztal, ünnepel. Ez aztán az oka, hogy már három napja vagy itthon és még nem értél rá, ehhez a sírhoz eljönni . . . Imrét a mostoha anyja minden szava éles tőrdöfésként találta szivén. S annál jobban fájtak neki a tőrdöfések, mert belátta, hogy mostohaanyja szemrehányása nagyon is igazságos. Ő neki, mihelyt az út porát lerázta magáról, első kötelessége lett volna ehhez a sirhoz sietni . . . A mostoha anya folytatja. — Azért vezettelek most ide, Imre. Eszembe jutott, hogy itt porladozik egy szegény asszony, akinek helyét most én foglalom el ebben a házban, a te édes apád mellett. Ennek a szegény asszonynak te a szivéből szakadtál; s jól fog esni nekem al ° porában is, ha a sírja fölött egy fohászt elmondasz . .. Ezért hoztalak id, ha már a szülői házat nem is látogatod meg oly sűrűn, mint ahogy itt szeretnénk : hát legalább ezt a sírt peresd fel ezentúl gyakrabban .. . A holdsugár most épen arra a kőkeresztre esett,» mely az elfelejtett halmon mag ^ott. Az édesanyja nevének betűi szeliden ragyogtak a fiú felé, mintha a halott szervei lennének: a kereszt két fája mintha az ő két ölelésre tárt karta volna. A fiú, a híres művész, a nagy ember, zokogva vetette magát a göröngyökre , megcsókolta a kereszt minden betűjét. S aztán, mikor felkelt onnan, oda ment a mostoha anyjához, ölelte azt a hideg, büszke, nemes, karjába szívű asszonyt és susogta töredelmesen, hálásan, szeretette! . Sűrűn, nagyon sűrűn meg fogom látogatni ezt a sírt... De nem csak ezt a sírt, de a szülői házat, és téged is, akit nagyon, nagyon megszerettelek. És másnap Imre elmondta ezt az esti sétát az ő régi jó barátjának, Gábornak. Hogy » se szerettem volna meg azt az aszonyt! — monda könnyező szemmel. _ Ha hizelgett volna nekem, talán nem nyerte volna meg a soha. De mert az édesanyám szivemet sírjához vezetett, mert csak azt akarta, hogy az édes anyámat ne feledjem el; azért megszerettem az ő nemes, jó lelkét is nagyon, nagyon . .. Sas Ede.