Ethnographia • 63. évfolyam (1952)
Ortutay Gyula: Kodály Zoltán hetvenéves. — Le soixante-dixiéme anniversaire de Zoltán Kodály 257—262
Hogy mennyire magukra hagyottan dolgoztak, azt mi sem bizonyítja jobban mint az, hogy Kodály már 1913-ban Bartók Bélával együtt benyújtja a Kisfaludy-Társasághoz az új egyetemes népdalgyűjtemény tervezetét s már ekkor jelenthetik, hogy kiadásra váró anyaguk öt-hat kötetet tenne ki, és ennek az anyagnak a kiadására, a kiadás megszervezésére várniok kellett hazánk felszabadulásáig, amikor a Párt művelődéspolitikájának segítségével végre rendszeresen folyhatott a hatalmas anyag feldolgozása s megkezdődhetett a hatalmas anyag publikálása a Magyar Népzene Tára első kötetével. Kodályék még 1913-ban, látva a magyar népzene ügyének teljes elhanyagolását, minden hivatalos tényező részéről, s ugyanakkor látva népzenénk páratlan kincseit, érthető keserűséggel fakadtak ki felterjesztésükben : »így állunk ma, szegényen, minden gazdagságunk mellett. Ha azt kérdi valaki : hol az a magyar zene, melynek híre megjárta a világot, nem tudunk rámutatni. « Ma már egész dolgozó népünk szeretete, tanulnivágyó érdeklődése fogadja Kodály munkáját, ma már nincs különbség a dolgozó nép álláspontja s a »hivatalos« álláspont, a kormányzati álláspont között. De nemcsak ezt a tanulságot meríthetjük ebből a néprajztörténeti emlékeztetőből. Kodály gyűjtőmunkája másra is megtanít. Van e gyűjtőmunkának egy általános elvi tanulsága is. Mégpedig az a tanulság, amire a marxizmus-leninizmus klasszikusai is állandóan figyelmeztetnek bennünket : az elmélet és gyakorlat egymástól való elválaszthatatlanságának jelentősége bontakozik ki előttünk Kodály Zoltán életművéből. Valóban beszélni sem lehetett a magyar népzenére vonatkozó tudományos tételek, általánosítások megfogalmazásáról, a magyar népzene történeti kérdéseinek feltárásáról mindaddig, amíg gyűjtőmunkájuk s a gyűjtés anyagát állandóan rendszerező gyakorlatuk ki nem alakult. A néprajz, sok más tudománynál inkább, azok közé a tudományok közé tartozik, amelyekben az elmélet és a gyakorlat állandó, dialektikus kölcsönhatását tapasztaljuk. A jó elméleti tételek segítenek a jobb módszerű gyűjtőmunka kialakításában s a gyűjtőmunka során állandóan módunk van elméleti megállapításainkat újra és újra korrigálni, pontosabbá tenni. Ez az állandó dialektikus kölcsönhatás az elmélet és gyakorlat között klasszikus tisztaságban bontakozik ki Kodály Zoltán (és mellette természetesen mindig gondolunk Bartók Bélára is!) munkásságában. Még ma is gyakori hazánkban a konkrét gyűjtőmunkától elszakadt, íróasztal melletti elmélet-gyártás vagy az elméleti munkától idegenkedő s csupán a gyűjtésre és közlésre kész magatartás. Éppen Kodály Zoltán példája mutatja, hogy mind a két álláspont hibás, az elmélet és gyakorlat elválaszthatatlan, egymásraható dialektikus egysége nélkül tudományunkban előrehaladást el nem érhetünk. Különösen ma kell megfogadnunk Kodály életművének ezt a nagyjelentőségű tanítását, azt a tanítást, amely annyira megegyezik a marxizmus-leninizmus egyik legalapvetőbb tételével. Hiszen ma szemünk láttára megy végbe népünk anyagi kultúrájában, társadalmi szerkezetében, egész művelődésében eddig soha nem látott erejű és mértékű változás. Ennek a változásnak tényeit is regisztrálnunk kell gyűjtőmunkánkkal, de kötelességünk tudományunk gazdagítása olyan elvi tételekkel, olyan törvényszerűségek felismerésével, amelyekre éppen ez az új gyűjtő és feltáró munka nyithatja rá szemünket. Mezőgazdaságunk szocialista átalakulása,, 2 Ethn. XXIV (1913), 313 kk. 30. o. 314.