Ethnographia • 102. évfolyam (1991)
Tanulmányok-Articles - Fél Edit: A saját kultúrájában kutató etnológus. (The Ethnologist Studying his/her Own Culture.) 1-8
szerveztek, és ritka kivételnek számít az olyan megoldás, amit a budapesti Néprajzi Múzeum követett, amelyik magyar és a magyarok mellett élő népek tárgyait az egzotikus gyűjteményekkel, más világrészek anyagával egy épületben mutatta be. Míg az általános etnológia a természettudományokkal, a filozofikus társadalomtudományokkal tartott kapcsolatot, a nemzeti etnológiák az ugyancsak nemzeti keretekben művelt történelem, irodalomtörténet, nyelvészet testvériségében nőttek fel. Míg az általános etnológiának korán kialakultak nemzetközi szervezetei, nemzetközi folyóiratai és kongresszusai, sőt az afrikanisták vagy óceanisták nemzetközi szervezetei is, az egyes európai nemzeti néprajztudományok között kevés volt az együttműködés, nem történtek kísérletek a fogalmak és módszerek összehangolására, ma is alig vannak egész Európát átfogó szervezetek, vállalkozások. Az egyes nemzeti néprajztudományok közt a kapcsolatot nemcsak a nyelvi, hanem a különböző fogalomrendszerekből adódó nehézségek is súlyosbítják. Más-más témakörökben alakultak ki az egyes nemzeti néprajztudományokban a kutatás súlypontjai, és ez a nemzeti önidentifikációtól függő szelektivitás azt eredményezi, hogy az egyes nemzeti etnológiák által megrajzolt képek jobban különböznek egymástól, mint a valójában sok lényeges vonásukban homogén európai paraszti életformák. A múzeumokban, illetve a sokszor a nyelvészettel, irodalomtudománnyal közös intézményekben művelt nemzeti néprajztudományok a paraszti hagyománynak a fogható és látható elemeit, a paraszti tudatnak hagyományos formába öntött szövegeit, dallamait gyűjtötte össze, és ezekből állított össze regionálisan tagolt, illetve az egyes szövegek, tárgyak, szokások, hiedelmek múltja szerint történeti rétegekbe rendezett összképeket. A néprajzi irodalomnak volt egy kissé irodalmiasan életképszerű ábrázolást követő ága is, de az emberek közötti kapcsolatoknak, a parasztok ismereteinek, értékrendszerének módszeres vizsgálata lényegében kimaradt. A magyarázatot általában művelődéstörténeti összefüggések feltárásával keresték. Amikor visszagondolok arra az összképre, amit a harmincas években a magyar, horvát, osztrák és más európai nemzeti etnológiai múzeumok és kézikönyvek föltártak, mégis azt szeretném kiemelni, hogy ez a kép mennyire gazdag volt. Rengeteg tárgy és megfigyelés szólt a mindennapok rutinszerű tevékenységéről, a földművelés munkáiról vagy az ételek elkészítésének, tálalásának módjáról, másfelől ünnepi alkalmakról. A kiállításokon ekéket, kapákat, fazekakat, tálakat, egyszerű bútorokat, másrészt esztétikai üzenetet hordozó szép tárgyakat lehetett látni. (Az ebben a képben rejlő esztétikai hagyományok alapján az irodalomban és különösen a zenében az általános művészettörténet számára is jelentős alkotások születhettek Muszorgszkijtól Bartókig és Kodályig, akik egyébként múzeumban, népzenekutatóként kezdték tevékenységüket.) Átmegyek a harmadik témára, arra a viszonyra, amit az össztársadalom alakít ki a városi értelmiségi és a falusi parasztember között, és ami akarva-akaratlan befolyásolja a kutatót is. A magyar néprajz művelői közt voltak többen, akik falusi környezetből, bár nem kimondottan parasztcsaládból származtak, és voltak olyan vélemények, hogy