Ethnographia • 102. évfolyam (1991)

Tanulmányok-Articles - Fél Edit: A saját kultúrájában kutató etnológus. (The Ethnologist Studying his/her Own Culture.) 1-8

szerveztek, és ritka kivételnek számít az olyan megoldás, amit a budapesti Néprajzi Múzeum követett, amelyik magyar és a magyarok mellett élő népek tárgyait az eg­zotikus gyűjteményekkel, más világrészek anyagával egy épületben mutatta be. Míg az általános etnológia a természettudományokkal, a filozofikus társadalomtudomá­nyokkal tartott kapcsolatot, a nemzeti etnológiák az ugyancsak nemzeti keretekben művelt történelem, irodalomtörténet, nyelvészet testvériségében nőttek fel. Míg az általános etnológiának korán kialakultak nemzetközi szervezetei, nemzetközi fo­lyóiratai és kongresszusai, sőt az afrikanisták vagy óceanisták nemzetközi szerveze­tei is, az egyes európai nemzeti néprajztudományok között kevés volt az együttmű­ködés, nem történtek kísérletek a fogalmak és módszerek összehangolására, ma is alig vannak egész Európát átfogó szervezetek, vállalkozások. Az egyes nemzeti nép­rajztudományok közt a kapcsolatot nemcsak a nyelvi, hanem a különböző fogalom­rendszerekből adódó nehézségek is súlyosbítják. Más-más témakörökben alakultak ki az egyes nemzeti néprajztudományokban a kutatás súlypontjai, és ez a nemzeti önidentifikációtól függő szelektivitás azt eredményezi, hogy az egyes nemzeti etno­lógiák által megrajzolt képek jobban különböznek egymástól, mint a valójában sok lényeges vonásukban homogén európai paraszti életformák. A múzeumokban, illetve a sokszor a nyelvészettel, irodalomtudománnyal közös intézményekben művelt nemzeti néprajztudományok a paraszti hagyománynak a fogható és látható elemeit, a paraszti tudatnak hagyományos formába öntött szöve­geit, dallamait gyűjtötte össze, és ezekből állított össze regionálisan tagolt, illetve az egyes szövegek, tárgyak, szokások, hiedelmek múltja szerint történeti rétegekbe ren­dezett összképeket. A néprajzi irodalomnak volt egy kissé irodalmiasan életképsze­rű ábrázolást követő ága is, de az emberek közötti kapcsolatoknak, a parasztok isme­reteinek, értékrendszerének módszeres vizsgálata lényegében kimaradt. A magya­rázatot általában művelődéstörténeti összefüggések feltárásával keresték. Amikor visszagondolok arra az összképre, amit a harmincas években a magyar, horvát, oszt­rák és más európai nemzeti etnológiai múzeumok és kézikönyvek föltártak, mégis azt szeretném kiemelni, hogy ez a kép mennyire gazdag volt. Rengeteg tárgy és meg­figyelés szólt a mindennapok rutinszerű tevékenységéről, a földművelés munkáiról vagy az ételek elkészítésének, tálalásának módjáról, másfelől ünnepi alkalmakról. A kiállításokon ekéket, kapákat, fazekakat, tálakat, egyszerű bútorokat, másrészt esztétikai üzenetet hordozó szép tárgyakat lehetett látni. (Az ebben a képben rejlő esztétikai hagyományok alapján az irodalomban és különösen a zenében az álta­lános művészettörténet számára is jelentős alkotások születhettek Muszorgszkijtól Bartókig és Kodályig, akik egyébként múzeumban, népzenekutatóként kezdték te­vékenységüket.) Átmegyek a harmadik témára, arra a viszonyra, amit az össztársadalom alakít ki a városi értelmiségi és a falusi parasztember között, és ami akarva-akaratlan be­folyásolja a kutatót is. A magyar néprajz művelői közt voltak többen, akik falusi környezetből, bár nem kimondottan parasztcsaládból származtak, és voltak olyan vélemények, hogy

Next