Magyar Naptár, 1947
Petőfi Sándor: Két százéves levél
KÉT SZÁZÉVES LEVÉL írta őket: PETŐFI SÁNDOR Az első kert Debrecenben, 1347 május 14-én Debrecen, május 14. 1347. Voltál-e már Debreczenben, barátom? láttad-e a pusztai várost, vagyis e városi pusztaságot? ha porba vagy sárba akarsz túladni, csak ide jöj, itt legkönnyebben czélt érhetsz, de az orrodat jól befogd, mert különben, mielőtt meg fúlnál, a guta üt meg a szalonnaszagnak miatta. Mennyi szalonna, mennyi hízott disznó van itt! a szellem mégis oly sovány, hogy csak úgy csörög a bordája, épen mint az idevaló híres talyogás lovaknak. Itt, ha vesznek is könyvet, tán csak azért veszik, hogy bele szalonnát takarjanak. Az 1843— 44-iki telet e kövér városban húztam ki éhezve, fázva, betegen egy szegény, de jó öreg asszonynál, az isten áldja, meg. Ha ő gondomat nem viselte volna, most e levelet a más világról imám hozzád. Olyan elhagyott kis vándorszínész fiú voltam, kire se isten, se ember nem nézett, nem ügyelt. Harmadfél évvel utóbb ugyanazon színházban, hol akkor senkitől figyelembe nem véve játszottam kis szerepem, harmadfél évvel utóbb, mondom, amint beléptem a nézők közé, minden szem rajtam függött, s a lelkesedés az égiháború hangján kiáltá: éljen Petőfi Sándor!... talán, ha harmadszor lépek e színházba ,évek múlva, ismét nem vesznek észre, mint nem vettek először, talán nem lesz aki tudná, hogy itt engem egykor megéljenzett a közönség. Ilyen a hír, jön és megy. Ilyen a világ; csak azért emeli az embert hírre, hogy legyen kit feledni. S a magyar különösen szeret feledni... azért nem fog az ő emléke sem fönnmaradni. Füzes-Abonyból, hol a múlt évét töltöm, egy nap alatt értünk ide Debreczenbe. Napkeltekor már Poroszlón voltunk, melyet a Tisza különösen kedves, mert gyakran kilátogat hozzá, nem restell a nagy utat. Most is ott tisztelkedik. A fogadótól jobbra-balra tengert látunk, melyben nyakig úsznak a fák, mint valami szerencsétlen hajótörést szenvedők. A víz közepén nyúlik végig, mint a magyar nadrágon a zsinór,ei a nevezetes töltés, melynek oly sok ló köszönheti már, hogy e siralom völgyéből Ábrahám keblébe jutott. Hosszúsága egész félórányi ugyan, de jó időben négy lovas kocsi — nyolcz ökör segítségével — egy nap alatt is megjárja. Száraz időben az a szép tulajdonsága van, hogy oda varázsolja az alföldre a Kárpátok táját, olyan hegyek és völgyek keletkeznek rajta. E tekintetből jónak láttam leszállni a gyorsszekérről, s gyalog zarándokolni át a töltésen, hogy a feldőlés ellen biztosítsam magamat, mert én fejemmel szerzem ugyan kenyeremet, de azért nyakam sem imádom kevesbbé, mint fejemet. A gyorsszekérnél egy óranegyeddel előbb értem a Tisza hídjához, s ez alatt gyönyörködve néztem jobbra-balra a tájat, mely a kiöntés által hasonlíthat Amerika őserdeihez regényességében. És az az átkozott szabályozás majd mind e regényességnek véget fog vetni; lesz rend és prózaiság. Bizony nem szeretnék mostanában a Tiszának lenni. Szegény Tisza eddig kéntye-kedve szerint kalandozta be a világot, mint valami féktelen szilaj csikó; most pedig zablát vetnek szájába, hámba fogják, s ballaghat majd szépen a kerékvágásban, így teszi az élet a lángészt filiszterré! Átkelve a Tiszán, éri az ember Füredet s mingyárt ennek szélén az istenben boldogult vagy ördögben boldogtalanét Józsa Gyuri elkezdett s abba hagyott palotáját. Ott álldogál mogorván, vakolatlan falaival s ásító ajtókkal és ablakokkal, mint egy óriási csontváz. Üres termein át tolvajként szalad a szél, s boszankodó süvöltéssel hagyja ott, hogy nem lelt semmit. Maga Füred is ilyen kietlen, szomorú, rideg ... düledező házak, ezek födelén és az udvarokon buja fű és páréj, az emberek sápadtak és szótlanok, az útczák üresek, zajtalanok... hagyjuk el ezt az élő sírboltot és menjünk, vágtassunk kelet felé, nagyszerű látvány következik: a puszta, a Hortobágy! Hortobágy, dicső rónaság, te vagy az Isten homloka. Megállók közepeben s körültekintek oly elragadtatással, milyet nem érez a schweizi az Alpeseken, milyet csak a beduin érez Arábia sivatagjaiban. Milyen szabadon lélekzem, mint tágul keblem! Mennyivel hosszabb utat tesz itt a nap, mint máshol! Megmérhetetlen a láthatár, s olyan, mint egy kerek asztal, beborítva az ég világoskék üvegharangjával, melyet egy felhőcske sem homályosít. Gyönyörű tavaszi nap van. Az útfélen itt-ott egy-egy pacsirta emelkedik fölfelé balán, mint fonalán a pók. Néhány lépésnyire az úttól csillog egy kis tó, szélén sötétzöld káka és világoszöld sás; mellette bíbiczek nyargalásznak búbos fejeikkel s a tó közepén nagyokat lép hosszú piros lábaival a melancholicus gólya. Egy dülőföldnyire legel a gulya, hosszú botjára támaszkodva áll mögötte a gulyás és megemeli előttünk kalapját, nem szolgaiságból, mint a felföldi német és tót, hanem emberségből, mint magyarhoz illik. Mik azok a Tálaknak ott a távolban? azok elszórt gémes kutak, de oly messze vannak már, hogy karcsú ostorfáik nem látszanak. Amott a lát kör peremén a hortobágyi csárda, de nem a földön, hanem az égen... oda emelte föl a délibáb. A csárda mellett a ménes, szinte a levegőben, mintha egy elfáradt darucsoport szállana. Kedves délibáb úgy tartja ölében a tárgyakat, mint gyermekeit az anya. Némán, merengve ül az ősnyugalom e térségen, mint tűzhely mellett karszékében a száz éves aggastyán, ki az élet zajos napjait zajtalan szívvel gondolja át. Mily egyszerű a puszta és mégis mily főn-