Ex Symposion, 1994 (8-12. szám)

1994 / Különszám

James és Nietzsche (mint azt Arthur Danto kimutattaj4) az igazság hagyományos elkép­zeléséről ugyanazt a kritikát és ugyanazt a „pragmatikus” (vagy „perspektivista”) alternatí­vát dolgozták ki. James joviálisan azt mondja, hogy „egy idea csak annyiban válik igazzá, amennyiben segít bennünket kielégítő kapcsolatba kerülni tapasztalatunk egyéb vonatko­zásaival”15, és Dewey követi őt ebben, amikor azt mondja, hogy „a racionalitás egy műkö­dő harmónia elérése ellentmondásos vágyak között”16. Nietzsche azt mondja, hogy „az igazság kritériuma a hatalom érzésének fokozódásában rejlik”17, és hogy „a filozófia téve­dése abban áll, hogy, ahelyett, hogy a logikát és az ész kategóriáit úgy tekintené, mint a világ hasznossági elvek alapján való elrendezésének eszközét..., azt gondolja, hogy a va­lóságról szóló igazság egy kritériumát adja meg”18. Foucault követi őt ebben, amikor azt mondja, hogy „ne képzeljük azt, hogy a világ értelmes arccal néz reánk..., a diszkurzot úgy kell felfognunk, mint a dolgokon elkövetett erőszaktételt”19. Az érvek, amelyeket egyfelől James és Dewey, másfelől Nietzsche és Foucault használnak ezen azonos nézetek kifej­tésében, oly hasonlóak, mint amennyire különböző a hangnemük. Egyik párnak sincs sem­milyen érve, a Kant óta ismerős, szokásos „idealistát” kivéve, a tudásnak azon elgondolá­sa ellen, amely szerint az a nem-reprezentációknak való megfelelés [correspondence] (és nem inkább a reprezentációk közötti koherencia). Ezek azok az érvek, amelyeknek irányá­ba mutattam e dolgozat első részében, amikor azt mondtam, hogy minden kísérlet arra, hogy készpénznek vegyük Galilei metaforáját a Természet Saját Nyelvéről, megbukott. Mi­vel egy filozófiai következtetés készpénz-értéke a róla szóló érvnek a mintája/váza/sémája [pattern of argument], nem gondolom, hogy találnánk bármiféle elméleti különbséget, amely elválasztaná e két filozófuspárt egymástól. ♦ Módszer, társadalomtudomány, szociális remények 20 ...egy további megkülönböztetés tehető az erős textualisták között — például Bloom 21 és Foucault között. Bloom egy James-stílusú pragmatista, míg Foucault egy Nietzsche-stí­­lusú pragmatista. Jamesnél és Bloomnál a pragmatizmus a véges ember küzdelmeivel va­ló identitásnak tűnik. Foucault-nál és Nietzschénél pedig önnön végességünk iránti meg­vetésnek, valamiféle hatalmas, embertelen erő utáni keresésnek, mely az embert identitá­sa feladására készteti. Az a mód, ahogyan Bloom foglalkozik a szövegekkel, megőriz va­lamit közös emberi végességünkből, azáltal, hogy oda-vissza mozog költő és költeménye között. Az a mód, ahogyan Foucault foglalkozik a szövegekkel, arra szolgál, hogy a szerzőt eltávolítsa [eliminate] — magával az „ember” ideájával együtt. Nem szeretném Foucault embertelenségét védelmezni, viszont üdvözlöm Bloom közös emberi dolgaink iránti érzé­két. Ám nem tudom, hogyan tudnám alátámasztani érvekkel, vagy akár a lényegi különb­ségek pontos számbavételével, ezt a preferenciámat. ♦ Tizenkilencedik századi idealiz­mus és huszadik századi textualizmus Nietzschével és Heideggerrel ellentétben a pragmatisták [James és Dewey] nem követ­ték el azt a hibát, hogy szembefordulnak a közösséggel, mely a természettudóst teszi meg erkölcsi héroszának — azon világi értelmiségiek közösségével, mely a felvilágosodással lelt öntudatra. James és Dewey nem utasította vissza sem a felvilágosodás döntését, mely a tudóst teszi meg erkölcsi példának, sem a technikai civilizációt, melyet a tudomány hoz létre. Úgy írtak, ahogy Nietzsche és Heidegger nem: szociális reményekkel. Arra kértek bennünket, hogy a kultúránk, erkölcsi életünk, politikánk, vallásos hiteink „filozófiai alapo­kon” való „megalapozásának” feladásával szabadítsuk fel új civilizációnkat. Arra kértek bennünket, hogy hagyjunk fel a bizonyosság utáni neurotikus kartéziánus kereséssel... ♦ Pragmatizmus, relativizmus és irracionalizmus 22 [Hasonlóan ahhoz az úthoz, amelyet az „analitikus” filozófia a reichenbachi programtól máig megtett, a­ poszthusserliánus „kontinentális" filozófia előrenyomulása szintén a „mód­szer” ellenében történt. Husserlnek a fenomenológiai módszerre irányuló kutatása, akár­csak Reichenbach logikai pozitivizmusa, a „tudomány biztos útjára” törekvő szükséglet ki­fejeződése volt. Husserl azonban rövid és hiábavaló megszakítása volt a Hegel—Marx— Nietzsche—Heidegger—Foucault sornak, mely szerintem a paradigmatikusan kontinentá­lis, és amelyet Husserl mint „historicistát” ítélt el. Ami Nietzschét, Heideggert és Foucault-t Hegeltől és Marxtól megkülönbözteti, az éppen az egyre erősödő vehemencia, amellyel feladják a „rendszer”, „módszer” és a „tudomány” ideáját, az az egyre erősödő készségük, hogy a diszciplínák között elmossák a határokat, annak visszautasítása, hogy kitartsunk a filozófiának autonóm Fach-ként való elgondolása mellett. ♦ A filozófia ma Amerikában 23 Példának okáért, úgy tűnik, Heideggert és Derridát legjobb egyszerűen posztnietzsche­­ánus filozófusokként elgondolni — inkább abban a beszélgetésfolyamatban jelölni ki he­lyüket, mely Descartes-tól Kanton és Hegelen át fut Nietzschéig és tovább, semmint úgy tekinteni őket, mint valami radikális törés kezdetét vagy megnyilvánulását. Jóllehet én őszintén nagyra becsülöm mindkettejük eredetiségét és erejét, egyikük sem kerülheti el, hogy olvasóik ne illesszék őket valamilyen kontextusba. A legtöbb, amit egy eredeti figura remélhet, hogy rekontextualizálja elődeit. Törekvésüket, hogy olyan műveket hozzanak lét­re, melyek nem kontextualizálhatók, már csak egy kommentátoré — mint jómagam — múl­hatja fölül arra tett kísérletében, hogy mégiscsak megtalálja ama „helyes” kontextust, mely­be e művek illeszkednek. 98 gondolást rejti magában, hogy létezik közvetlen érzés, közvetítetlen gondolat, testetlen idea, jelektől, az „írástól” füg­getlen, preegzisztens „inskripció”, mely bűnbeesése, vagyis „külsővé válása” előtt, mint tiszta bensőség „már mindig is" jelen volt. (F.) 13. A saussure-i jelfogalom összetevői, a „signifiant" és „signifié” (az angolban: „signifier” és „signified") fogalmairól van itt szó, melyeknek kétféle magyar fordítása honosodott meg, s még egyik sem vált meghatározóvá: „jelentő” és „jelentett”, ill. „jelölő” és „jelölt”. A „je­lentő” a fizikai értelem­ben vett szó, kife­jezés stb. (hangalak vagy íráskép), a „je­lentett” pedig az a mentális entitás, amelyet felidéz. (Tehát az ún. „valóság” — a tőlünk függetlenül létező, az objek­tív, az értelmes és értelmezhető, a logi­kus, az univerzális törvényeknek enge­delmeskedő stb. — kipottyan a játékból. Sok minden más mellett ezért is üdvö­zölte olyannyira „a valóságot zárójelbe tevő” Husserlen, a szubjektum—objek­tum-differenciát a „phainomenonban” feloldó Heideggeren, a nyelviséget a tu­dattalanra is kiterjesztő Lacanon, a gon­dolkodás kategóriáit radikálisan kultú­ra- és nyelvfüggőnek elgondoló Marcel Mausson/Lévi-Strausson stb. nevelke­dett francia ismeretelméleti gondolko­dás a saussure-i jelfogalmat.) (F.) 14. Arthur Danto: Nietzsche as Phitoso­­/?/w[Nietzsche mint filozófus] (Macmil­lan, New York, 1965), 3. fej. (R.) 15. William James: Pragmatism [Pragma­tizmus] (Longmans Green, New York, 1947), 58. o. (R.) 16. John Dewey: Human Nature and Con­duct [Emberi természet és magatar­­tás/életvezetés] (Modern Library, New York, 1930), 196­0. (R.) 17. Friedrich Nietzsche: The Will to Power [Hatalomra törő akarat, Wille zur Macht] (Random House, New York, 1967), 290. o- (R.) 18. Nietzsche: Werke. Szerk. Schlechta, III. 318. o. (R.) 19. Michel Foucault: The Archeology of Knowledge [A tudás archeológiája, L'Archéologie du savoir] (Harper and Row, New York, 1972), 229. o. (R.) 20. In: CP, 191—210. o. (F.) 21. Harold Bloom amerikai iroda­­lomelm­élész, aki erősen kapcsolódik a (poszt)strukturalista és dekonstrukti­­vista megközelítésmódokhoz, számos lényegbevágó dologban pro (a retorika döntő szerepének hangsúlyozása, a pszichoanalízis erőteljes bevonása az irodalomkritikába stb.), számos lényeg­bevágó dologban kontra (a szubjektivi­tás megóvása a mindent annektáló nyelvtől, az én nem lacani— derridai, ha­nem kissé statikusabb és — a nietz­schei „hatalomra törő akarat” által moz­gatott — aktorként felfogása stb.). Mun­kásságának fő területe a költőnek mint történeti szubjektumnak az elemzése, ill. a költészetnek mint a költő halál ellen és halhatatlanságért vívott háborúsága stratégiáinak retorikai vizsgálata. (F.) 22. In: CP, 160—175. o. (F.) 23. In: CP, 211—230. o. A tanulmány teljes szövege olvasható a Magyar Filozófiai Szemle 1985/3—4. számában. (F.) 24. Wille zur Macht. 608. rész. (R.) 25. Uo. 515. rész. Nietzsche műveiben el-

Next