Ez a Hét, 1996. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1996-04-26 / 17. szám

Észtországi napló 1. 1996. április 3. Nagyszerda Holnap indulnánk. A híradások, meteorológiai előrejelzések és jelen­tések szinte kizárólag fagyokról, égig érő havazásokról szólnak. Szépremé­nyű fiatal barátom, P. tegnapelőtt in­dult osztálytársaival kerékpártúrára, köz­ben a Fertő-tó mentén. Este telefonoz­za a hírt hozzánk, Egerszalókra, hogy pár kilométer után fel kellett adniuk tervüket. Örültek, hogy fogtak egy te­herautót, ami — hólánc nélkül! — ké­pes volt visszaszállítani őket Sopron­ba, s onnan vonattal épségben, kisebb­­nagyobb fagyásokkal haza, Pestre. Barátaim nem lennének barátaim, ha este meg nem kísérelnének meg­győzni róla, hogy ilyen időben eszte­­lenség négy és fél ezer kilométeres autós útra elindulni Kelet-Európába. De hogy hasztalan minden érv, rábe­szélnének, legalább még egy-két me­leg pulóvert vigyek, meg plédet, háló­zsákot, plusz élelmet, hóláncot, pót­­pótbenzineskannát, gyufát, gyújtóst el­sorolni sem lehet, még mit. Ha minden tanácsot megfogadnék, kamionnal sem tudnánk elindulni. Hanem indulás előtt, éjszaka, mikor magamra maradok, megállapítom nincs nekem elég bajom, mindig újabbakat keresek magamnak? (Csak a naplóm­nak: legszívesebben tényleg itthon maradnék a jó meleg kandalló előtt, jó könyvvel, bögre forralt borral.) április 4. Meddig jut még április 4-ről április 4-e eszünkbe?! Pedig 1996. április 4-e nem más mint­­, hogy stílszerű legyek —, a római katolikus naptár szerint Izidor no meg beretválkozás napja. (Ez utóbbi szerencsére nem ne­kem.) A Monsignore — legyen ezentúl M. —, déli tizenkettőre tűzte ki az indu­lást, hát É. barátom fél tizenkettőre lel­kiismeretesen befuvaroz Egerbe, ki­tesz a Bazilika mögötti parkolóba és magamra hagy. Hónak nyoma sincs, sőt, még mintha a nap is sütögetne. A tizenkettes indulásból persze nem lesz semmi. Ilyenkor ezernyi fontos dolog jut még az ember eszébe ha má­sért nem, hogy húzza-halassza az in­dulást. Majdnem kétezer kilométer vár ránk az észt Tartu városáig, érthető tán, nem nagyon akaródzik nekiszaladni, akármilyen erős is az az iramodás, úgysem érhetünk oda vele. Hát inkább nem iramodunk. Helyette még egy kis gyógyszert veszünk emitt, pár kiló gyümölcsöt amott, egy kis zöldséget a következő sarkon. Túl vagyunk a dél­után derekán, mire Somoskőújfaluba érünk. A határon határozottan érzékelhető a magyar-szlovák alapszerződés , jó­tékony” hatása. Pár kocsi ácsorog előt­tünk, mégis egy óránkba kerül, míg át­mehetünk Szlovákiába. Igaz, napok óta a szlovák kiegészítő értelmezge­­tésen kérődznek a kormánypolitikusok itt is, amott is. Bezzeg ha Horn minisz­terelnök úrnak (?) így tüsténkedtek volna a vámosok, határőrök, mikor Ótátrafüredre igyekezett személyes barátjához, Meciarhoz, alighanem már Somoskőújfalunál visszafordul. M. egy óra múltán javasolja, men­jünk haza, látom rajta, rosszkedvű, ám tudom, vissza nem fordulna semmiért. Hiszen húsvéti misézésre hívták az Észtországban élő magyarok. Április 9-ig, húsvét vasárnapig van még időnk bőven, hogy Tallinba éljünk. Sejthetik ezt a határőrök is: ha ennyire bőviben vagyunk az időnek, minek úgy sietni? Kelet-Európában a második jobbágy­ság óta különben sem szokásos sietni. Ha csak nem a halálba. Aztán csak átgurulunk. A magyar­nál jóval jobb utak — rosszabbat csi­nálni persze már művészet lenne — Csendes Csaba Még a tél vége felé — talán január utolján — felhívott barátom, Monsignore Juhász Ferenc Egerből és megkérdezte, nem lenne-e kedvem elkísérni Észtországba április elején. Január végén könnyen tesz ígéretet az ember a barátjának, különösen ha azt sem tudja, mire, így aztán habozás nélkül igent mond­tam, anélkül, hogy megkérdeztem volna a Monsignorét, mi célból mennénk Észtországba. Mivel különben, már egy ideje ha nem megyek sehová, akkor is naplót vezetek, hát a következő írás nem lesz más, mint azoknak a naplóbejegyzéseimnek a másolata, amelyeket észt utunk alatt tettem. És mivel Kelet-Európa nem kedvez az útinapló műfajának sem — hiszen a jeles középkori török utazó, Evlia Cselebi csak fejét csóválná, fél évezred alatt mennyit romlottak az utak errefelé —, ez a napló nem min­denütt olyan, amilyennek szeretném látni. Ugyan ki az a szülő, aki ne szeretné gyermekét okosabbnak, szebbnek, mint amilyen? Hanem az ennyiből is kiderül, hogy szerénysége — legalábbis a „szülőnek” — éppen kelletén, ha ugyan már nem sok is egy kicsit.) Használhattam volna persze — mondhatná az olvasó — diktafont a rázós utakon, de nem használtam, mert a jó kétezer éves bölcsesség szerintem ma is érvény­ben van, miszerint Verba volant scripta manent, azaz a szó elszáll, az írás megmarad. Naplóm olvasván egyesekben pedig egészen biztos felvetődik a gondolat: mi a csudának ír ez egyáltalán naplót!? Nos, előrebocsátom, nem az olvasó bosszantásaképp. Hajdanán, amíg engedtek dolgozni — hajaj, de rég is, immár két éve ennek! — nemritkán megesett, hogy éjszaka, szállodai szobámban felriadtam, azon tűnődve a sötétben, hol is lehetek. Aztán a napló nem csak egyik napról a másikra segít az eligazo­dásban, de segítségül hívható akkor is, amikor már egy-egy történést túlontúl megszépítene a messzeség. EZ A HÉT

Next