Ez a Hét, 1996. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)

1996-08-02 / 31. szám

Magyar rabbi Sao Paolo-ból Az Astoria Szálló éttermében szer­da esténként gyűlnek össze a Nemzeti Kaszinó tagjai egy kis baráti csevejre. Vendégként olykor megfordulok itt én is, az elnök-történész professzor Kál­­lay István és felesége meghívására. A Kaszinónak ugyanis rendszeresen vannak vendégei. Ilyen az a mosoly­gós, apró termetű házaspár is, akikkel legutóbb megismerkedtem: Friedlan­­der Béla és Éva Sao Paolo-ból. Évente 3-4 hónapot töltenek itthon, és mindig az Astoriában laknak. Friedlander Béla a Sao Paoló-i Izraelita Hitközség rabbija, 130 család hitoktatója, mestere. — Hogyan került ilyen messzire — kérdeztem gyanútlanul, nem is sejtve, hogy válaszából mennyire aktuális történet kerekedik ki. — „Éppen negyven éve, hogy — mint akkoriban oly sokan —, nekivág­tam a világnak. 1956 szeptemberében szabadultam a börtönből, ahol egy évet töltöttem közös cellában harminc társammal, Sátoraljaújhelyen. A vád az volt, hogy csoportos hitoktatást végeztem. Az ötvenes években ugyan­is ez tilos volt. Három ember már cso­portnak számított, és nekem nagy-Bu­­dapest területén négyszer három tanítványom volt. Persze ez ön­magában nem lett volna elegendő a nagyobb ítélethez, így hát rám fogták, hogy kapcsolatban állok a francia követséggel. Pedig sem akkor, sem most nem is tudok franciául. Szóval ez rágalom volt, de jó ürügy arra, hogy felforgassák lakásomat és elvigyenek mindent, amit csak akarnak. 10-12 év börtönnel fenyegettek, ami végül is másodfokon egy évre redukálódott. Volt ugyan ügyvédem, ám akkoriban az ügyvédeknek nem sok szavuk lehe­tett. Ügyvédem egyébként azzal vi­gasztalt, „olyan szelek fújdogálnak odakinn, hogy akár a fölmentésben is reménykedhetek”. Fölmentés nem lett, „csak” egy év börtön.” 1956 szeptemberében szabadult. Nagy együttérzéssel figyelte az októ­beri forradalmi eseményeket. A sza­badságharcosok közül többen följár­tak a lakására, így érthető, hogy mi­után bevonultak a szovjet csapatok, úgy érezte, el kell hagynia az országot. Ez 1956 decemberében vált lehetővé. Egy szervezett csoporttal vonaton in­dult a határ felé. Ám útközben razziáz­­tak és a csoport vezetője meglépett. Magukra maradtak, de szerencséjükre segítettek nekik a vasutasok. Elbújtat­ták őket a vagon csomagtartójában. Egymás hegyén-hátán lapulva több­ször is hallottak jönni-menni detek­­tíveket vagy áldetektíveket. A lényeg, hogy eljutottak a határhoz, ahol is pénzért és ékszerekért újabb vezetőjük akadt, aki már valóban átkísérte őket a határon.­­ „Sopronkeresztúr nevét pillan­tottam meg először németül, akkor mertem megszólalni, hogy Ausztriá­ban vagyunk. Bécsben három lehető­ség közül választhattam: az USA-ba, Izraelbe vagy Brazíliába mehettem volna. Izraelben nem volt ismerősöm, a másik két országban igen. Ám Brazí­liában a testvérem anyagilag tehető­sebbnek számított, így ezt az országot választottam, és szerencsém lett. Ugyanis nem szorultam testvérem támogatására, mert a Sao Paoló-iak éppen rabbit kerestek és én odamen­tem. Ma is dolgozom, de van már másodrabbi is, aki engem helyettesít, így tehetem meg, hogy egy évben 3-4 hónapot itthon töltsek feleségemmel, Évával. — Mihelyt lehetett egyébként, hazalátogattunk. És erre már 1966-ban nyílott lehetőség. A dátumra nagyon jól emlékszem, mert tanítómesterem, Scheiber Sándor így fogadott: „Tíz év és te semmit sem változtál!” Kezdet­ben kétévenként jártunk haza, mos­tanában már évenként. Magyar útle­véllel, amit az ottani magyar követség­től kértem. Itt van az igazi baráti körünk, a legtöbb ismerős. Ilyenkor olyan a szálloda számunkra, mint egy fogadóiroda. Ide jönnek az ismerősök és beszámolnak arról, mi történt, meghányjuk-vetjük a dolgokat. Most munkát is adtak, ugyanis néhányszor helyettesítettem a Dohány utcai Zsina­gógában a rabbit. Színházba is járunk és kirándulunk. Legutóbb a Nemzeti Kaszinó tagjaival ellátogattunk Ópusztaszerre, megnéztük a Történel­mi Emlékparkot és a Feszty-körképet. Igazán jól éreztük magunkat.” Ezt én is tanúsíthatom, ott voltam szintén, és láttam, hogy a Kaszinó tag­jai barátjukként tisztelik a halk szavú, ám nagy tudású Sao Paoló-i magyar rabbit. Beszélgetésünk végén, mint bi­zonyára oly sokan, én is tanácsot kértem. Mit tegyünk mi, itthoni ma­gyarok, hogy jobbra forduljon a sor­sunk, és sikeresek legyünk? — „Politizálni nem akarok — erősíti meg —, de azért őszintén megfontolásra ajánlom a magyar kor­mánynak, hogy vegye komolyabban a turizmust, mint lehetőséget és fáradoz­zon a forgalom fejlesztésén. De ne fe­lejtse el, hogy a gyakori apró fillér töb­bet ér a ritka forintnál. Ugyanis Ma­gyarország túl drága. A sokkal na­gyobb és látnivalókban gazdagabb Olaszország már szinte olcsóbb, meg­fizethetőbb a turistáknak. Itt, ebben a kis országban 3-4 nap alatt szinte min­dent megtekinthet a vendég, ami iga­zán arra érdemes. Akkor jön ide, ha ol­csón kapja, mint régen. A belső turiz­musnak is a drágaság az akadálya. Most készülünk a Balatonhoz, ahol úgy hallom, üresen állnak az üdülők és a szállodák. Nem csoda, hiszen a ma­gyar családok többsége már nem en­gedheti meg magának, hogy nyaral­jon. A másik dolog ami nekem fáj, hogy túl drága lett a kultúra, a színház­jegy, a koncertjegy és a könyv is. Mi lesz itt? Analfabétizmus? Ugye nem ezt akarják. Nos, ettől vagyok szo­morú olykor, hogy látom: a demokrá­ciának ilyen súlyos hátrányai lettek Magyarországon.” Gál Jolán EZ A HÉT

Next