Ez a Hét, 1996. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1996-08-02 / 31. szám
Magyar rabbi Sao Paolo-ból Az Astoria Szálló éttermében szerda esténként gyűlnek össze a Nemzeti Kaszinó tagjai egy kis baráti csevejre. Vendégként olykor megfordulok itt én is, az elnök-történész professzor Kállay István és felesége meghívására. A Kaszinónak ugyanis rendszeresen vannak vendégei. Ilyen az a mosolygós, apró termetű házaspár is, akikkel legutóbb megismerkedtem: Friedlander Béla és Éva Sao Paolo-ból. Évente 3-4 hónapot töltenek itthon, és mindig az Astoriában laknak. Friedlander Béla a Sao Paoló-i Izraelita Hitközség rabbija, 130 család hitoktatója, mestere. — Hogyan került ilyen messzire — kérdeztem gyanútlanul, nem is sejtve, hogy válaszából mennyire aktuális történet kerekedik ki. — „Éppen negyven éve, hogy — mint akkoriban oly sokan —, nekivágtam a világnak. 1956 szeptemberében szabadultam a börtönből, ahol egy évet töltöttem közös cellában harminc társammal, Sátoraljaújhelyen. A vád az volt, hogy csoportos hitoktatást végeztem. Az ötvenes években ugyanis ez tilos volt. Három ember már csoportnak számított, és nekem nagy-Budapest területén négyszer három tanítványom volt. Persze ez önmagában nem lett volna elegendő a nagyobb ítélethez, így hát rám fogták, hogy kapcsolatban állok a francia követséggel. Pedig sem akkor, sem most nem is tudok franciául. Szóval ez rágalom volt, de jó ürügy arra, hogy felforgassák lakásomat és elvigyenek mindent, amit csak akarnak. 10-12 év börtönnel fenyegettek, ami végül is másodfokon egy évre redukálódott. Volt ugyan ügyvédem, ám akkoriban az ügyvédeknek nem sok szavuk lehetett. Ügyvédem egyébként azzal vigasztalt, „olyan szelek fújdogálnak odakinn, hogy akár a fölmentésben is reménykedhetek”. Fölmentés nem lett, „csak” egy év börtön.” 1956 szeptemberében szabadult. Nagy együttérzéssel figyelte az októberi forradalmi eseményeket. A szabadságharcosok közül többen följártak a lakására, így érthető, hogy miután bevonultak a szovjet csapatok, úgy érezte, el kell hagynia az országot. Ez 1956 decemberében vált lehetővé. Egy szervezett csoporttal vonaton indult a határ felé. Ám útközben razziáztak és a csoport vezetője meglépett. Magukra maradtak, de szerencséjükre segítettek nekik a vasutasok. Elbújtatták őket a vagon csomagtartójában. Egymás hegyén-hátán lapulva többször is hallottak jönni-menni detektíveket vagy áldetektíveket. A lényeg, hogy eljutottak a határhoz, ahol is pénzért és ékszerekért újabb vezetőjük akadt, aki már valóban átkísérte őket a határon. „Sopronkeresztúr nevét pillantottam meg először németül, akkor mertem megszólalni, hogy Ausztriában vagyunk. Bécsben három lehetőség közül választhattam: az USA-ba, Izraelbe vagy Brazíliába mehettem volna. Izraelben nem volt ismerősöm, a másik két országban igen. Ám Brazíliában a testvérem anyagilag tehetősebbnek számított, így ezt az országot választottam, és szerencsém lett. Ugyanis nem szorultam testvérem támogatására, mert a Sao Paoló-iak éppen rabbit kerestek és én odamentem. Ma is dolgozom, de van már másodrabbi is, aki engem helyettesít, így tehetem meg, hogy egy évben 3-4 hónapot itthon töltsek feleségemmel, Évával. — Mihelyt lehetett egyébként, hazalátogattunk. És erre már 1966-ban nyílott lehetőség. A dátumra nagyon jól emlékszem, mert tanítómesterem, Scheiber Sándor így fogadott: „Tíz év és te semmit sem változtál!” Kezdetben kétévenként jártunk haza, mostanában már évenként. Magyar útlevéllel, amit az ottani magyar követségtől kértem. Itt van az igazi baráti körünk, a legtöbb ismerős. Ilyenkor olyan a szálloda számunkra, mint egy fogadóiroda. Ide jönnek az ismerősök és beszámolnak arról, mi történt, meghányjuk-vetjük a dolgokat. Most munkát is adtak, ugyanis néhányszor helyettesítettem a Dohány utcai Zsinagógában a rabbit. Színházba is járunk és kirándulunk. Legutóbb a Nemzeti Kaszinó tagjaival ellátogattunk Ópusztaszerre, megnéztük a Történelmi Emlékparkot és a Feszty-körképet. Igazán jól éreztük magunkat.” Ezt én is tanúsíthatom, ott voltam szintén, és láttam, hogy a Kaszinó tagjai barátjukként tisztelik a halk szavú, ám nagy tudású Sao Paoló-i magyar rabbit. Beszélgetésünk végén, mint bizonyára oly sokan, én is tanácsot kértem. Mit tegyünk mi, itthoni magyarok, hogy jobbra forduljon a sorsunk, és sikeresek legyünk? — „Politizálni nem akarok — erősíti meg —, de azért őszintén megfontolásra ajánlom a magyar kormánynak, hogy vegye komolyabban a turizmust, mint lehetőséget és fáradozzon a forgalom fejlesztésén. De ne felejtse el, hogy a gyakori apró fillér többet ér a ritka forintnál. Ugyanis Magyarország túl drága. A sokkal nagyobb és látnivalókban gazdagabb Olaszország már szinte olcsóbb, megfizethetőbb a turistáknak. Itt, ebben a kis országban 3-4 nap alatt szinte mindent megtekinthet a vendég, ami igazán arra érdemes. Akkor jön ide, ha olcsón kapja, mint régen. A belső turizmusnak is a drágaság az akadálya. Most készülünk a Balatonhoz, ahol úgy hallom, üresen állnak az üdülők és a szállodák. Nem csoda, hiszen a magyar családok többsége már nem engedheti meg magának, hogy nyaraljon. A másik dolog ami nekem fáj, hogy túl drága lett a kultúra, a színházjegy, a koncertjegy és a könyv is. Mi lesz itt? Analfabétizmus? Ugye nem ezt akarják. Nos, ettől vagyok szomorú olykor, hogy látom: a demokráciának ilyen súlyos hátrányai lettek Magyarországon.” Gál Jolán EZ A HÉT