Ez a Hét, 1996. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1996-08-16 / 33. szám
ozsvári panteonja- átültetést. Aztán Páskándi Géza és Szervátiusz Tibor példája győzött meg róla, hogy a kivételes emberekre nem mindig érvényesek a szálfatörvények. Ők ketten azon kevesek közé tartoztak-tartoznak, akik nem váltak valamikori önmaguk erkölcsi torzójává, s nem lettek művészetük fagyöngyévé azon a fán, amely ők maguk voltak egykoron. Az ő esetükben nincs régi és új fa. Lényegében azok maradtak, akik voltak. Talán épp ez az egyik oka annak, hogy őket sohasem vette igazán karjába a Magyarországon elérhető és megszokott siker. Mindmáig Tamási Áronnal sóhajthatjuk: „...a sajátos magyar szellemek állandóan küszködve élnek a magyar földön, fájdalmak és áldatlan harcok között emésztvén fel önmagukat”. „...nem természetes életsors az —mondta Tamási —, hogy csalódottan éljen és tragikusan pusztuljon el mindenki, aki teremt, nem természetes, hanem a gyenge és rossz szervezet bosszúja csupán.” Nem természetes, mondhatjuk magunk is. Mégis így van. Változatlanul. Néha eltűnődöm rajta, milyen jó volna egy olyan anyaországból érkezni, amelynek a küldötte itt most azt jelenthetné, hogy ami nem sikerült a nyolcvanas évek második felében, az sikerült a honfoglalás ezerszázadik évfordulóján. Áll az a Nemzeti Panteon, amelynek a terveit Szervátiusz Tibor lassan egy évtizeddel ezelőtt elkészítette. De nem áll! Tudjuk, akik akkor megakadályozták, többnyire abban a helyzetben maradtak 1990 után is, hogy tovább akadályozhatták. Ez a Nemzeti Panteon a magyar történelem kilátópontját, 1848—49-et helyezte volna gondolati középpontba — és átzúgott volna rajta az egész nemzeti história. Most üres a tér, ahol állhatna. Eltűnődöm, milyen jó volna egy olyan anyaországból érkezni, amely nem a megosztottságokat sugározza szét, hanem az egybefoglaló nagy üzeneteket. Amely megfogadja azt, amit legújabb könyvében Ablonczy László tanácsol: „...az a Káind Ábel-testvérharc, amelynek politikai és szellemi életünkben részesei és szenvedői vagyunk, országhatáron belül és kívül, esélyeinket nézve tovább nem folytatható. Ha valamiképp kiemelhetjük magunkat az összeomlottság állapotából, az csak úgy történhet, hogy rendet teszünk magunkban.” Ennek az alkalma van most is. A világ rendje az, hogy az égő gyertyát nem lehet kalap alá rejteni. Nincs Budán Nemzeti Panteon, de Kolozsváron felépült helyette valami más. Nem kisebb és nem kevesebb. Akik elkezdték, egy álom alapjait rakták le. Mi, akik most itt vagyunk, egy álom falait tesszük a jelenlétünkkel, a tapintásunkkal valóságossá. Azok pedig, akik ezt a megszentelt helyet majd búcsújáró hellyé teszik, már nem egy álomba, hanem a valóságba költöznek be. Néhány napja Farkaslakán jártam, a Szervátiuszok faragta „tonnás hegyi beszéd” árnyékában — ahogy Sütő András mondja —, a két cserefa alatti sírnál. Hajnal volt. És mégsem voltam egyedül. Hiszem, hogy ez a hely Farkaslaka társául szegődik. Abban is, hogy nem emléket jelent, hanem életet. Életet üzen nekünk és az utánunk jövőknek. Kedves Tibor! A ránk kényszerített áltárgyilagosság korában hadd tegyem félre az erőltetett szabályokat, s hadd köszönjem meg Neked egyenes szóval, hogy vagy, hogy olyan vagy, amilyen, és azt alkotod nekünk, amit alkotsz. Nagy László rólad is írhatta volna: „...én vas vagyok, az Úrnak fegyvere, az én testem vas, az én orcom acél...” Jenő bácsinak már csak égi mondatokat küldhetünk, de Neked szemtől szemben mondhatjuk: élj és alkoss még évtizedeken át sok pogány közt két hazáért... Pálfy G. István * Elhangzott 1996. június 4-én a kolozsvári Szent Mihály-templom plébániáján a Szervátiusz Múzeum avatásakor. Megjelent a Hitel 1996. augusztusi számában. Szervátiusz Tibor Magyar oltárát 1996. augusztus 18-án 12 órakor avatják ____________________________a kőbányai Szent László téren________________________________| EZ A HÉTI m