Ez a Hét, 1996. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)

1996-08-16 / 33. szám

ozsvári panteonja- átültetést. Aztán Páskándi Géza és Szervátiusz Tibor példája győzött meg róla, hogy a kivételes emberekre nem mindig érvényesek a szálfatörvények. Ők ketten azon kevesek közé tartoztak-tar­­toznak, akik nem váltak valamikori ön­maguk erkölcsi torzójává, s nem lettek művészetük fagyöngyévé azon a fán, amely ők maguk voltak egykoron. Az ő esetükben nincs régi és új fa. Lényegében azok maradtak, akik voltak. Talán épp ez az egyik oka annak, hogy őket sohasem vette igazán karjába a Magyarországon elérhető és megszokott siker. Mindmáig Tamási Áronnal sóhajt­hatjuk: „...a sajátos magyar szellemek ál­landóan küszködve élnek a magyar föl­dön, fájdalmak és áldatlan harcok között emésztvén fel önmagukat”. „...nem ter­mészetes életsors az —­­mondta Tamási —, hogy csalódottan éljen és tragikusan pusztuljon el mindenki, aki teremt, nem természetes, hanem a gyenge és rossz szervezet bosszúja csupán.” Nem természetes, mondhatjuk ma­gunk is. Mégis így van. Változatlanul. Néha eltűnődöm rajta, milyen jó volna egy olyan anyaországból érkezni, amely­nek a küldötte itt most azt jelenthetné, hogy ami nem sikerült a nyolcvanas évek második felében, az sikerült a honfoglalás ezerszázadik évfordulóján. Áll az a Nem­zeti Panteon, amelynek a terveit Szervá­tiusz Tibor lassan egy évtizeddel ezelőtt elkészítette. De nem áll! Tudjuk, akik ak­kor megakadályozták, többnyire abban a helyzetben maradtak 1990 után is, hogy tovább akadályozhatták. Ez a Nemzeti Panteon a magyar törté­nelem kilátópontját, 1848—49-et helyez­te volna gondolati középpontba — és át­zúgott volna rajta az egész nemzeti história. Most üres a tér, ahol állhatna. Eltűnődöm, milyen jó volna egy olyan anyaországból érkezni, amely nem a megosztottságokat sugározza szét, hanem az egybefoglaló nagy üzeneteket. Amely megfogadja azt, amit legújabb könyvében Ablonczy László tanácsol: „...az a Káind Ábel-testvérharc, amelynek politikai és szellemi életünkben részesei és szenvedői vagyunk, országhatáron belül és kívül, esélyeinket nézve tovább nem folytat­ható. Ha valamiképp kiemelhetjük ma­gunkat az összeomlottság állapotából, az csak úgy történhet, hogy rendet teszünk magunkban.” Ennek az alkalma van most is. A világ rendje az, hogy az égő gyertyát nem lehet kalap alá rejteni. Nincs Budán Nemzeti Panteon, de Kolozsváron felépült helyette valami más. Nem kisebb és nem keve­sebb. Akik elkezdték, egy álom alapjait rakták le. Mi, akik most itt vagyunk, egy álom falait tesszük a jelenlétünkkel, a tapintásunkkal valóságossá. Azok pedig, akik ezt a megszentelt helyet majd búcsú­járó hellyé teszik, már nem egy álomba, hanem a valóságba költöznek be. Néhány napja Farkaslakán jártam, a Szervátiuszok faragta „tonnás hegyi beszéd” árnyékában — ahogy Sütő And­rás mondja —, a két cserefa alatti sírnál. Hajnal volt. És mégsem voltam egyedül. Hiszem, hogy ez a hely Farkaslaka társául szegődik. Abban is, hogy nem em­léket jelent, hanem életet. Életet üzen nekünk és az utánunk jövőknek. Kedves Tibor! A ránk kényszerített áltárgyilagosság korában hadd tegyem félre az erőltetett szabályokat, s hadd köszönjem meg Ne­ked egyenes szóval, hogy vagy, hogy olyan vagy, amilyen, és azt alkotod ne­künk, amit alkotsz. Nagy László rólad is írhatta volna: „...én vas vagyok, az Úrnak fegyvere, az én testem vas, az én orcom acél...” Jenő bácsinak már csak égi monda­tokat küldhetünk, de Neked szemtől szemben mondhatjuk: élj és alkoss még évtizedeken át sok pogány közt két hazáért... Pálfy G. István * Elhangzott 1996. június 4-én a kolozsvári Szent Mihály-templom plébániáján a Szervátiusz Múzeum avatásakor. Megjelent a Hitel 1996. augusztusi számában. Szervátiusz Tibor Magyar oltárát 1996. augusztus 18-án 12 órakor avatják ____________________________a kőbányai Szent László téren________________________________| EZ A HÉTI m

Next