Ez a Hét, 1996. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1996-08-23 / 34. szám
Szívek és érmek A világ különféle nemzeteinek éremtáblázatát és sportolóit nézegetve ezen az olimpián az ember gyakran el-elmerenghetett. (Túl azon, hogy a mieink ezúttal még egy miniszter helyszíni biztatása dacára is elég halványan szerepeltek.) A Svájcba nősült, ezért ottani színekben induló lólengő kínai aranya például vajon a két érintett ország drukkereinek szívét egyformán dobogtatta meg? Lássuk be, nem is olyan könnyen megválaszolható kérdés ez. Mindenesetre akár már a következő világverseny nagy pillanata lehet, amikor — teszem azt — egy párductestű, szurokfekete bokszoló svédként vívja majd döntő csatáját mondjuk hirtelenszőke, szeplős képű ellenfelével. A meccs végén a fehér bőrű győztes tiszteletére felhúzzák a nemzeti lobogót. Afrikai neje lévén, történetesen a szenegálit... —— A szuperszabó Mindannyian ismerjük az új embertípust: fennkölt ábrázata egyrészt kifejezi a megszerzett értékes zsákmány — a műanyag kütyü — feletti atavisztikus örömöt; másrészt tükrözi önnönmaga már-már természetfelettinek vélt képességével való tökéletes elégedettségét amiatt, hogy tud például sétálva, villamoson ültében, vagy akár autót vezetve is telefonálni. Ilyen alakokról nekem mindig eszembe jut egy bizonyos szegény horpácsi szabó. Az anekdotabeli derék iparos nagy szükségében állítólag három dolgot csinált egyszerre: ült a budin, varrt és közben — uram bocsá’ — imádkozott. Ezzel a kétségkívül összetett teljesítménnyel bizony alighanem örök időkre lepipált minden mai újgazdag, sznob, lila menedzser-zakós, nagyképű mobiltelefonost... Óvár I. Remete mese Egyszer volt hám (nem) volt, az Óperencián innen, volt egyszer egy remete. Ez a remete egy hegyen élt, mégpedig igen szerényen egy barlangban húzta meg magát. Egész nap az imáit mormogta, s az emberek szerették is, hisz csak jót hallottak felőle. Csak néhány kurtafarkú malac pusmogta, hogy az a remete tán nem is olyan jámbor, és a barlangja alól is kilóg a kacsaláb. De aztán a remete egy este szépen megmagyarázta, hogy az előző két vackát cserélte el a mostani barlangjára, meg aztán az ő kis odúja amúgy is olyan apró, hogy még ő is — nem volt egy óriás —, alig tud belekucorodni. Na de hát, aki nem hiszi járjon utána. Vége N. A. 14 E56 A HÉT Érdekes Érdekes felismerésre jutottam augusztus 9-én, amikor elolvastam a Népszabadságban György Péter esztéta írását, amelynek címe Mire való a szabad sajtó? A címe és írója miatt is érdekes és figyelemre méltó. Ritka pillanat, amikor e lap hasábjain rendszeresen publikálóként be kell vallanom, hogy György Péterrel ezúttal szinte mindenben egyetértek. Örültem, hogy valaki megírta azt, amit valóban meg kellett már írni. Gy. P. lényegében amiatt háborog, hogy a szabad sajtó nem teszi feladatát, hagyja „elaludni” a nyár három nagy zavaros szenzációját: a Czeizel-ügyet, a Zemplényi-ügyet és az olimpiai közvetítések színvonaltalanságát. A magyar közélet iránt érzékeny és fogékony újságírók helyett, helyettünk is megfogalmaz vagy félszáz kérdést, amit már föl kellett volna tenni az illetékeseknek a Czeizel-ügy és a Zemplényi-ügy kapcsán. Miért a nagy hallgatás. Miért nem teljesíti feladatát a sajtó? Mert most nem tudja? Nem engedik? Akkor miért nem háborog senki, hogy nem engedik? Nem is érdekel már senkit az igazság? Ha ekkora botrányt el lehet hallgatni, ha százmilliókat lehet sikkasztani és nincs következmény, ha nem tudjuk meg mi is történt valójában, akkor ebben az országban a mocsok uralkodott el, akkor itt már mindent lehet, ez tényleg a közéleti fertő! Szóval ajánlom figyelmükbe György Péter írását, hogy mire való lenne a magyar sajtó, ha van még egyáltalán ilyen. Gál Jolán