Ez a Hét, 1996. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)

1996-07-19 / 29. szám

is. A meghívottakkal előre megbe­széltük, mit szeretnénk, így nem lett három kenyérpirítónk. A kisszoba még szinte raktár, de már kezdjük berendezni a kicsinek. Gyermek­ágyat örökölni fogunk, és egy böl­csőt is. A babakocsik ára hogy hová megy? Ráadásul magyar gyártmá­nyú nincs is, csak valami távolkeltett. És jól meg kell nézni, hogy a gye­reknek is egészséges és kényelmes legyen, nekem könnyen emelgethető és természetesen összecsukható. A buszokra nagyon nehéz felszállni babakocsival. Nem értem, miért nem úgy tervezik a járműveket, hogy megkönnyítsék a kisgyermekes anyukák dolgát. Mivel némettanár vagyok, többször voltam Ausztriá­ban és Németországban. Ott figyel­nek erre. — Mikor fog megszületni a gyer­mek? — Még két hónapom van hátra. — Dolgozol még ? — Már három hete nem járok be az iskolába, de egy-két tanítvány jön hozzám. — Tud­od-e, fiú vagy lány? — Nem, hadd legyen meglepetés. Már nagyon várjuk. Amíg nem moz­dult meg, addig még csak barátkoz­tam a gondolattal, hogy nekem (!) gyerekem lesz. De attól a pillanattól, hogy elkezdett mozogni bennem, tu­datta velem: én egy ember vagyok, élek és a gyermeked vagyok. Akkor éreztem igazán, hogy Valami meg­változott, már nem egyedül vagyok, s a férjemmel már nemcsak egymá­sért vagyunk felelősek. — Ő hol és mit dolgozik? — A Műszaki Egyetemen dokto­­randusz, mellette tanít. Sokszor kül­dik külföldre, hivatalos útra. Ma is épp Prágában van. A pénzre nem pa­naszkodom, bár nem az én tanári fizetésemből élünk viszonylag jól. Végig szerettem volna tanítani a tan­évet, mert az iskolában számítottak rám, hiszen alig van némettanár. Mégis, sajnos, a közlekedésben nem éreztem biztonságban magam. Alig adja át valaki a helyét, így itthon va­gyok, szép lassan megcsinálom a házimunkát, olvasgatok. Egy barát­nőm tanácsolta, hogy most olvassak, mert még van időm. Ő már csak tud­ja, mert két gyereke van. Vacsorára főzök egy kis meleget. Közben min­dent megbeszélünk a férjemmel. El se tudod képzelni, milyen jó! Ha bár­mi nyomja a szívemet, megvigasz­tal. Igazi társ. Már nagyon várom haza. Holnap este újra együtt vacso­rázunk. 3. Gazdagrétről most lépjünk át a fő­város VIII. kerületébe, annak is egy olyan terére, amely messze van ugyan a körúttól, de teli éjszakai és nappali pillangókkal. Most is állnak a tér minden sarkán. A játszótéren a gyerekek már hozzászoktak a lát­ványhoz, oda se hederítenek, inkább egy ócska ágybetétet beleznek ki­felé. Az üde bokrok tövében szemét és elnyűtt piszkos ruhadarabok he­vernek. A kapu, amin belépek, tárva­­nyitva. A belső, szabálytalan alakú udvaron ecetfa magasodik. A sárga kövezeten gyerekek játszanak. Söté­tek és fehérek együtt. Katiék az első emeleten laknak. — Az önkormányzat nemrég megcsináltatta a körfolyosót, külön­ben alá kellett volna dúcolni — mu­tat körbe Kati. Aztán elmeséli, hogy unokatest­vére még a rendszerváltás előtt disszidált Ausztráliába a barátjával együtt, tőle örökölték az egyszoba­­konyhás lakást, folyosói WC-vel. Aztán a szomszéd lakó meghalt, beadták az igénylést a fal átbon­­tására, amit szerencsére engedé­lyeztek. — Ha most belépsz, van előszo­ba. A férjem csinált fürdőszobát és bekötötte a WC-t. Egyedül csempé­­zett. A gyerekszobába és a hálóba galériát épített. Van egy viszonylag nagy konyhánk és nappalink is. — Úgy látom, IKEA-stílusban rendeztétek be a lakást. — Inkább csak apróságokat vet­tünk, meg ötletet. A polcokat is mind a férjem barkácsolta. Nagyon ért a fához. A lakás ugyan tágas lett, de a folyosóra néz. Soha nem süt be a nap. Szinte reggeltől estig égetni kell a villanyt. A kisfiam már négy éves, de nem bírta az óvodát, így inkább kivettem. Pár hónapig könyvelőként dolgoztam, közben estin jártam a közgazdaságiba. Már csak az érettségi van hátra, de nem tudom letenni, mert pont akkortájt fogok szülni. Közben felöltözünk, a kisfiú fogja a biciklijét és magyarázza, hogy neki nincsen ám pótkereke, ő anélkül is tud menni. Az úticél a temető. Még mielőtt megkérdezném Kati gyorsan megmagyarázza. — A temetőt gondozzák, tisztán tartják, füves. Igaz, nincsenek má­­szókák, de a sétautakon jól lehet ke­rekezni. — Ez az esernyő a tied? — kérdi Kati kisfia. — Igen. — Hogy kell kinyitni? — Szerintem most nem kell kinyit­­ ­n­ ­i. EZ A HÉT !

Next