Ez a Hét, 1996. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1996-07-19 / 29. szám
is. A meghívottakkal előre megbeszéltük, mit szeretnénk, így nem lett három kenyérpirítónk. A kisszoba még szinte raktár, de már kezdjük berendezni a kicsinek. Gyermekágyat örökölni fogunk, és egy bölcsőt is. A babakocsik ára hogy hová megy? Ráadásul magyar gyártmányú nincs is, csak valami távolkeltett. És jól meg kell nézni, hogy a gyereknek is egészséges és kényelmes legyen, nekem könnyen emelgethető és természetesen összecsukható. A buszokra nagyon nehéz felszállni babakocsival. Nem értem, miért nem úgy tervezik a járműveket, hogy megkönnyítsék a kisgyermekes anyukák dolgát. Mivel némettanár vagyok, többször voltam Ausztriában és Németországban. Ott figyelnek erre. — Mikor fog megszületni a gyermek? — Még két hónapom van hátra. — Dolgozol még ? — Már három hete nem járok be az iskolába, de egy-két tanítvány jön hozzám. — Tudod-e, fiú vagy lány? — Nem, hadd legyen meglepetés. Már nagyon várjuk. Amíg nem mozdult meg, addig még csak barátkoztam a gondolattal, hogy nekem (!) gyerekem lesz. De attól a pillanattól, hogy elkezdett mozogni bennem, tudatta velem: én egy ember vagyok, élek és a gyermeked vagyok. Akkor éreztem igazán, hogy Valami megváltozott, már nem egyedül vagyok, s a férjemmel már nemcsak egymásért vagyunk felelősek. — Ő hol és mit dolgozik? — A Műszaki Egyetemen doktorandusz, mellette tanít. Sokszor küldik külföldre, hivatalos útra. Ma is épp Prágában van. A pénzre nem panaszkodom, bár nem az én tanári fizetésemből élünk viszonylag jól. Végig szerettem volna tanítani a tanévet, mert az iskolában számítottak rám, hiszen alig van némettanár. Mégis, sajnos, a közlekedésben nem éreztem biztonságban magam. Alig adja át valaki a helyét, így itthon vagyok, szép lassan megcsinálom a házimunkát, olvasgatok. Egy barátnőm tanácsolta, hogy most olvassak, mert még van időm. Ő már csak tudja, mert két gyereke van. Vacsorára főzök egy kis meleget. Közben mindent megbeszélünk a férjemmel. El se tudod képzelni, milyen jó! Ha bármi nyomja a szívemet, megvigasztal. Igazi társ. Már nagyon várom haza. Holnap este újra együtt vacsorázunk. 3. Gazdagrétről most lépjünk át a főváros VIII. kerületébe, annak is egy olyan terére, amely messze van ugyan a körúttól, de teli éjszakai és nappali pillangókkal. Most is állnak a tér minden sarkán. A játszótéren a gyerekek már hozzászoktak a látványhoz, oda se hederítenek, inkább egy ócska ágybetétet beleznek kifelé. Az üde bokrok tövében szemét és elnyűtt piszkos ruhadarabok hevernek. A kapu, amin belépek, tárvanyitva. A belső, szabálytalan alakú udvaron ecetfa magasodik. A sárga kövezeten gyerekek játszanak. Sötétek és fehérek együtt. Katiék az első emeleten laknak. — Az önkormányzat nemrég megcsináltatta a körfolyosót, különben alá kellett volna dúcolni — mutat körbe Kati. Aztán elmeséli, hogy unokatestvére még a rendszerváltás előtt disszidált Ausztráliába a barátjával együtt, tőle örökölték az egyszobakonyhás lakást, folyosói WC-vel. Aztán a szomszéd lakó meghalt, beadták az igénylést a fal átbontására, amit szerencsére engedélyeztek. — Ha most belépsz, van előszoba. A férjem csinált fürdőszobát és bekötötte a WC-t. Egyedül csempézett. A gyerekszobába és a hálóba galériát épített. Van egy viszonylag nagy konyhánk és nappalink is. — Úgy látom, IKEA-stílusban rendeztétek be a lakást. — Inkább csak apróságokat vettünk, meg ötletet. A polcokat is mind a férjem barkácsolta. Nagyon ért a fához. A lakás ugyan tágas lett, de a folyosóra néz. Soha nem süt be a nap. Szinte reggeltől estig égetni kell a villanyt. A kisfiam már négy éves, de nem bírta az óvodát, így inkább kivettem. Pár hónapig könyvelőként dolgoztam, közben estin jártam a közgazdaságiba. Már csak az érettségi van hátra, de nem tudom letenni, mert pont akkortájt fogok szülni. Közben felöltözünk, a kisfiú fogja a biciklijét és magyarázza, hogy neki nincsen ám pótkereke, ő anélkül is tud menni. Az úticél a temető. Még mielőtt megkérdezném Kati gyorsan megmagyarázza. — A temetőt gondozzák, tisztán tartják, füves. Igaz, nincsenek mászókák, de a sétautakon jól lehet kerekezni. — Ez az esernyő a tied? — kérdi Kati kisfia. — Igen. — Hogy kell kinyitni? — Szerintem most nem kell kinyit n i. EZ A HÉT !