Ez a Hét, 1997. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)
1997-10-03 / 40. szám
így ünnepelünk Már hét éve hivatalos állami ünnep október 23. Tavaly szerte a világon megemlékeztek a magyar forradalom negyvenéves évfordulójáról, így volt ez a forradalom helyszínén, Budapesten is. Reggel még esett az eső, de délre kisütött a nap és a szél ugyanúgy lengette a lyukas lobogókat, mint negyven évvel ezelőtt. Csak akkor több volt az utcákon az ember és kevesebb a zászló. Szerte a városban a helyszíneken tartott ünnepségek rendben lezajlottak. A közismerten szovjetbarát karhatalmista múlttal büszkélkedő állami vezetők diszkréten távoltartották magukat az ünneplő tömegektől, volt aki az épülő villáját nézte meg, volt aki a svájci bankszámláját ellenőrizte, vagy a privatizációból szerzett sok milliós vagyonát vette számba. Megígértem Lucza Béla barátomnak, hogy a Corvin közi ünnepségen a felszólalását felveszem videóra, így kerültem déli egy órára a Corvin közbe. Itt ekkorra már lezajlott egy másik ünnepi esemény, amikor egészen mások azt ünnepelték, hogy a mozi tulajdonjogát sikerült megszerezniük, természetesen a forradalom eredményeire hivatkozva. Barátomról Lucza Béláról senki nem mondhatja azt, hogy ezüstkanállal a szájában született. Árvaként, a család ötödik gyerekeként Debrecenben jött a világra. Édesapja a megszületése előtt meghalt. Szinte azonnal állami gondozásba került és intézetben érte meg a nagykorúságot. Innen egyenesen egy csepeli munkásszálásra vezetett az útja. Húszéves volt, amikor 1956. október 23-án este a Rádió ostromakor átlőtték a lábát. A Vas utcai kórházban látták el a sebét, de a harcok központjába került épület annyira megtelt sebesültekkel, hogy a könnyebb eseteket elküldték. Béla a legnagyobb harcok idején egy botra támaszkodva indult el gyalog Csepelre. Csak a Corvin moziig jutott. Itt a botot kicserélte puskára és végigharcolta a forradalmat. A második szovjet támadás után november 6-án a visszavonuló nemzetőröket fedezve fogyott el a lőszere, és az orosz katonák a VIII. kerületben, egy földszintes házban fogták el. Egy magas rangú tiszt megérkezéséig őrizték, aki azután a saját kezével lőtte agyon a falhoz állított fiút, kettőt lőtt a fejébe, egyet a mellkasába. Szörnyű sérülései ellenére az orvosok visszahozták az életbe, de a szeme világát nem tudták megmenteni. Azóta is vak. Hogy egészen pontos legyek, a mindenható politika ebbe is beleszólt. 1963- ig „csak” nem látott, egy amnesztia volt szükséges ahhoz, hogy a hivatalok elismerjék, hogy vak. Ekkor került a szombathelyi vakok intézetébe, és tanult meg mindent, ami a megváltozott életéhez szükséges. Vakon leérettségizett és jelentkezett a jogi egyetemre, ahová politikai (!) okok miatt nem vették fel. Válás után hatéves korától egyedül nevelte fel a fiát, aki most Zürichben él. 1996. november 6-án, ennek a tragikus eseménynek az évfordulóján, egy üveg olcsó pezsgővel külön megemlékezést tartottunk. Nem voltunk sokan, csak a szomszéd jött át harmadiknak, hogy segítsen a vak barátomnak a totószelvény kitöltésében. Nem is annyira a múltról, inkább a jövőről beszélgettünk. Azt a csodát, amit a jó Isten azért cselekedett, hogy maradjon tanúja annak, hogy a szovjet csapatok az elfogott felkelőket a helyszínen agyonlőtték, már többször megbeszéltük, a negyvenedik évfordulón sem tudtunk erről érdemben többet mondani. A jövő még a hihetetlen múltnál is nagyobb meglepetéseket tartogat Lucza Béla számára. A veszélyt most nem a közelről leadott lövések jelentik, hanem azt ott találtam meg azok között a papírok között, amelyeket látogatásaim alkalmával át szoktam nézni. Béla barátomat a Nyugdíjfolyósító Igazgatóság 1996. IX. 5. kelt levelében értesítette, hogy 1994. IX. 1-jével a nemzetgondozási díjat megszüntette és 94. IX.-96.V. 31. között jogtalanul felvett pénzt, összesen 214.464 Ft értékben fizesse vissza. A nemzetgondozotti díjat még az Antall-kormány hozta létre az 56-osok részére, az őket ért károk enyhítésére. Miután az életben maradott kivégzettekre a törvény nem vonatkozottegyébként, még két felkelőről tudunk, akik a helyszínen történt kivégzés után életben maradtak, így csak külön eljárás után 1993 szeptemberétől kapta ezt a juttatást. E csekély összeg folyósításának a jogalapja is megszűnt 1994. szeptember 1-jétől. És hogy a pénzt még majdnem két évig postázták ezek után is? Ez természetesen Béla barátom felelőssége! Viszont visszafizetheti részletekben is, ha tudja. Másik papírt is találtam az iratok között. Egy szintén 1994 őszén kelt orvosi igazolást arról, hogy állapotára való tekintettel nem kell fizetnie a televízió előfizetési díjat. Ezentúl a vak ember ingyen nézheti a TV-t! Ez az egyetlen kedvezmény, amit a jelenlegi magyar kormány 1956-os forradalom hősének biztosít. Ezen lehet felháborodni, mérgelődni, sőt talán még nevetni is, nekem ennek a bürokratikus cinizmus hatására leginkább gyilkolni lenne kedvem. Béla barátom fel sem fogja a rá kimért gazdasági halált. Nemrégiben megvette részletre azt a szerény kis bérlakást, amelyben eddig is lakott. Örül, hogy év végével, mikor betöltötte a hatvanadik életévét, a telefonközpontból nem küldték nyugdíjba és így tovább tudja törleszteni a részleteket. A tavaly megjelent „Ha társra találnék...” c. írásom nyomán jelentkezett egy egyedül élő asszony Kecskemétről, Erzsiké. Azt írta, hogy tisztességgel felnevelt három gyermeke kirepült, egyszerre nagyon egyedül lett és szívesen megismerkedne az írásom hősével. Az ismeretségből tartós kapcsolat lett, és most azon gondolkodnak hogy összeházasodnak. Azt tervezik, hogy vesznek falun egy kis házat és majd gazdálkodásból egészítik ki várhatóan a létminimum felét elérő nyugdíjukat. Lucza Bélát szeptember 20-án a Szent Imre templomban vitézzé avatták. Nagyon szép, megható ünnepség volt. Sajnos az ünneplő tömegből senki sem kérdezte meg tőle. Vitéz Lucza Béla, hogy vagy? Hogyan élsz? Ez termesztésen nem tartozott a protokollhoz, a válasz csak rontotta volna az ünnepi hangulatot. Mindez Béla barátomat nem zavarja. „Azt mondta az orvos”- mondja nevetve - „ezekkel a sérülésekkel akár még tizenöt évig is élhetek!” Ennek bizony már negyven éve és Béla barátom most nagyobb bizalommal tervezi a jövőjét, mint én húszéves koromban. Csak gratulálni tudunk neki! Holly István E* A HÉT