Ez a Hét, 1997. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)

1997-10-03 / 40. szám

így ünnepelünk Már hét éve hivatalos állami ünnep október 23. Tavaly szerte a világon megemlékeztek a magyar forradalom negyvenéves évfordulójáról, így volt ez a forradalom helyszínén, Budapesten is. Reggel még esett az eső, de délre kisütött a nap és a szél ugyanúgy lengette a lyukas lobogókat, mint negyven évvel ezelőtt. Csak akkor több volt az utcákon az ember és kevesebb a zászló. Szerte a városban a helyszíneken tar­tott ünnepségek rendben lezajlottak. A közismerten szovjetbarát karhatalmista múlttal büszkélkedő állami vezetők diszkréten távoltartották magukat az ün­neplő tömegektől, volt aki az épülő vil­láját nézte meg, volt aki a svájci bank­számláját ellenőrizte, vagy a privatizá­cióból szerzett sok milliós vagyonát vette számba. Megígértem Lucza Béla barátomnak, hogy a Corvin közi ünnepségen a fel­szólalását felveszem videóra, így kerül­tem déli egy órára a Corvin közbe. Itt ekkorra már lezajlott egy másik ünnepi esemény, amikor egészen mások azt ün­nepelték, hogy a mozi tulajdonjogát sikerült megszerezniük, természetesen a forradalom eredményeire hivatkozva. Barátomról Lucza Béláról senki nem mondhatja azt, hogy ezüstkanállal a szájában született. Árvaként, a család ötödik gyerekeként Debrecenben jött a világra. Édesapja a megszületése előtt meghalt. Szinte azonnal állami gondo­zásba került és intézetben érte meg a nagykorúságot. Innen egyenesen egy csepeli munkásszálásra vezetett az útja. Húszéves volt, amikor 1956. október 23-án este a Rádió ostromakor átlőtték a lábát. A Vas utcai kórházban látták el a sebét, de a harcok központjába került épület annyira megtelt sebesültekkel, hogy a könnyebb eseteket elküldték. Béla a legnagyobb harcok idején egy botra támaszkodva indult el gyalog Cse­pelre. Csak a Corvin moziig jutott. Itt a botot kicserélte puskára és végigharcolta a forradalmat. A második szovjet tá­madás után november 6-án a vissza­vonuló nemzetőröket fedezve fogyott el a lőszere, és az orosz katonák a VIII. kerületben, egy földszintes házban fog­ták el. Egy magas rangú tiszt megérkezé­séig őrizték, aki azután a saját kezével lőtte agyon a falhoz állított fiút, kettőt lőtt a fejébe, egyet a mellkasába. Szörnyű sérülései ellenére az orvosok visszahozták az életbe, de a szeme vilá­gát nem tudták megmenteni. Azóta is vak. Hogy egészen pontos legyek, a min­denható politika ebbe is beleszólt. 1963- ig „csak” nem látott, egy amnesztia volt szükséges ahhoz, hogy a hivatalok elis­merjék, hogy vak. Ekkor került a szom­bathelyi vakok intézetébe, és tanult meg mindent, ami a megváltozott életéhez szükséges. Vakon leérettségizett és je­lentkezett a jogi egyetemre, ahová poli­tikai (!) okok miatt nem vették fel. Válás után hatéves korától egyedül nevelte fel a fiát, aki most Zürichben él. 1996. november 6-án, ennek a tragi­kus eseménynek az évfordulóján, egy üveg olcsó pezsgővel külön megem­lékezést tartottunk. Nem voltunk sokan, csak a szomszéd jött át harmadiknak, hogy segítsen a vak barátomnak a totó­­szelvény kitöltésében. Nem is annyira a múltról, inkább a jövőről beszélgettünk. Azt a csodát, amit a jó Isten azért csele­kedett, hogy maradjon tanúja annak, hogy a szovjet csapatok az elfogott felke­lőket a helyszínen agyonlőtték, már többször megbeszéltük, a negyvenedik évfordulón sem tudtunk erről érdemben többet mondani. A jövő még a hihetetlen múltnál is nagyobb meglepetéseket tar­togat Lucza Béla számára. A veszélyt most nem a közelről leadott lövések je­lentik, hanem azt ott találtam meg azok között a papírok között, amelyeket láto­gatásaim alkalmával át szoktam nézni. Béla barátomat a Nyugdíjfolyósító Igazgatóság 1996. IX. 5. kelt levelében értesítette, hogy 1994. IX. 1-jével a nem­zetgondozási díjat megszüntette és 94. IX.-96.V. 31. között jogtalanul felvett pénzt, összesen 214.464 Ft értékben fi­zesse vissza. A nemzetgondozotti díjat még az Antall-kormány hozta létre az 56-osok részére, az őket ért károk enyhí­tésére. Miután az életben maradott kivégzettekre a törvény nem vonatkozott­­egyébként, még két felkelőről tudunk, akik a helyszínen történt kivégzés után életben maradtak, így csak külön eljárás után 1993 szeptemberétől kapta ezt a jut­tatást. E csekély összeg folyósításának a jogalapja is megszűnt 1994. szeptember 1-jétől. És hogy a pénzt még majdnem két évig postázták ezek után is? Ez ter­mészetesen Béla barátom felelőssége! Viszont visszafizetheti részletekben is, ha tudja. Másik papírt is találtam az iratok között. Egy szintén 1994 őszén kelt or­vosi igazolást arról, hogy állapotár­a való tekintettel nem kell fizetnie a televízió előfizetési díjat. Ezentúl a vak ember ingyen nézheti a TV-t! Ez az egyetlen kedvezmény, amit a jelenlegi magyar kormány 1956-os forradalom hősének biztosít. Ezen lehet felháborodni, mérge­lődni, sőt talán még nevetni is, nekem ennek a bürokratikus cinizmus hatására leginkább gyilkolni lenne kedvem. Béla barátom fel sem fogja a rá kimért gazdasági halált. Nemrégiben megvette részletre azt a szerény kis bérlakást, amelyben eddig is lakott. Örül, hogy év végével, mikor betöltötte a hatvanadik életévét, a telefonközpontból nem küld­ték nyugdíjba és így tovább tudja tör­leszteni a részleteket. A tavaly megjelent „Ha társra talál­nék...” c. írásom nyomán jelentkezett egy egyedül élő asszony Kecskemétről, Erzsiké. Azt írta, hogy tisztességgel fel­nevelt három gyermeke kirepült, egy­szerre nagyon egyedül lett és szívesen megismerkedne az írásom hősével. Az ismeretségből tartós kapcsolat lett, és most azon gondolkodnak hogy össze­házasodnak. Azt tervezik, hogy vesznek falun egy kis házat és majd gazdálkodás­ból egészítik ki várhatóan a létminimum felét elérő nyugdíjukat. Lucza Bélát szeptember 20-án a Szent Imre templomban vitézzé avatták. Na­gyon szép, megható ünnepség volt. Sajnos az ünneplő tömegből senki sem kérdezte meg tőle. Vitéz Lucza Béla, hogy vagy? Hogyan élsz? Ez termeszté­sen nem tartozott a protokollhoz, a válasz csak rontotta volna az ünnepi hangulatot. Mindez Béla barátomat nem zavarja. „Azt mondta az orvos”- mondja nevetve - „ezekkel a sérülésekkel akár még ti­zenöt évig is élhetek!” Ennek bizony már negyven éve és Béla barátom most nagyobb bizalommal tervezi a jövőjét, mint én húszéves ko­romban. Csak gratulálni tudunk neki! Holly István E* A HÉT

Next