Ez a Hét, 1997. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)
1997-12-12 / 50. szám
Menj az Európába! Lehet, hogy ezt mondták Árpád vezérnek, mielőtt bejött a Kárpát-medencébe mintegy ezeregyszáz évvel ezelőtt. Ámbár korábban is Európában volt földrajzilag, ha azt az Atlanti-óceántól az Ural hegységig számítjuk. Sőt, a történészek a megmondhatói, hogy voltak-e őseink valaha - Kis- Ázsiát leszámítva - Európán kívül. No persze itt nem földrajzi, hanem kulturális fogalomról van szó. Ebben az értelemben akkor lettünk európaiak, amikor őseink felvették a kereszténységet. Pontosabban szólva, úgy lettünk keresztények, hogy a magyar egyház a római főség alá tartozó keresztényekkel vállalt közösséget. A bizánciak ugyanis nem hittanilag különböznek a rómaiaktól, - leszámítva egy, csak a teológusok által felfogható eltérést - és az akkori időben még egységben is voltak velük, hanem abban különböztek, hogy keleten az államhatalom és az egyház szétválaszthatatlanul összegubancolódott. Szent István óta tehát mind földrajzilag, mind kulturálisan európaiak vagyunk. Nem ez áll a gazdaságra. A korábban virágzó ország - hála Trianonnak és a több mint négy évtizedes bolsevik uralomnak - ázsiaivá vált, bár ezzel nem kívánok megsérteni egyes távolkeleti országokat. Az európaizálódás a gazdaságban nem elhatározás kérdése, hanem egy hosszú út vége. Az utat bizonyos gazdasági és szociális mutatók szegélyezik. Bejárásához időre van szükség, meg segítségre, amelyet Nyugattól kapunk, vagy nem kapunk. Az biztos, hogy gazdaságunkat nem az uniós pénzek fogják fellendíteni, hanem az a piac, amelyre versenyképes termékeink találnak Európában. Esetleg nem találnak. Esetleg a magyar libamájat nem engedik be a francia termelők, míg a meggyet a németek borítják Kohl úr háza elé. Másrészt a hazai, egyébként számukra elfogadható iparunkat a vámmentes nyugati termékek fogják megfojtani vagy a konkurens új tulajdonosok. Az itthoni kispénzű ugyanis inkább vásárolná a hazai nem versenyképes terméket, mert azt meg tudja fizetni, mint a versenyképest, de a számára megfizethetetlen. A másodkézből árusító üzletek ezért hihetetlenül népszerűek. Sokszor pedig a külhoni mezőgazdasági termék olcsóbb, mint tejjel-mézzel folyó országunkban, mert Nyugaton néhol jobban támogatják a termelőket. Szóval, a gazdasági unió lehet előnyös, meg hátrányos is. Sok esetben csak a politikai csatlakozásról beszélnek, amely ellen egyes ős-európai országok is berzenkednek. Bizonyos jogszabályok és szabványok igazítása az európai normákhoz természetes követelmény. Az azonban már kevésbé, hogy az uniós törvények elsődlegesek, az Alaptörvényt leszámítva a hazaiakhoz képest, amelyeket az uniósokhoz kell szabnunk. Nemcsak nekünk. Szegény angolok, legnagyobb megdöbbenésükre be kellett engedniük hazájukba bizonyos (nem találom illendőnek részletezni, hogy milyen örömipari termékeket, amelyeket korábban a ködös és prűd Albionban még az Adult Shrop-okban sem lehetett kapni. Az írek a hazai termékek propagálása miatt kaptak a fejükre, mivel még a gyártó ország nevét sem volna szabad a termékre írni. Ez ugyanis protekcionizmushoz vezet, amelyet nyíltan nem lehet gyakorolni, csak burkoltan, mert akadályt jelent a négy istenség, a termékek, a tőke a személyek és a szolgáltatások szabad áramlása útjában. Ámbár én úgy látom, hogy ez a négyes fogat inkább hozzánk befelé vágtat, mint kifelé. Az EU tisztviselői mintha egyirányúsították volna az erre hivatott országutat. Ugyan mit fognak szólni egyetemeink, amikor az anyagilag megfejendő külföldi A mondás mintegy kétezer éves, a hozzátartozó sóhaj viszonyt azóta hallható, amióta közerkölcsről lehet beszélni. Ez a kormegjelölő kifejezés minden időben jogos volt, de a panaszkodók arra már ritkán gondoltak, hogy a közerkölcs magától nem fog megváltozni és ennek érdekében nekik is lehetnének teendőik. Azért nevezem továbbá kormegjelölőnek, mert a közerkölcs emlegetése az idős kor beálltának első jele. Az már köztudott, hogy a korábban a kereszténységre felépült európai társadalom részben elszakad a gyökereitől, szakszerűbben szólva részben pogány lett. Különösen igaz ez a korábbi épülő szocializmus országaiban, ahol a kereszténység,rint üldözendő idealista világnézet a társadalom jelentős részétől el volt zárva. Mindenesetre öreg kontinensünkről megállapítható, hogy miszsziós területté vált és újratérítéséhez miszszionáriusokra van szüksége. Ha jól emlékszem, a régi időkben a jezsuiták elég eredményesen vezették a missziókat és a róluk terjesztett információkkal ellentétben igen rugalmasak voltak a társadalmi érintkezésben. Ezért érdemes elmélkedni a módszerünkről. Először is a pogányok közé költöztek és megtanulták a nyelvüket. Azt a primitív nyelvet. Átvették a szokásaikat - már a lehallgatókat a honi tandíjak ellenében kényszerülnek oktatni egy EU-bírósági határozat nyomán? (Gravier-ügy). Továbbá honfitársaink ahhoz, hogy befogadjuk az Európán kívüli politikai menekülteket is, akik között vagy százmillió kínai is felbukkanhat. Igaz, a nyugati munkavállalók sem igen örülnek a keleti konkurensek megjelenésének, de időnként engedélyezett az európaiatlan viselkedés mindazoknak, akik már benn vannak. A siralmakat még hosszan lehetne folytatni. Mindenesetre őseinket a búbánatba küldték. Nekem minderről a Móricka vicc sorozat egyik klasszikus darabja jut az eszembe a hatvanas évekből, a nagy Amerika-rajongás korszakából: - Apu, ne menjünk Amerikába! (Egy kvinttel feljebb.) - Apu, ne menjünk Amerikába! (Egy kvinttel még feljebb.) - Apu, ne menjünk Amerikába! -Csend legyen Móricka! Ússzál tovább! -Felyeket átvehettek. Amiben lehetett, azonosultak velük. Ha lehetőségük nyílt rá, segítséget nyújtottak nekik. Kultúrájukat részben felvették a vallási cselekmények kifejező eszközei közé. Az már ritka pillanat volt, amikor arról is beszélhettek, hogy ők miért olyanok, amilyenek. A szóbeli térítés lehetősége nehezen adódott, mégis a munkájukat siker koronázta. Természetesen nem mint diadalmas hadvezérek nyomultak előre a dicsőség mezején, de évtizedek, esetleg évszázadok alatt munkájuk eredményes lett. A teljes siker reményét mások vették el tőlük. A fehér hódítók és kereskedők hiteltelenné tették munkájukat, a fehérek hitbéli megosztottsága elbizonytalanította a térítendőket. Sajnos a világi és az egyházi feljebbvalóik is elvégezték az ördög munkáját. (Lásd: Dr. Szántó Konrád: A katolikus egyház története.) Ami munkájukból megmaradt, az a kegyelem csodája volt. A hatékony térítés példája azonban megmaradt nekünk, meg a rossz példa is. A missziós infrastruktúra nálunk részben megvan, vagy kezd kifejlődni. Csak a misszionáriusok hiányoznak. Az egyházi és világi, hivatásos és műkedvelő jezsuiták. Vannak ilyenek manapság, vagy már ez is kiment a divatból? Ó, micsoda idők járnak... Frivaldszky Sándor O, idők, ó, erkölcsök