Ez a Hét, 1997. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)

1997-12-12 / 50. szám

Menj az Európába! Lehet, hogy ezt mondták Árpád vezér­nek, mielőtt bejött a Kárpát-medencébe mintegy ezeregyszáz évvel ezelőtt. Ámbár korábban is Európában volt földrajzilag, ha azt az Atlanti-óceántól az Ural hegységig számítjuk. Sőt, a történészek a megmond­hatói, hogy voltak-e őseink valaha - Kis- Ázsiát leszámítva - Európán kívül. No persze itt nem földrajzi, hanem kultu­rális fogalomról van szó. Ebben az értelem­ben akkor lettünk európaiak, amikor őseink felvették a kereszténységet. Pontosabban szólva, úgy lettünk keresztények, hogy a magyar egyház a római főség alá tartozó ke­resztényekkel vállalt közösséget. A bizánci­ak ugyanis nem hittanilag különböznek a ró­maiaktól, - leszámítva egy, csak a teológu­sok által felfogható eltérést - és az akkori időben még egységben is voltak velük, ha­nem abban különböztek, hogy keleten az ál­lamhatalom és az egyház szétválaszthatatla­­nul összegubancolódott. Szent István óta te­hát mind földrajzilag, mind kulturálisan európaiak vagyunk. Nem ez áll a gazdaságra. A korábban vi­rágzó ország - hála Trianonnak és a több mint négy évtizedes bolsevik uralomnak - ázsiaivá vált, bár ezzel nem kívánok meg­sérteni egyes távolkeleti országokat. Az európaizálódás a gazdaságban nem elhatá­rozás kérdése, hanem egy hosszú út vége. Az utat bizonyos gazdasági és szociális mu­tatók szegélyezik. Bejárásához időre van szükség, meg segítségre, amelyet Nyugattól kapunk, vagy nem kapunk. Az biztos, hogy gazdaságunkat nem az uniós pénzek fogják fellendíteni, hanem az a piac, amelyre ver­senyképes termékeink találnak Európában. Esetleg nem találnak. Esetleg a magyar liba­májat nem engedik be a francia termelők, míg a meggyet a németek borítják Kohl úr háza elé. Másrészt a hazai, egyébként szá­mukra elfogadható iparunkat a vámmentes nyugati termékek fogják megfojtani vagy a konkurens új tulajdonosok. Az itthoni kis­pénzű ugyanis inkább vásárolná a hazai nem versenyképes terméket, mert azt meg tudja fizetni, mint a versenyképest, de a számára megfizethetetlen. A másodkézből árusító üzletek ezért hihetetlenül népszerűek. Sok­szor pedig a külhoni mezőgazdasági termék olcsóbb, mint tejjel-mézzel folyó orszá­gunkban, mert Nyugaton néhol jobban támogatják a termelőket. Szóval, a gazdasá­gi unió lehet előnyös, meg hátrányos is. Sok esetben csak a politikai csatlakozás­ról beszélnek, amely ellen egyes ős-európai országok is berzenkednek. Bizonyos jogsza­bályok és szabványok igazítása az európai normákhoz természetes követelmény. Az azonban már kevésbé, hogy az uniós törvé­nyek elsődlegesek, az Alaptörvényt leszá­mítva a hazaiakhoz képest, amelyeket az uniósokhoz kell szabnunk. Nemcsak ne­künk. Szegény angolok, legnagyobb meg­döbbenésükre be kellett engedniük hazájuk­ba bizonyos (nem találom illendőnek részle­tezni, hogy milyen­ örömipari termékeket, amelyeket korábban a ködös és prűd Albi­­onban még az Adult Shrop-okban sem lehe­tett kapni. Az írek a hazai termékek propa­gálása miatt kaptak a fejükre, mivel még a gyártó ország nevét sem volna szabad a ter­mékre írni. Ez ugyanis protekcionizmushoz vezet, amelyet nyíltan nem lehet gyakorolni, csak burkoltan, mert akadályt jelent a négy istenség, a termékek, a tőke a személyek és a szolgáltatások szabad áramlása útjában. Ámbár én úgy látom, hogy ez a négyes fogat inkább hozzánk befelé vágtat, mint kifelé. Az EU tisztviselői mintha egyirányúsították volna az erre hivatott országutat. Ugyan mit fognak szólni egyetemeink, amikor az anyagilag megfejendő külföldi A mondás mintegy kétezer éves, a hozzá­tartozó sóhaj viszonyt azóta hallható, amióta közerkölcsről lehet beszélni. Ez a kormegje­lölő kifejezés minden időben jogos volt, de a panaszkodók arra már ritkán gondoltak, hogy a közerkölcs magától nem fog megvál­tozni és ennek érdekében nekik is lehet­nének teendőik. Azért nevezem továbbá kormegjelölőnek, mert a közerkölcs em­legetése az idős kor beálltának első jele. Az már köztudott, hogy a korábban a ke­reszténységre felépült európai társadalom részben elszakad a gyökereitől, szakszerűb­ben szólva részben pogány lett. Különösen igaz ez a korábbi épülő szocializmus orszá­gaiban, ahol a kereszténység,­rint üldözen­dő idealista világnézet a társadalom jelentős részétől el volt zárva. Mindenesetre öreg kontinensünkről megállapítható, hogy misz­­sziós területté vált és újratérítéséhez misz­­szionáriusokra van szüksége. Ha jól emlékszem, a régi időkben a jezsu­iták elég eredményesen vezették a misszió­kat és a róluk terjesztett információkkal el­lentétben igen rugalmasak voltak a társadal­mi érintkezésben. Ezért érdemes elmélkedni a módszerünkről. Először is a pogányok közé költöztek és megtanulták a nyelvüket. Azt a primitív nyelvet. Átvették a szokásaikat - már a le­hallgatókat a honi tandíjak ellenében kény­szerülnek oktatni egy EU-bírósági határozat nyomán? (Gravier-ügy). Továbbá honfitár­saink ahhoz, hogy befogadjuk az Európán kí­vüli politikai menekülteket is, akik között vagy százmillió kínai is felbukkanhat. Igaz, a nyugati munkavállalók sem igen örülnek a keleti konkurensek megjelenésének, de időn­ként engedélyezett az európaiatlan visel­kedés mindazoknak, akik már benn vannak. A siralmakat még hosszan lehetne foly­tatni. Mindenesetre őseinket a búbánatba küldték. Nekem minderről a Móricka vicc sorozat egyik klasszikus darabja jut az eszembe a hatvanas évekből, a nagy Ameri­­ka-rajongás korszakából: - Apu, ne menjünk Amerikába! (Egy kvinttel feljebb.) - Apu, ne menjünk Amerikába! (Egy kvinttel még feljebb.) - Apu, ne menjünk Amerikába! -Csend legyen Móricka! Ússzál tovább! -Fe­lyeket átvehettek. Amiben lehetett, azono­sultak velük. Ha lehetőségük nyílt rá, segít­séget nyújtottak nekik. Kultúrájukat részben felvették a vallási cselekmények kifejező eszközei közé. Az már ritka pillanat volt, amikor arról is beszélhettek, hogy ők miért olyanok, amilyenek. A szóbeli térítés lehető­sége nehezen adódott, mégis a munkájukat siker koronázta. Természetesen nem mint diadalmas hadvezérek nyomultak előre a dicsőség mezején, de évtizedek, esetleg évszázadok alatt munkájuk eredményes lett. A teljes siker reményét mások vették el tőlük. A fehér hódítók és kereskedők hitelte­lenné tették munkájukat, a fehérek hitbéli megosztottsága elbizonytalanította a téríten­­dőket. Sajnos a világi és az egyházi feljebb­valóik is elvégezték az ördög munkáját. (Lásd: Dr. Szántó Konrád: A katolikus egy­ház története.) Ami munkájukból megma­radt, az a kegyelem csodája volt. A hatékony térítés példája azonban megmaradt nekünk, meg a rossz példa is. A missziós infrastruk­túra nálunk részben megvan, vagy kezd ki­fejlődni. Csak a misszionáriusok hiányoz­nak. Az egyházi és világi, hivatásos és mű­kedvelő jezsuiták. Vannak ilyenek manap­ság, vagy már ez is kiment a divatból? Ó, micsoda idők járnak... Frivaldszky Sándor O, idők, ó, erkölcsök

Next