Ez a Hét, 1998. január-március (5. évfolyam, 1-12. szám)
1998-03-13 / 10. szám
Ha jól tudom, Kossuth Lajostól származik az a megállapítás, miszerint a politika a lehetőségek művészete. Úgy vélem, ebbe beleértendő a cél érdekében kötött kompromisszumok művészete is. (Persze itt a kölcsönösségen van a hangsúly, hiszen az egyoldalú engedmény nem nevezhető kompromisszumnak.) S hogy miért vélem így? Azért, mert ha már nem látunk lehetőséget valamilyen egyezségre, akkor hamar eljutunk ahhoz a ponthoz, amit XIV. Lajos az ágyúira is öntetett mottóként, hogy ez „a királyok végső érve”. Tehát a politikai kapacitás jellemzője, hogy eljutunk-e eddig a pontig. 1990 a változás éve volt. Hogy minemű változásé, az még vitatéma, de azt el kell ismerni, hogy akkor sikerült elkerülni azt a zsákutcát, mely a végső érvbe torkollott volna. Ez pedig jórészt dr. Antall József politikai kapacitásának volt köszönhető. Úgy hiszem, hogy Antall elment a politikai és a magánemberi lehetőségeinek végső határáig. Szomorú, hogy a politikai lehetőségek határait sokan fel sem fogták, az emberi lehetőségek kimerítését pedig nem méltányolták. Holott szerintem az intelligencia alapfokmérője, mennyire ismerjük fel létünk korlátait. Ha őszintén, józanul végiggondoljuk az eseményeket, be kell látnunk, hogy Lakitelek csak összefogást eredményezett, de nem forradalmat, s a 90-es választást Antall személye vitte sikerre a nyugodt erő szlogenjével. Ám ez nem volt olyan átütő siker, mely hátteret biztosított volna radikális változtatásokhoz. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a választási győzelemhez nagyban hozzájárult az úgynevezett baloldal rossz lelkiismerete, gyáva megrettenése (az 1989-es március 15-i valóban 100.000-es nagyságrendű tömegtüntetés miatt), s e miatti kiváró, visszavonuló taktikája. Azonban ha valaki jó politikus, az pontosan érzékeli a lappangó erőt is, s ha felelősséget vállal választóival szemben, akkor nem teheti meg, hogy beleviszi követőit a konfliktusok erdejébe. Hiszen az erőszak bozótosában az elvtársak (már csak rutinjukból adódóan is) helyzeti előnyben vannak. Valamint azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy 1991 júliusáig még itt voltak az orosz egységek, s ahogy én tudom, ők is próbáltak pressziót gyakorolni az Antall-kormányra. Ha igaz a néhai Grósz Károlytól származó megjegyzés, miszerint a váltás forgatókönyvét előre megírták, (s miért ne lenne igaz? - hiszen a politika csak tudatosan művelhető) akkor mégiscsak illenék fejet hajtani Antall József teljesítménye előtt, hogy képes volt ebben a forgatókönyvben átírni néhány lapot. S tette ezt úgy, hogy tiszteletben tartotta a fennálló törvényeket, és a külső-belső nyomás ellenére is megőrizte az ország stabilitását, sőt, igyekezett a külpolitika átsúlyozásával megteremteni önállóságunkat. Mivel érezte a rendelkezésére álló idő rövidségét, ezért inkább a lényegre koncentrált. Arra, hogyan alakítsa ki azokat a pilléreket, melyekre felépülhet egy demokratikus jogállam, s elindítson olyan folyamatokat, melyeket ha konzekvensen végig is visszük, eljutunk egy öntudatos közösségek alkotta aktív, jól funkcionáló államig. Úgy hiszem, a hibáival együtt ez koncepciózus politizálás volt. Sajnálatos, hogy eközben pont azok támadták hátba, akik a mai napig a nemzeti oldal elkötelezettjeinek tartják magukat. Azóta sem értem, hogyan engedhette meg magának egy „politikus” Politika A népharag végez Lamberg gróffal E* A HÉT