Ezredvég, 2011 (21. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 8-9. szám - Koncz Károly: Micsoda kezek!

KONCZ KÁROLY Micsoda kezek! Ül a téliesített szökőkút betonkáváján, lehajtott fejjel gondolkodik. Nem tud na­pirendre térni a felismerés fölött, hogy eltévedt. De hogyan tévedhetett el, ami­kor éveken át, járművön, gyalog, ezen az útszakaszon közlekedett? Megállítja a bakfis lányával közeledő asszonyt. Megkérdezi tőlük, melyik úton induljon el, hogy a vasútállomásra jusson. Feltétlenül el kell érnie a vonatot, a holnapi napon munkába áll, a reggeli műszakot nem késheti le. Ideges mozdulatokkal igazgat­ja fejkendőjét, türelmetlenül hol az asszonyra, hol a lányára fordítja tekintetét. - De hát melyik vasútállomásra? Hova utazik a néni? - Hova, hova?!... Hát Sztálinvárosból Muszáj elérnem a vonatot. A hajnali mentesítővel már csak a férfiak jönnek. - Nincs is ilyen nevű város - kotyog közbe a lány. - Sztálingrád az volt, de már Volgográdnak hívják. Tanultuk történelemből... Az anyja ingerülten leinti, miközben alaposan szemügyre veszi az öregasz­­szonyt. Amikor férjhez mentem, anyósom nem győzött csodálkozni a lábamon és a kezemen. Csodálkozott és szörny­ü­lködött. Milyen kicsi a lábod? Jó, hogy el nem billensz rajta járás közben. Jézusom, milyen kicsi, finom a kezed! - S hitetlenkedő szemeket meresztett rám. Ráadásul a kesztyűmet, amit lánykoromban viseltem, körbehordozta a rokonságban meg a szomszédságban. - Nézzék ezt a kesztyűt! Mintha egy babáé volna! Hogy fognak, mit fognak ezek a kezek dolgozni? A rokonság, a szomszédság vizsgálgatta a kesztyűket. Sóhajtoztak, nevetgéltek. Mit aggódik ezen - csitítgatták anyósomat -, a maga menyéhez tán a járásban sem találni foghatót. A maga menye igazi szépség. Jaj, ne mondják már! Szépség! Kit érdekel a szépsége? - vágott vissza anyósom. - Ne­künk erős, dögos kezekre van szükségünk. Az öregasszony a kezében lévő repedezett, barna retikül fülét gyűrögeti, szája sírásra görbül, várja, hogy segítsenek rajta. Télvíz idején mezítlábra felvett szan­dálban ácsorog az esőtől fényes aszfalton. - Nem az állomásra, inkább haza kellene mennie a néninek. Itt lakik a kör­nyéken valahol? - A fiaméknál lakom. Tavaly felköltöztetett magukhoz. Eladja az ottani ócs­ka házat. Nincsen ott ára semminek. Eladja potom pénzért azt a szép nagy por­tát. Most is abban jár. - A fiáék hol laknak? Melyik utcában? - Nem tudom. De... olyan magas a kerítés. Vasból. És feketére van festve. Széles, árnyas utca. - Belenézhetek a táskájába? - Nézzen csak, kedveském, nincsen abba semmi. Előkerül egy régi típusú személyi igazolvány. Szerepel is benne szerencsére a budapesti cím. Valóban itt van a közelben. Elindulnak. A család tehetősnek számított, hatalmas volt a porta, tágas és szélesen elterpeszkedő a

Next