Bihari Napló, 1990. december (1. évfolyam, 281-306. szám)

1990-12-22 / 298. szám

BN 1990. XII. 22 FORRADALOM A KULTÚRÁBAN, KULTÚRA A FORRADALOMBAN 8760 óra. Egy év. Hosszúra sikerült ez a film, s még né­hány epizód bizonnyal hátravan. Kezdetben vala­­hogy egy fehér helikopter felemelkedett, miközben valami Dinescu nevű közép-keleteurópai költő azt ordibálta a kamerák előtt, a képernyők kockájába, hogy Szabadság. Valahonnan lyu­kas lobogók s ropogó jelszavak kerültek elő — furcsa mó­don szinte ugyanazok az egész országban — s megteltek az utcák és terek. Miközben lőttek. Nagyon sokat lőttek, és öltek valakik. Terroristák, szekusok, ismeretlenek. „Keleti“ szokás szerint itt is igen sok művész bábáskodott a felkelés, a hatalomváltás körül, mégsem az ő számlájukra írható a kitűnő rendezés. A színfalak mögött nem ők böngészték a rendezői utasításokat. A súgópéldányt. Jól ismerjük a film többi részletét is, legalábbis a vászonra kivetíthető történé­seket: Front, hatalmi harc, Vásárhely, május 20, Egyetem tér, június 13—14, bányászok, csődgazdaság, Gyulafehérvár, s újra Temesvár. Mint tavaly. Az ember emlékezik és emlé­keztet. Számbavesz és számonkér. Például a kultúra világát. Honnan hova érkeztünk? Kezdjük a sajtóval, ahol a dömping lassan kiszorítja a mi­nőséget. S a gondolatot az indulat. Állítólag a „leginkább nyereséges“ írószövetségi lap is négyszázezres deficitet ho­zott össze kilencvenben. S a zöme üti az egymilliót. Jövőre pedig nem valószínű, hogy valaki biztosítani tudja (akarja) a túlélésüket. Mert most a jobbszélsőknek áll a rúd. S a szellemi rágógumit kínálóknak. És könyvre már nem jut papír, nem jut nyomda. Aligha jelent meg több mint az utóbbi évek bármelyikében. Színházaink sem kényeztettek el túlságosan, de azért ér­kezett néhány jó hír is. Egy tucatnyi színészjelölt kezdte meg Vásárhelyen a főiskolát. Megalakult a hetedik magyar színház Erdélyben, Csíkszeredán. Fesztivál-díjasok lettek Bu­karestben a kolozsváriak, és a mi Szigligeti társulatunk is kiállhatott egy Rock Passióval, egy Téli zsoltárral. A sze­rencsések újra megnézhették a váradi román tagozat siker­produkcióját: az Amadeus-t. No és decemberben néhány ó­­ráig színházi ember volt a város polgármestere... Volt bőven miről írni, beszélni: Cseh Tamás eljöhetett (sajnos hozzánk nem jött), az Eddát letiltották. Nem na­gyon akarták a Honvéd együttest sem, mégis jöttek. Jó, hogy magyarországi képzőművészek állíthatnak ki a buka­resti Dal­les-teremben. Rossz, hogy ismét szóbajött a vizi­­onálás fogalma. Jó, hogy a hatalom már kevésbé szól bele a művészvilág dolgaiba. Rossz, hogy azért mégis. Jó, hogy újra adott egy kevés pénzt — például a színházaknak —, rossz, hogy csak keveset, s jövőre talán annyit sem. Forra­dalom a kultúrában? Inkább egy kis levegőváltozás. Az oktatásról külön is kell szólnunk. Több a magyar osztály, de azokat árgus szemekkel figyelik és félnek az egyete­münktől. Pedig tavasszal még milyen lelkesen gyűjtögettük az aláírásokat. Talán az egyházaknak sikerül elérni valamit. Hamar lepergett ez az egy év, ez a 8760 óra. Talán túl­ságosan is hamar. Felemás arcot mutat a „forradalmas“ év kultúrája. Ráférne némi konszolidáció, akár az egész országra. Helyükre kellene kerüljenek az értékek. Mert különben nem lesz felzárkózás. Sem az áhított Európához, de még önmagunkhoz sem. SZŰCS LÁSZLÓ MATHIAS HEX - 1490 -1990 Nemzetközi­­ megemlékezésso­rozatok keretén belül, Kolozs­váron a Király utcai múzeum­ban kiállítás nyílt, Mátyás ki­rály halálának 500. évforduló­jára emlékezve. Adósságot törlesztett a város. Februárban kezdődött a szer­vezés az Erdélyi Múzeum E­­gyesület kezdeményezésére. A továbbiakban azonban az Er­délyi Történelmi Múzeum munkatársai: Petre Sambor és Pap Ferenc, a budapesti Ma­gyar Nemzeti Múzeum segítsé­gével valósította meg a sokak érdeklődésére számot tartó e­­seményt. December 17-én Stefan Má­téi, az Erdélyi Történelmi Mú­zeum igazgatója nyitotta meg a kiállítást. Bevezetőjében ér­tékelte Mátyás király személyi­ségét, műveltségét, igazságossá­gát. Köszönetet mondott a bu­dapesti vendégeknek, segítsé­gükért, közreműködésükért, va­lamint a református és unitá­rius egyháznak a korabeli tár­gyak kölcsönzéséért. Dr. Gedai István, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgató­helyettese hangsúlyozta, hogy ez csak a kezdet a kapcsolatok kialakításában a magyarországi rokonintézményekkel. Reméli, hogy most már nem lesznek akadályok a folytonosság, a szabad munkalégkör megterem­tésében, a két ország között. A bensőséges, baráti viszony el­engedhetetlen feltétele egymás kultúrájának megismerése, szaktanfolyamok, újságok, könyvek cseréje révén. Jólesően meleg szavak hang­zottak el mindkét részről. Re­méljük, nemcsak a protokoll kedvéért... A közönség, mely meglepően nagy számban kép­viseltette magát, szívesen hall­gatta a frissen alakult Régi ze­ne barátai együttest, mely ko­rabeli dallamokat szólaltatott meg. Az ünnepélyes megnyitó után megkértem Dr. Gedai Istvánt, beszéljen kicsit bővebben arról, hogy a két ország muzeológu­sai hogyan képzelik a folytatást, vannak-e konkrét tervek? — Eddig is szívesen láttuk a romániai román és magyar szakembereket különféle talál­kozókon, ásatásokon, tovább­képző tanfolyamokon. Pontos javaslataink vannak közös ki­állítások szervezésére, anyagok, cseréjére, kiadványok fordítá­sára és közlésére. — Mint magánembernek, mi a véleménye erről a kiállítás­ról? — Úgy érzem, barátokkal ta­lálkozhattam itt, sok kedves emléket viszek magammal. Az egyetlen, amit hiányolok: a magyar nyelvű feliratok. Re­mélem, ez csak szervezési hi­ba, amit viszont mi nem követ­tünk el Budapesten. Az érem­gyűjteményt is — amit a mú­zeumnak most hoztunk — két­nyelvű feliratokkal láttuk el. Ismerjük a gondokat — ne­héz volt tető alá hozni ezt a kiállítást —, de talán több kö­rültekintés, igényesség nem ár­tott volna a szervezők részéről. Hiszen Mátyás király, aki a Kárpát-medence minden né­pével igazságos volt, ma is szimbólum Kolozsváron. Egye­bet ne mondjunk, csak azt a tényt, hogy a görög katolikus gyülekezet — templomaikat visszakövetelő transzparensek­kel minden vasárnap — szob­ra előtt tartja a szentmisét. Örvendjünk mégis, hogy az első, kezdeti lépés megtörtént, legyen ez biztosíték a jövőbeni együttműködésre ... BARTOS CSILLA Az óegyiptomi temetkezési kultúrából ismeretes mumifi­­kálás, mely az időszámításunk előtti III. évezred táján a gaz­dagok kiváltsága volt, a ké­sőbbi történelmi korokban el­tűnt. Csupán a XX. század e­­lején, a kommunizmus „Atya­­istenének“ halálával kezdték újra alkalmazni, a bolsevik ideológia kultuszteremtő kel­lékeként, 1924-ben, mikor is Lenin, a hatalmas Szovjet ál­lam és a mintegy hetven évig tartó vörös kényszerzubbony megteremtője örökre lehunyta vigyázó szemeit. Temetkezési helyéül termé­szetesen a Vörös teret jelölték ki, ahol az eredeti terv sze­rint öt napon keresztül tekint­hették volna meg tetemét cso­dáiól. Csakhogy az orosz pusz­tába elvetett vörös magból ki­csírázott alattvalói is látni a­­karták a bálványt. Táviratok özöne érkezett a Kremlbe, ha­lasszák el a temetés napját, ne fosszák meg a távolabbról érkező, kegyeletes bámészokat sem a kecskeszakállú dermedt testének látványától. A cere­móniát végül a tervezett idő­pontban megtartották, ám egy lépcsőn megközelíthető ideig­lenes bunkerben hetekig köz­szemlére tették a koporsót. A „tartósításba“ besegített mí­nuszaival a nagy orosz tél. Ekkor született meg a „zse­niális“ ötlet, hogy az utókor számára ne csupán a vörös ige, hanem első számú „ige­­hirdető“ is fennmaradjon testi valóságában. S hiába til­takozott a feleség, Krupszkaja asszony, a Központi Bizottság döntött, vezérüket bebalzsa­mozzák. Csakhogy ehhez szak­ember-gárdára volt szükség. A szovjet­­ tudomány „világhírét“ ezzel is megalapozandó, elő is varázsoltak néhány, a pártfel­adatokat öntudatosan végre­hajtó, ízig-vérig kommunista orvost, vegyészt, akik közül csupán Zhorszkij élte túl Sztá­lin későbbi „tisztogatásait“. Hogy a „nagy művön“ meddig és hogyan dolgoztak, pontosan nem lehet tudni. De elkészült, s még (!) mindig látható — (egy lelkes karbantartó-csoport érdeme is) — az 1930-ban sztálini koncepció alapján, disztribünös mellvéddel ellá­tott mauzóleumban. Míg az „Atyaisten“ porsátra szinte véletlenszerűen lett át­mentve, addig a „Fiúisten“, Sztálin tudatosan, még életé­ben készült a halhatatlanság eme formájára. S mivel nem talált exponáltabb helyet a Vörös téri neopiramisnál, gon­dolta, beköltözik a nagy előd­höz társbérletbe. Ezt 1953-ban meg is tette, s mindaddig él­vezte a közös lakást, míg egy „lakóbizottság“ — méltatlan­nak találva eme kegyhelyre — kilakoltatta az anyaföldbe. Haláláig viszont két „vidéki helytartó“ konzerválásával is megpróbálkozott a már világ­hírnévnek örvendő Zborszkij és csoportja. Elsőnek az 1949- ben elhunyt — épp Sztálin vendégszeretetét élvező, s szov­jet gyógykezelésen lévő — Georgij­ Dimitrov, a nagy bol­gár­ (inter)nacionalista, a lip­csei per hőse, a munkásmoz­galom rendíthetetlen vezér­harcosa következett, akihez nem volt kegyes a természet. Óriási hőségben pöfögött be hullájával a vonat Szófiába, ahol a már ismert mumifiká­­lóink nekiláttak a bálványtar­­tósítás bűvös műveletéhez. Számára építészetileg hason­ló, de a Leninénél kisebb mauzóleum készült. Kényelme­sen nyújtózkodhatott a légkon­dicionált teremben, de csak negyvenegy évvel hosszab­bíthatta meg földi pályafutá­sát, mert ő is visszakerült oda, ahonnan vézetett. Személyi tit­kára, Ignatov szerint nagy kár, mert épp úgy nézett ki, mint életében, „ahogy a nép ismer­te“, s nem úgy lesoványodva, mint halálakor. Nahát?!... Gottwald, a csehszlovákok csodatevő kommunista vezére következett, akinek testét u­­gyanaz a szovjet „tudóscso­port“ akarta a halhatatlansága­ira segíteni. Méghozzá egy I. világháborús emlékműben, me­lyet — kiszórva az igazi hősök csontjait — teljesen átépítet­tek. Az építészeti remekmű si­került is, ám az örök nyuga­lomra és a megtekintésre szánt „főmű“ nem. Fokozatosan ki kellett cserélni az oszlásnak in­dult testrészeket. Először a jobb lábat, (úgy látszik, gaz­dája baloldalisága ez esetben is erősebbnek bizonyult)­­, majd a balt, a kezeket, ké­sőbb a mellkast (acélból) pó­­tolgatták. Mígnem egy szép napon jobbnak látták, ha el­hamvasztják. Sikertelenségü­ket Zborszkij azzal magyaráz­ta, hogy Gottwald alkoholista volt. Ezért nem lehetett a szö­veteket tartósítani. Node, jól tudjuk, Sztálin is eléggé iszá­kos volt, Dimitrov májzsugora sem a bolgárkertészet termé­keinek eredménye! Velük mé­gis sikerült! (Vajon mennyire sikerült volna „hős házaspá­runk“ esetében, melyről Elena annyit álmodott?) Fel­tevődik hát a kérdés, a közelmúltig vagy napjainkig közszemlére kitett Lenin, Di­mitrov múmiája valóban az ő csontjaikat, szöveteiket tar­talmazza, vagy pedig csak bá­buk? Ismerve a kommunizmus átveréseit, tömegeket ámító hamisításait, inkább hajlok az utóbbi vélemény felé. PATAKI ISTVÁN KOMMUNISTA MÚMIÁK 5 NI JÁTSSZUNK AZ ADÓVAL! Az épületekre, területekre, személygépkocsikra és épület­­bérlésekre kirótt, ez évi adók és bérek kifizetésének határ­ideje szeptember 30-án le­járt. Justin Purza úrtól, a mu­­nicipiumi Pénzügyi Igazgató­ság igazgatójától a követke­zőket tudtuk meg: Számos állampolgár van, aki e határidőig nem egyenlítette ki az állammal szembeni tar­tozását. Nekik a legrövidebb időn belül jelentkezniük kell a Pénzügyi Igazgatóságon, adósságaik törlesztéséért, vala­mint a büntetések elkerülése érdekében. Bihar megye prefektúrája sok működési engedélyt bo­csátott ki szabadvállalkozók­­nak. Az engedéllyel rendelke­zők kötelesek jelentkezni a lakhelyük vagy működési terü­letük szerinti pénzügyi szerv­nél, a 201/1990-es számú kormányhatározat által elő­írt okmányok beadásáért. U­­gyanakkor kötelességük beadni az ezen határozatban említett technikai-operatív és köny­velési nyilvántartásokat. Egye­sek kérvényezték az engedélyt, de még nem váltották ki azt. Az engedéllyel rendelkezők, attól függetlenül, hogy meg­­kezdték-e már a munkát vagy sem, kötelesek­ jelentkezni a Pénzügyi Igazgatóságon, adó­bevallás céljából a bevételek és kiadások alapján, amelyek­ből kiszámítható a nyereség (adóköteles jövedelem) és az adó. Akik több engedéllyel rendelkeznek, kötelesek a ki­bocsátó szerveknél kérvényezni semmisnek nyilvánításukat, mert csak egyetlen működési engedélyre jogosultak. A volt néptanácsok által ki­bocsátott régi működési enge­délyek újabb rendelkezésekig érvényesek, azzal a kikötéssel, hogy szigorúan tiszteletben kell tartani az engedélyezett tevé­kenységet. A kisvállalatok vagy mun­káltató célú társulások (aso­cial« cu scop lucrativ) az 54/1990-es számú Törvényerejű rendelet értelmében, 1991. ja­nuár 15-ig kötelesek leadni fo­lyó évi bevételi—kiadási költ­ségvetésüket, az 1990-es pénz­ügyi mérleget és végrehajtást, egy magyarázó jelentéssel együtt. Az engedélyeket 1991. janu­ár 31-ig láttamoztatni kell a Pénzügyi Igazgatóságon, a kö­vetkező évre. Ellenkező eset­ben az engedély érvényét veszti. 1991. január végéig a csalá­di vállalkozásoknak le kell ad­niuk Nagyvárad municípium Pénzügyi Igazgatóságán az 1991. évi bevételi—kiadási költségvetést, míg a személyi vállalkozóknak a jövő évi adó­bevallást kell beadniuk. A 31 /1990-es számú, a Ke­reskedelmi Társaságokra vonat­kozó törvény szerint: A kisvállalatok, a munkálta­tó célú társulások, a szabad vállalkozás alapján szervezett és folytatott gazdasági tevé­­kenységekre vonatkozó 54/ 1990-es számú Törvényerejű rendelet értelmében alakult jo­gi személyek folytathatják te­vékenységüket, amennyiben e­­zen törvény érvénybe lépésétől számított 6 hónapon belül (legkésőbb 1991. május 16-ig) a törvényben előírt valamely társulási formába szerveződnek át. Az első bekezdésben foglal­tak szerint, az átszervezéssel megalakuló kereskedelmi tár­saságok az eredeti kisvállala­tok és a munkáltató célú tár­sul­á­sok jogutódai. A technikai—operatív és könyvelési nyilvántartások pontatlan vezetéséért 1000— 5000 lej közötti pénzbírság ró­ható ki. A jövedelem részle­ges vagy teljes be nem val­lása esetén a büntetés 5000— 10 000 lej, az adócsalás függ­vényében. A kihágás megis­métlődése esetén a büntetés 6 hónaptól 1 évig terjedő sza­badságvesztés. WAGNER CSILLA

Next