Fáklya, 1975. január (30. évfolyam, 1-25. szám)
1975-01-12 / 9. szám
LÁTÓ HATÁR 125 éve született Mihail Eminescu A tegnapokkal fogy az élet I A tegnapokkal fogy az élet, A holnapokkal egyre nő, S szemedbe mégis mindörökké A mának arca tűn elő. Ha ember távozik a földről, Helyére nyomban más hatol, S az esti nap mikor lenyugszik, Egyúttal fölkel valahol, Úgy látod: mindig egy a gázló, Csak rajta más hullám suhan Úgy látod: mindig, minden ősz más. Egy lomb hull mégis lassaban. Vak éj nyomán a drága reggel, A szép királyasszony libeg — Még a halál is csalfa látszat, Új életünket őrzi meg. Egy ősigazságról beszélnek Parányi percek, nagy korok: Halhatatlan az Univerzum, S a végtelen körül forog. Ezért, ha illan ez az év is, S a múltba mállva szétomolt, s Lelkedben ott a kincs örökre, Amely valaha benne volt. A tegnapokkal fogy az élet, A holnapokkal egyre nő, zentedben mégis folyva-folyvás A mának arca tűn elő. A csillogó s a változó táj, Az elszáguldó földkerek, A Gondolat fényzáporában örök egyformán szendereg. 1883. dec. Jó éjszakát Ezernyi álmos kis madárka Fészkén lelaltató tanyát, Elrejti lombok lenge sátra, Jó éjszakát! Sóhajt a forrás, néha csobban, A sötét erdő bólogat — Virág, fű, szendereg nyugodtan, Szép álmokat! Egy hattyú ring a tó vizében, Nádashomályba andalog, Hingassanak álomba szépen Kis angyalok! Tündérpompájú éji tájon Felkél az ezüst holdvilág; Összhang a föld, egy édes álom.. Jó éjszakát! 1883. dec. A csillagig A csillagig, mely este kel, , Az út oly véghetetlen, Hogy ezredévek múlnak el, Míg fénye ide lebben. Lehet: már régen kialudt A kéklő távolokban, De rezgő fénye, a hazug, Egünkön csak ma lobban. A csillagkép, mely régen holt, Lassan suhan az égre, Amíg nem látta senki: volt, Ma látjuk már: de vége. ÉPP így: ha béna és sírket És éjbe hullt a vágyunk, A holt szerelmek fényüket Még küldözik utánunk. 1886. dec. 1. (A verseket DSIDA JENŐ fordította) Hétköznapi csodáink Akit kétszeresen szeretek: Eminescu Világéletemben hálásan és alázatosan szerettem mindenkit, aki szelíden és fájdalommentesen tudott megtanítani valamire. Módszer, szabály és egyéb szellemi nádpálcák használata nélkül. Ilyen volt meg a boldogult középiskolai történelemtanárom, aki soha nem tudta leadni az előírt anyagot, mert az események mindannyiszor magukkal sodorták. Ő mesélt, mesélt, mi pedig lélegzeni is elfelejtettünk. Ilyenek voltak még sokan mások, akiket szerencsém volt ismerni és hányan, akiket soha nem ismertem. Egy közülük Eminescu. Ő volt az, aki még szinte a fogékonyság kora előtt, — nemcsak engem, csak a mi osztályunkból hányat! — megtanított a vers szeretetére. Őt elolvasva döbbentünk rá, micsoda zenéje lehet az igényes ihletben egymás mellé rakott szavaknak. Hogy két könnyűlábú táncos, egyszerűnek tűnő négysoros strófa olyan bonyolult, elragadó élményt jelenthet, amelyet sem megokolni, sem elmesélni nem lehet. Hogy a mívesség a folklórból indul és a formák legtökéletesebbikét — a kört — leírva tér vissza hozzá, táplálni önnön forrását. És hogy a költészet, az igazi — összetette, mint a fény, mindenből, ami az ember sajátja. Ő volt az, aki utamra bocsájtott a világirodalom felé. És amikor egyszer visszatértem hozzá, megtaláltam benne mindazt, ami másoknál elragadott: a tiszta, emelkedett lírát, az áradó mesélőkedvet, tragikumot, és humort. Ezért szeretem kétszeresen. Egyszer, mert egyike a verselés szent és elhivatott papjainak. És mert tanultam tőle, valamit, ami egy életre szól. Z. JAKAB ISTVÁN Eminescu a FAMÍLIA hasábjain 125 éves születési évfordulóját ünnepli az ország a költőnek, akiben a nemzeti és egyetemes költészet összefonódásának tiszta példáját tiszteljük. Ebből az alkalomból egy nemrég megjelent könyv kalauzolásával indulunk emlékezni és emlékeztetni olvasóinkat. Mihail Eminescu életére és költői pályájára. Lucian Drimba kötete, amely a Bihar megyei Szocialista Művelődési és Nevelési Bizottság gondozásában látott napvilágot 1974-ben, azt követi nyomon, hogyan volt jelen Eminescu a FAMÍLIA folyóirat hasábjain az 1866-tól 1906-ig terjedő negyven év alatt. Cikksorozatunk a kötet bevezető tanulmányának és a költőről írt emlékezések, méltatások, tudósítások, hírek felhasználásával készült. 1866. február hónapjának közepén a Pesten megjelenő FAMÍLIA folyóirat tulajdonos-szerkesztője, Iosif Vulcan, levelet kapott egy csernovici diáktól, s mellékelten egy verset, azzal a félszeg óhajjal, lenne szíves közölni azt, első költői próbálkozását, amivel az olvasók előtt bemutatkozni merészkedik. Az aláíró — Mihail Eminovicius— magántanuló diáknak nevezte magát, s akkoriban alig töltötte be a 16. életévét. Mindketten — a folyóirat is, ő is, útjuk kezdetén álltak. A FAMÍLIA mindössze nyolc hónapos fennállásra tekinthetett vissza, s egyszerre két irányú küzdelmet folytatott, előfizetőkért és munkatársakért. A szerkesztő is fiatal, 25 éves, minden érdeklődést, közeledést lelkesen fogad. A messziről érkezett költői kísérletre nyomban nagylelkű szerkesztői gesztussal válaszol: közli a verset, s mellette ajánló jegyzetet: örömmel nyitjuk meg lapunk hasábjait ennek az alig 16 esztendős fiatalembernek, aki első hozzánk küldött költői próbálkozásaival kellemes meglepetést szerzett. Valószínű ugyan, hogy a fiatalember nem első papírra vetett poétikai gyakorlatát bocsájtotta útra a Famíliának címezve, hiszen ugyanaz év januárjában tanára, Áron Pumnul halála alkalmával is versben sírta el őszinte fájdalmát és veszteségét, — költői indulását mégis a Famíliában nyomtatásban megjelent Dea? area című versétől számítjuk. Ha nekem virágom lenne, Büszke, bájos, édeske, Mint a májusi ág S miként a réti virág. .. A debütálásban segédkező Iosif Vulcan öröme inkább a szerkesztőé, aki lapjának új, friss, hamvas poétát prezentálhat, mintsem a felfedezőé, hiszen a szóbanforgó költeményen még erősebben érződnek az olvasmányhatások, mint a szerzű eredeti tehetsége. Eminescu közeledésében sem kell romantikus magyarázatot keresni, akkor ugyanis a FAMÍLIA volt az egyetlen román nyelven megjelenő folyóirat. A bukovinai diákok tanáruk könyvtárából ismerték. Ugyanabban a februári számban, mely a verset közli, Vulcan szerkesztői üzenetben fordul az új munkatárshoz. Tudósítást is szívesen fogadnánk! Milyen érzéssel fogadta a címzett ezt a biztatást, és mindenekelőtt kinyomtatott versének látványát, nincs semmi, ami eligazítaná a képzeletet. Legvalószínűbb a csodálkozás, amikor verse alatt a Mihail Eminescu nevet olvasta. A Vulcan névadásával kapcsolatos feltehető magyarázatokra nincs utalás sehol. A fiatalember egyetértésének bizonyítéka azonban nem váratott sokáig magára. Azontúl minden, amit írt, Eminescu aláírással jelent meg. A Famíliában mindjárt a bemutatkozás után két hónappal, újra olvasható a fiatal költő neve, s a második vers, a Vágtatás napkeltén. Levélváltás megelőzte vajon, bizonyosra vehető, de a levelek elkallódtak. Csupán a szerkesztői üzenetek igazítanak útba némiképpen. Két héttel az első közlés után azt üzeni Vulcan Csernovicba: Valamennyit örömmel várjuk, csak arra kérünk, hogy amennyiben lehet, írj az általunk is használt helyesírás szerint. Hogy milyen lehetett az Eminescu 16 éves kori helyesírása, arról a csernovici gimnázium könyvtárának nyomtatásában kiadott kis füzetecske tanúskodik, benne az ifjú poéta hét versével. A sokáig siratott kedvenc tanár sajátos etimológiájára támaszkodó, különcségeivel meglepő, kissé borzas helyesírás még jóideig gondot okozott a szerkesztő javító ceruzájának. (Folytatjuk) • VASÁRNAPI ROVATUNK , 1975. JANUÁR 12. Színházi pódium (I.) Szabó József Színház — elhivatottság. Színház — elkötelezettség. A két egyenlőségi jel között a tehetség feladatvállalása, alkotó vívódása és fanatikus szorgalma jelöli meg a minőségi szintemelkedést. Húsz év óta kísérheti nyomon ezt az emelkedést a romániai magyar színházi élet, s jobbára és közelről Kolozsvár-Napoca meg Várad, ez utóbbi, ahol nem csak diákéveivel szerzett honosságot Szabó József, hanem az elhivatottság érzésével elkezdett és az elkötelezettség önkéntes parancsával folytatott színházi munkájával. Csaknem félszáz előadást rendezett eddig, köztük a kortársi színháztörténetben emlékezetes Úri muri, Orfeusz alászáll, A mi kis városunk, Trójai nők, Kegyenc, Sánta angyalok utcája, Éjjeli menedékhely, Csongor és Tünde, Az ifjúk legújabb szenvedései, Az ember tragédiája előadását. Mind a hat romániai magyar színházban rendezett már, valamennyinek egészében érzi a szerepét, a felelősségét. S a magáét is ezen belül. A klasszikus meghatározás szerint a rendezőnek egyszemélyben pedagógusnak, dramaturgnak és előadásszervezőnek kell lennie. Szabó József pedagógiája a személyiség szenvedélyes keresése színész, darab, színház viszonylatában egyaránt. A színésznevelés az ő értelmezésében azt jelenti: mentesíteni a rutintól, a sztereotípiáktól, az érzelmek, gondolatok mímelésétől. Jónéhány nagysikerű ősbemutató fűződik nevéhez. Baráti kapcsolatai az írókkal a drámaírásra való rábeszéléstől kezdve sok fázison átsegítik a készülő művet. Ilyen dramaturgrendező minőségben van jelen Bálint Tibor nagysikerű regényének színpadi változatában, így készül most az író új színpadi műve három novellából, valamint Sütő András lírai naplójának színpadi feldolgozása. Akár a színészben, a darabban is szenvedélyesen keresi a személyiséget, azt a személyes mondanivalót, amit feltétlenül tudomására kell hozni a közönségnek a színház útján. Mert formailag aligha lehet túllicitálni a 4000 éves színjátszást, de a gondolat megteheti. Felülmúlhat minden előzőt, — újban, korszerűben, igazban, emberiben. A színháznak, amit Szabó József művel, éppen ez adja meg a rangját, ez a nagyívelésű törekvés. Régi vágyam, hogy ezer színpadon játsszák az előadásaimat — vallja naplójegyzetében — ezer nézőben ezer színpad. Az, amit művészi élményben létrehozok az egy színpadon, nem az emberen kívül létezik, csakis az emberen belül jöhet létre, az ahány néző —■ annyi színpadon Nem a szemhez, hanem az agyhoz és a szívhez akar szólni, de azt erőteljesen, társadalmi és egyéni sorskérdésekre fordítani a figyelmet, az ezer néző ezer lelkiismeretét. A színház hatalmát kevesen érzik úgy, mint ő, s a kötelességet is egyben: a közönség javára fordítani ezt a hatalmat. Jeleket, ösztönzéseket adni, szembenézésre, továbbgondolásra serkenteni. Nem akar mutatós rendező lenni, előadásaiból mégis megmarad a nézőben a monumentális érzete. Valami testetlen nagyság, az előadás nagy pillanatai, a függöny lemenetelével el nem nyugvó kérdés izgalma, a ráébredés döbbenete. Szabó József színháza sajátos dimenziókkal él tovább az emberben. A Tragédia rendezésekor felfedezett egy Madách-jegyzetet: „Zene, poézis, matézis nagy rokonság“. Elfogadta és örült neki, mint egyikének a lehetséges magyarázatok közül a színházművészet rejtélyére. Tulajdonképpen eddig is ez irányította. Matematikai pontosságú képszerkesztés, a költőiség ereje, szenvedélye a mondanivaló tolmácsolásában, meg a harmónia vágya, akár a zenében. Én a színházban gyűlölöm a színházat — szokta mondani — csak a művészetet imádom. A lángot. Amikor a bemutató estéjén meghajol a függöny előtt, az előző hetek lázának, lángjának árnyékait látjuk az arcán. Páskándi Géza baráti csúfondárosan az Odzsának ajánlott strófában így tűnődött ezen: Lángon csücsül déd eretnek / Lám, a láng jó képkeretnek. / Lehet abban némi érdem, / Hogy így fellángoltak értem. A lángmotívum már jóideje kíséri Szabó Józsefet. Talán kísérti is, ősi ösztönök és megújuló szimbólumok összefonódásában. A Werther előadáson a lángok szavakban gyúltak fel, saját szövegében... Amíg élsz, égj és gyújts tüzet. Tüzeket tápláljon tüzed. Lobogjon lángod, szellemed. Lángodra emlékezzenek. Színházi hitvallás, emberi program. Legjobb lelkiismeretünk szerint kitehetjük közéjük az egyenlőségjelet. IMPLON IRÉN (WEISS ISTVÁN felvétele)