Szovjet Híradó - Fáklya, 1968 (12. évfolyam, 1-24. szám)
1968-08-04 / 15. szám
Itt ermeUehneU Ini © IP 11 Y H i C S BCIR C L Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy öregember meg egy öregasszony. Nem szűkölködtek azok semmiben. Volt egy tehénkéjük, néhány báránykájuk, a kemence tetején kandúr lustálkodott. Csak gyermekük nem volt egy szem se. Nem csoda, hogy folyvást bánkódtak, keseregtek. Egy téli napon térdig érő hó esett. A szomszéd gyerekek kiözönlöttek a házak elé, szánkáztak, hógolyóztak, aztán nekiláttak hóembert gyúrni. Az öregember nézte, egyre csak nézte őket az ablakból, majd megszólalt: — Hallod-e, asszony, mit ülsz itt mélázva, oszt nézed a más pályáit. Gyere, járjunk egyet odaki és csináljunk mi is hóembert. Az öregasszony szíves-örömest ráállt: — Akár rögvest indulhatunk. De tudod mit? Ne akármilyen hóembert gyúrjunk, hanem egy lánykát, és kereszteljük el Hópelyhecskének, így is tettek. Kicaplattak a kertbe és elkezdtek hóembert csinálni. A hógörgetegből lánykát sikerítettek, a szemgödreibe két kék üveggyöngyöt nyomtak, arcocskáját mosolygósra formálták, egy darabka piros pántlikából szájacskát varázsoltak fitos orra alá . . . Milyen aranyos ez a Hópelyhecske! A két öregecske csak nézte s nem tudott betelni szépségével. Hópelyhecske egyszercsak elmosolyodott, hajába beleborzolt a szellő. A lányka megemelintette kezét-lábát és elindult a ház felé. A két öreg az álmélkodástól mozdulni se tudott. — Nézd már csak — kiáltott fel öreganyót, hiszen ez a lány él! Ó, drágaságom, Hópelyhecském! És futottak be a házba . .. Mondhatatlanul boldogok voltak! A hóból élemedett leányka meg napról napra nőtt, erősödött és szépült. A két öreg nem győzte bámulni: szeme kéklett, gesztenyebarna haja derékig ért. Csupán orcája volt pirtalan, njaka vértelen. De még így is sugárzott belőle a báj! Beköszöntött a tavasz, duzzadtak a rügyek, méhek zümmögtek a légben, dalra gyújtott a pacsirta. A fiúk önfeledten hancúroztak, a lányok nótáztak. Hópelyhecske meg elszomorodott, folyvást nézett ki az ablakon és csendesen sírdogált. Eljött a nyár is, virítottak a kertben a virágok, zsendült a búza... Hópelyhecske méginkább búnak adta a fejét, bujkált a tűző nap elől, kereste az árnyékost meg a húsét, szeretett kiállni az esőbe. Az öregek gyakorta faggatták: — Nem vagy te beteg, kislányom? — Nincs nekem semmi bajom. De továbbra is csak a kuckóban üldögélt, többé ki se ment a házból. Egy reggel az erdőbe készültek a lányok málnázni, eprészni. Hópelyhecskét is hívták: — Gyere velünk, Hópelyhecske! — Tarts velünk, ha barátnőnk vagy! Hópelyhecskének nem volt kedve kirándulni, napra menni. Ám a két öreg biztatta: — Briggy csak, lányom, rádfér egy kis szórakozás. Hópelyhecske fogott hát két kosárkát s elindult a lányokkal az erdőbe. Kis barátnői a fák közt járkáltak, csokrot kötöttek, összekapaszkodva daloltak, táncoltak. Hópelyhecske rábukkant egy hűs forrásra, mellé telepedett. Nézte a bugyogó vizet, ujjait bele-belemártotta, játszadozott a gyöngyöző cseppekkel . . Leszállt az est. A lányok miután kijátszották magukat, virágkoszorúval övezték fejüket, rozséból tüzet raktak s átugráltak rajta. Hópelyhecskének nem volt hozzá kedve ... De kis barátnői addig unszolták, míg a tűz közelébe nem csalták . .. Ott állt, egész testében remegve, vértelen arca fehérlett, fürtjei kibomlottak . . . Pajtásai harsányan biztatták: — Ugorj, Hópelyhecske, ugord át! Hópelyhecske nekifutott és ugrott... A rőzsetűz sisteregni kezdett, panaszosan felsírt és a Hópelyhecske semmivé foszlott. A tűz fölött fehér pára lebbent, felhővé alakult és elvitorlázott az erdő felett. Hópelyhecske elolvadt... Kovács László fordítása (A. Szudakov rajzai)