Falvak Dolgozó Népe, 1970 (26. évfolyam, 1-51. szám)

1970-11-25 / 47. (1224.) szám

2 NEVES NÉVTELENEK Zetelakán sincs másképp, kérges tenyerekből sarjad a lelket melegítő pipacspiros jókedv, a munka virága, az ünnep. Tudja ezt minden falube­li. Ezért furcsállottam az október el­ső vasárnapjára hirdetett szüreti bált. Szüreti bál ott, ahol csak hír­ből ismerik a szőlőművelést?!... Van-e ember egy is a faluban, aki munkájával megváltja ezt az ünne­pet? • „Úgy hallottam annak idején — állt meg egy fiatalka fánál András bácsi —, hogy a diófának épp olyan hosszúak a gyökerei, mint az ágai, és szent igaz! Látja ezt a fát?... Tizenöt éve ültettem át.A kert vé­gében szemeltem ki neki helyet. Szé­pen körülástam, óvatosan lefejtettem a földet a gyökereiről, úgy emeltem ki. S mit gondol?!... Lemértem a gökereit s le az ágait. Csak akkor ittem el: gyökér és ág centiméter­re egyforma hosszú. Azóta ahány diófát nézek, látom a gyökereit is. Olyanforma az a földben, mint kinn a koronája.” Könnyű annak — morfondíroz­tam —, aki a diófát akarja tövétől hegyéig megismerni. Figyeltem a hatvanhoz közeledő ember mélyen barázdált sok­ráncú arcát, tiszta fé­nyekkel csillogó szemeit, őt próbál­nám én így megismerni... Ha tán diófává válna! Elnézegetném napba­­markoló ágait s látnám emberségé­nek rejtett, messze­ mélybe nyúló gyökereit. Ám csoda nem esik. Sze­mébe nézek, szavait lesem, mozdu­lataira ügyelek. Hátha... * Novemberi fakó ég, lombtalanul fázó fák. A csupasz ágak között, mint hatalmas­ pirosra érett alma, csüng a nap. Nedves szél tapad ar­cunkra, s már régen nem a gyümöl­csöket, legfönnebb orrunkat pirosít­ja. Süppedő talajon járunk, lábujj­­káinkat nyirkos hideg morzsolgatja. De úgy lépegetek az apró öregem­ber mellett, nem érzem a mostoha időjárás vesszőzését. Huszonegy árnyi kertjében térü­­lünk-fordulunk, fától fáig. Úgy be­szél mindről külön-külön, mint édes fiairól. S mintha értenék, semmit nem hallgat el róluk, nehogy vala­melyiknek „rosszul essék", hogy az egyikről több szót szólt, s talán job­ban kedveli a másiknál. Jövőjükről is szót ejt, főként a fiatalokkal van­nak tervei, céljai. Testes alma-, kar­csú meggy-, tömzsi körtefák sora­koznak. És azok, amelyekről nehéz lenne megmondani, mifajták. Van, amelyiknek a töve kökény, a törzse föl az elágazásig nemes fa, s a ki­nyúló két főág közül az egyik na­rancsalmát, a másik pánikot terem. Odébb egy középtermetű fa hét kü­lönböző körtefájával ajándékoz ősz­szel. A rokkant palánk mellett négy sorban más-más fajta ribizli-bokor sorjázik, összesen négyszáz tő. A ház mellett hatvan tőke szőlő, tizen­kilenc faj. (Hát itt a szőlő!) Vass András bácsi húsz éve, elsőnek a faluban próbálkozik velük — ered­ménnyel! Ő hozta a nemesebbeket, édesgette a Hargita mostohább ég­hajlatához. A meghonosított cseme­gefélék vesszejét tőle kérik, viszik szerte a faluba. De nemcsak a vesszőket. Tapasz­talásból, tudásból, a mesterség szen­vedélyes szeretetéből is jószívvel ad. Ő meséli: „Az egyik falubeli rokon­­féle a kerten át méregette a fáimat. Befért hozzánk. Az asszony volt itt­hon, s neki mondta volt: „Van ne­kem is egy meggyfám, nagyobb mint a maguké, mégis kevesebbet ad. A maga ura hogy csinálja?" — Azt úgy, hogy minden ősszel megkerüli a fát kétszer. — Eléggé csóválta a fejét a koma, aztán elment, őszutó­ján mondja a feleségem, menjek el, nézzem meg azt a meggyfát, hogy kerülgetném meg. Elmentem hozzá, s mondom neki mér' jöttem. Hátravisz a kertbe, mutatja: „Ez a, né." — Na ládd-e — szólaltam meg — sérülök kettőt, így né, s mindjárt mind­jár’ ... — Egyszerre mosolygós lett a komám. — Huncut ember maga, nem hiszek én magának. — Mire én, mostmár komolyan: — Emlék­­szel-e mekkora gödörbe ültetted? — Én igen — komolyodott el ő is — egy ásónyoma lehetett. — Egy ásó­nyoma! — hitetlenkedek —, hát ez a baj, ültesd át még most. Áss neki egy méter széle-hossza­ mélye gödröt. Abba szórj trágyát. Állítsd be a fát, aztán egy sor föld, egy sor trágya... Ha betakartad, akkor sérülj kettőt körülötte, mert én is azt tettem az enyémmel. — Hát így már más — kacagta el magát — Eszembe volt nekem többször és a maga jótermő fája. Gondoltam, maga nem is imád­kozott, meg se hipnotizálta, mégis bőven van rajta." Bokorról fára, ágakról a földre rebben a szeme, s érzem, minden­nek folytatása van ott benn; mély­re nyúló gyökerek. Gondolatait is ezek szövögetik. Természetes egy­szerűséggel szól, ahogy egy fa vagy a föld tenné, ha beszélni tudna: a gondozott fa, a megművelt föld. A föld... Négy részletben vásárolta meg ezt a huszonegy árnyi területet. Kevesen, mert humusz egy csepp, annyi ha volt rajta. Azóta minden forgatásnál összeszedte a köveket, a kavicsot. Vitte, dobta a küküllőbe. A fák alá trágyát szórt. Egy cseme­tének ásott gödör oldalán látszik, negyven-ötven centis a humusz. Szavai a fákról a földre térnek, majd arra, hogyan kellett olykor huncutsággal, másszor konoksággal megtartani a maga igazát, megvé­deni mások hitetlenségétől, babona­­ságtól, irigykedéstől, „öt esztendeje történt, ősszel. Ebben a helyben áll­tunk éppen a feleségemmel, s néze­gettük ezt a pónikalmafát. Abban az évben semmi gyümölcs nem volt rajta. Mondja a feleségem, ő azt hal­lotta valakitől, amelyik fa nem te­rem, azt ki kell vágni. S azzal fut az asszony, hozza a fejszét, nyomná a kezembe: „Vágd ki, na!" Zsebbe dugtam a kezemet: „Azt nem szabad! Megmutatom, hogy teremni fog min­den esztendőben." Az asszony erre lévénbolondozott s otthagyott. Én hozzáfogtam aztán. Mikor a feleség­em elutazott egy hétre a nagyob­­ik fiamhoz, egyedül maradtam, hát fogtam a szerszámokat. A fa körül olyan három-négy méteres körben jó mélyre leástam, egész a gyöke­rekig. Vettem volt érett trágyát, an­nak a levével öntözgettem, külön minden gyökere­ ágát. Kevéske földet tettem rá, arra trágyát, így rétege­sen, míg vissza nem takartam. Az asszony hazajött, nem tudta meg. Elmúlt a tél, tavasz lett. Nézegetem a fámat, há' virágzik. Még aznap vagy mikor, de kinn járhatott az asszony, mert mondja: „Te András, virágzik a pónik­alma." „Nem hi­szem." Másnap együtt mentünk ki, hadd lássam én el, örvendezik a feleségeim „Ládd-e, mégiscsak meg­ijedt a fejszétől." Ez erőst bosszan­tott: „Menj el, hát mit gondolsz, szeme van annak a fának, hogy lásson, füle, hogy halljon." „Hát mi­től van­ ilyen szép termővirágos.* „Attól hogy... S elmondtam, mit csináltam, míg nem volt idehaza. Zsémbeli, hogy nem igaz a fejszével a babona, de mégiscsak nevetett. Aztán már kacagtam én el". Az öreg barna szemeit látni kel­lett volna mindenkinek, a különös kemény fények játékát benne, ame­lyek szelíd jósággá ötvöződtek: „A kősziklába és fát ültetek,­ ott és meg­él. Nem hiszi nekem sok rossz vén­asszony, de nem gondolják meg az oktalanok, én a sziklát feltöröm, a követ elhordom. Viszek termőföldet, trágyát a helyébe. Hát úgy. Mert nem kune jó fődbe ültetni, de a rosszban el teremjen!" és nyár elejétől késő őszig, míg érik a más-másféle gyümölcs, üres kosarakkal férnek be hozzá, s teli viszik haza a falubeliek. Én is üres kosárral jöttem — teli szívvel indu­lok haza. Egy pohár bor mellett mesélte, mielőtt eljöttem volna: „Az örökségem, mit apámtól kaptam, egy borotva, egy pamacs, meg egy habzó­ kupa volt. A borotvát ellop­ták, a pamacs elvásott, a habzó ku­pa eltörött. Közben én el tettem­­vettem a világban, szereztem ezt­­azt." » Hazafelé már nem furcsállottam a szüreti bálon táncoló fiatalok jó­kedvét. Van, aki megváltsa azt. S az örökség, a gyümölcs, ami kinn abban a kertben nemesedett, érett be, meg benn az apró öreg agyában és szívében, az mind a falué. Magamon érzem sugaras tekinte­tét, hallom mélyről buzgó szavait; ezek érlelték meg benne, dajkál­ták életre ezt az írást. Amelyik szin­tén a falué. S egy kicsit mindenkié. SZABÓ BARNA ZETELAKI VÉN DIÓFA PÁLYÁZATUNKRA ÉRKEZETT HAJNALI ESZMECSERE Foga van a gyergyói hajnal­nak, fázósan csavarodik rám az orkánkabát. A buszmegállónál egyelőre senki, a falu is most kezd ébredezni. Füsttel melenge­tem az orrom, mikor megjelenik a két csomafalvi. Odaböknek a sapkájukhoz egy-egy „jó reggelt“, tovább ügyet sem vetnek reám, nyugodtan folytatják az úton megkezdett diszkurzust. Az egyik, amolyan „falubölcse“, aki min­dent mindenkinél jobban tud. Ő viszi a szót Tudom, hogy az ilyennel nem jó ellenkezni, mert bizonyítékul „kibeszéli a borjút az anyjából A lábán elszáradt szénáról, meg a kaszálásról folyik a szó. Szidja az elnököt, a brigádosokat, a fia­talokat, mert nem tudnak kaszál­ni, „urak“ lettek, a városba jár­nak dolgozni. Világos okfejtéssel megmagyarázza, hogy miért kevés az állatállomány, a hús-, a tej­termelés. Kezd érdekelni a probléma. Rátér arra, hogy ha ő lenne a ve­zetőség helyében, milyen intézke­déseket foganatosítana. „Lenne tej, hús ne félj“, meg értéke is a „normának“. Mert ő nem hagyná, hogy „elszéledjen a nép ide­s tova“, munkát adna még a „mes­terembereknek" is... Mind jobban figyelek. Már az újtípusú istállót ■ magyarázza, melyben középen van a jászol, szemben állnak a tehenek, s egy gondozó könnyen el tud gondozni ötvenet is. A kaszálást másképp szervezné meg, „verekedne a nép, ki kaszáljon többet". Nem áll tovább bennem a szó, meg­kérdem ! — Bácsi, a közgyűlésen el­mondta ezeket a dolgokat ? — Hát azt hiszi én a kollektív­ben dolgozom ? — kérdez vissza önérzetesen, s a leszállókat félre­­lökdösve elsőnek tolakodik fel a közben megérkezett autóbuszra... MÁTHÉ ANDRÁS FALVAK DOLGOZÓ NÉPE Reggeltől estig Halmágyon (Folytatás az 1. oldalról) Nom fiatal maradjon meg itthon a faluban, azok is azért, mert olyanok, hogy is mondjam, fogyatékosok, akikkel csak baj van, nemhogy se­gítség legyen ? Még nem is az én fiatal koromban, hanem azután is ez­ren felül voltunk ebben a faluban, most jó, ha vagyunk még 700 lélek. A föld­ meg marad, végigjártam, én a határt most az őszön is, fáj látni, hogy néhol milyennek marad, igaz, a kertészet még megyen valahogy, de már az se úgy, mint pár eszten­deje. Dehát kivel is menne ? Íme, így látja a 84 éves Grépály H. András bácsi a mai halmágyi dolgokat. Látni azt is, hogy rakják le a betonoszlopokat, sok a tévé­antenna, jön az autóbusz órára, ami­vel elmennek, hazajönnek az ingázó munkások, meg a Sárkányra, felső ciklusú iskolába bejáró gyerekek, lépten nyomon mutatkozik az előre­haladás, dehát... itt van a mező­­gazdálkodás például. Ahol pedig szintén korszerűsödtek közben, de mennyire, hogy korszerűsödtek az adottságok ! És nemcsak a mezőgazdaság kény­szerül (minden gépesítése dacára) gyalogszerrel baktatni ! A szellemi javakat szállító járművek közül is ,jdefektben hevert évek óta egyné­hány. A könyvtár, szóljunk csak erről. Antal Berta könyvtáros (23 év óta helyben tanító, iskolaigazgató, kul­túrotthonigazgató, stb.) 1200 kötetes­nek mondja. Ezelőtt 6 esztendővel pontosan ugyanennyi kötetről szá­molt be, azóta egyetlen új könyvhöz sem jutott hozzá. Mármint a könyv­tár. A szövetkezetbe eladásra hoz­nak ugyan könyveket s jó, hogy hoznak, a könyvtárak állományát azonban más úton-módon szokás gyarapítani. Már ahol szokás egyál­talán. Az 1200 kötet könyvállomány­ból azonban legalább 30 százalékot, de igencsak többet is ki kellene sür­gősen selejtezni, marad tehát végül­­is a néhány kötet ronggyá olvasott Jókai, Caragiale, Mikszáth... és szinte kész is a címlista. Ámi volt eddig, ahogy volt, ezután másként lesz. Megérkezett az 1971-es tervszámokat tartalmazó megyei le­írat, miszerint a községi (sárkányi) könyvtár 3000 lejes alaphoz (azt hi­­hetnők, könyvvásárlási) jut, s ezt az előírásoknak megfelelően kell fel­bontani. Vagyis : 10 százalék kötele­ző módon könyvek újra köttetésére, 10 százalék lapok és folyóiratok (egynémelyike soha át nem lapozó­­dik) előfizetésére, másmilyen száza­lékok más egyebekre fordíttatnak. Marad tehát könyvekre... Marad elosztva falvakra (figyelembe veen­dő, miszerint a községi könyvtár mégiscsak „központi“)... maradt Halmágynak 141 lej. Próbáltam felosztani a 700 körüli lélekszámra, értékben hány bani is jutna egy főre ? Szőrszálhasogatás lenne, hagyjuk ... Nyilván, több a 141 lej mint a hat év alatti semmi, ebből a pénzből 15—20 új könyv mégiscsak beszerezhető, ez már gya­rapodás lehet. Ha rábíznák Antal Bertára a könyvek beszerzését, így is lenne. Dehát zsákbamacskát kap a könyvtáros, többféle és fentebbi áttételek szabják azt meg, mikor és milyen könyvek jussanak el mond­juk Halmágyra. Viszont Antal Berta kell éppen­séggel szaladgáljon cserepek beszer­zése ügyében (bár ez sokkal inkább néptanácsi feladat lenne, az viszont Sárkányon van), mert már becso­rognak az iskola melléképületei. Addig-addig tájékoztatott a könyv­tári s más ügyekről, amíg — miat­tam ! — lekéste a déli autóbuszt. Gyalogszerrel ment át Sárkányig, hogy ott alkalmi járatot fogjon s még a hivatali órák alatt bejusson Fogarasra megszerezni egy kiutalást. Sajnos, ilyen jelenségeket is ész­lelni, bár lépten-nyomon látható a fejlődés. Útjuk-módjuk volna rá, mégis gyalogosan bandukolnak bizo­nyos útszakaszokon, ahol pedig mo­toros járművel száguldhatnának. A csíkdánfalvi kerámia üzen

Next