Falvak Dolgozó Népe, 1970 (26. évfolyam, 1-51. szám)
1970-11-25 / 47. (1224.) szám
2 NEVES NÉVTELENEK Zetelakán sincs másképp, kérges tenyerekből sarjad a lelket melegítő pipacspiros jókedv, a munka virága, az ünnep. Tudja ezt minden falubeli. Ezért furcsállottam az október első vasárnapjára hirdetett szüreti bált. Szüreti bál ott, ahol csak hírből ismerik a szőlőművelést?!... Van-e ember egy is a faluban, aki munkájával megváltja ezt az ünnepet? • „Úgy hallottam annak idején — állt meg egy fiatalka fánál András bácsi —, hogy a diófának épp olyan hosszúak a gyökerei, mint az ágai, és szent igaz! Látja ezt a fát?... Tizenöt éve ültettem át.A kert végében szemeltem ki neki helyet. Szépen körülástam, óvatosan lefejtettem a földet a gyökereiről, úgy emeltem ki. S mit gondol?!... Lemértem a gökereit s le az ágait. Csak akkor ittem el: gyökér és ág centiméterre egyforma hosszú. Azóta ahány diófát nézek, látom a gyökereit is. Olyanforma az a földben, mint kinn a koronája.” Könnyű annak — morfondíroztam —, aki a diófát akarja tövétől hegyéig megismerni. Figyeltem a hatvanhoz közeledő ember mélyen barázdált sokráncú arcát, tiszta fényekkel csillogó szemeit, őt próbálnám én így megismerni... Ha tán diófává válna! Elnézegetném napbamarkoló ágait s látnám emberségének rejtett, messze mélybe nyúló gyökereit. Ám csoda nem esik. Szemébe nézek, szavait lesem, mozdulataira ügyelek. Hátha... * Novemberi fakó ég, lombtalanul fázó fák. A csupasz ágak között, mint hatalmas pirosra érett alma, csüng a nap. Nedves szél tapad arcunkra, s már régen nem a gyümölcsöket, legfönnebb orrunkat pirosítja. Süppedő talajon járunk, lábujjkáinkat nyirkos hideg morzsolgatja. De úgy lépegetek az apró öregember mellett, nem érzem a mostoha időjárás vesszőzését. Huszonegy árnyi kertjében térülünk-fordulunk, fától fáig. Úgy beszél mindről külön-külön, mint édes fiairól. S mintha értenék, semmit nem hallgat el róluk, nehogy valamelyiknek „rosszul essék", hogy az egyikről több szót szólt, s talán jobban kedveli a másiknál. Jövőjükről is szót ejt, főként a fiatalokkal vannak tervei, céljai. Testes alma-, karcsú meggy-, tömzsi körtefák sorakoznak. És azok, amelyekről nehéz lenne megmondani, mifajták. Van, amelyiknek a töve kökény, a törzse föl az elágazásig nemes fa, s a kinyúló két főág közül az egyik narancsalmát, a másik pánikot terem. Odébb egy középtermetű fa hét különböző körtefájával ajándékoz őszszel. A rokkant palánk mellett négy sorban más-más fajta ribizli-bokor sorjázik, összesen négyszáz tő. A ház mellett hatvan tőke szőlő, tizenkilenc faj. (Hát itt a szőlő!) Vass András bácsi húsz éve, elsőnek a faluban próbálkozik velük — eredménnyel! Ő hozta a nemesebbeket, édesgette a Hargita mostohább éghajlatához. A meghonosított csemegefélék vesszejét tőle kérik, viszik szerte a faluba. De nemcsak a vesszőket. Tapasztalásból, tudásból, a mesterség szenvedélyes szeretetéből is jószívvel ad. Ő meséli: „Az egyik falubeli rokonféle a kerten át méregette a fáimat. Befért hozzánk. Az asszony volt itthon, s neki mondta volt: „Van nekem is egy meggyfám, nagyobb mint a maguké, mégis kevesebbet ad. A maga ura hogy csinálja?" — Azt úgy, hogy minden ősszel megkerüli a fát kétszer. — Eléggé csóválta a fejét a koma, aztán elment, őszutóján mondja a feleségem, menjek el, nézzem meg azt a meggyfát, hogy kerülgetném meg. Elmentem hozzá, s mondom neki mér' jöttem. Hátravisz a kertbe, mutatja: „Ez a, né." — Na ládd-e — szólaltam meg — sérülök kettőt, így né, s mindjárt mindjár’ ... — Egyszerre mosolygós lett a komám. — Huncut ember maga, nem hiszek én magának. — Mire én, mostmár komolyan: — Emlékszel-e mekkora gödörbe ültetted? — Én igen — komolyodott el ő is — egy ásónyoma lehetett. — Egy ásónyoma! — hitetlenkedek —, hát ez a baj, ültesd át még most. Áss neki egy méter széle-hossza mélye gödröt. Abba szórj trágyát. Állítsd be a fát, aztán egy sor föld, egy sor trágya... Ha betakartad, akkor sérülj kettőt körülötte, mert én is azt tettem az enyémmel. — Hát így már más — kacagta el magát — Eszembe volt nekem többször és a maga jótermő fája. Gondoltam, maga nem is imádkozott, meg se hipnotizálta, mégis bőven van rajta." Bokorról fára, ágakról a földre rebben a szeme, s érzem, mindennek folytatása van ott benn; mélyre nyúló gyökerek. Gondolatait is ezek szövögetik. Természetes egyszerűséggel szól, ahogy egy fa vagy a föld tenné, ha beszélni tudna: a gondozott fa, a megművelt föld. A föld... Négy részletben vásárolta meg ezt a huszonegy árnyi területet. Kevesen, mert humusz egy csepp, annyi ha volt rajta. Azóta minden forgatásnál összeszedte a köveket, a kavicsot. Vitte, dobta a küküllőbe. A fák alá trágyát szórt. Egy csemetének ásott gödör oldalán látszik, negyven-ötven centis a humusz. Szavai a fákról a földre térnek, majd arra, hogyan kellett olykor huncutsággal, másszor konoksággal megtartani a maga igazát, megvédeni mások hitetlenségétől, babonaságtól, irigykedéstől, „öt esztendeje történt, ősszel. Ebben a helyben álltunk éppen a feleségemmel, s nézegettük ezt a pónikalmafát. Abban az évben semmi gyümölcs nem volt rajta. Mondja a feleségem, ő azt hallotta valakitől, amelyik fa nem terem, azt ki kell vágni. S azzal fut az asszony, hozza a fejszét, nyomná a kezembe: „Vágd ki, na!" Zsebbe dugtam a kezemet: „Azt nem szabad! Megmutatom, hogy teremni fog minden esztendőben." Az asszony erre lévénbolondozott s otthagyott. Én hozzáfogtam aztán. Mikor a feleségem elutazott egy hétre a nagyobik fiamhoz, egyedül maradtam, hát fogtam a szerszámokat. A fa körül olyan három-négy méteres körben jó mélyre leástam, egész a gyökerekig. Vettem volt érett trágyát, annak a levével öntözgettem, külön minden gyökere ágát. Kevéske földet tettem rá, arra trágyát, így rétegesen, míg vissza nem takartam. Az asszony hazajött, nem tudta meg. Elmúlt a tél, tavasz lett. Nézegetem a fámat, há' virágzik. Még aznap vagy mikor, de kinn járhatott az asszony, mert mondja: „Te András, virágzik a pónikalma." „Nem hiszem." Másnap együtt mentünk ki, hadd lássam én el, örvendezik a feleségeim „Ládd-e, mégiscsak megijedt a fejszétől." Ez erőst bosszantott: „Menj el, hát mit gondolsz, szeme van annak a fának, hogy lásson, füle, hogy halljon." „Hát mitől van ilyen szép termővirágos.* „Attól hogy... S elmondtam, mit csináltam, míg nem volt idehaza. Zsémbeli, hogy nem igaz a fejszével a babona, de mégiscsak nevetett. Aztán már kacagtam én el". Az öreg barna szemeit látni kellett volna mindenkinek, a különös kemény fények játékát benne, amelyek szelíd jósággá ötvöződtek: „A kősziklába és fát ültetek, ott és megél. Nem hiszi nekem sok rossz vénasszony, de nem gondolják meg az oktalanok, én a sziklát feltöröm, a követ elhordom. Viszek termőföldet, trágyát a helyébe. Hát úgy. Mert nem kune jó fődbe ültetni, de a rosszban el teremjen!" és nyár elejétől késő őszig, míg érik a más-másféle gyümölcs, üres kosarakkal férnek be hozzá, s teli viszik haza a falubeliek. Én is üres kosárral jöttem — teli szívvel indulok haza. Egy pohár bor mellett mesélte, mielőtt eljöttem volna: „Az örökségem, mit apámtól kaptam, egy borotva, egy pamacs, meg egy habzó kupa volt. A borotvát ellopták, a pamacs elvásott, a habzó kupa eltörött. Közben én el tettemvettem a világban, szereztem eztazt." » Hazafelé már nem furcsállottam a szüreti bálon táncoló fiatalok jókedvét. Van, aki megváltsa azt. S az örökség, a gyümölcs, ami kinn abban a kertben nemesedett, érett be, meg benn az apró öreg agyában és szívében, az mind a falué. Magamon érzem sugaras tekintetét, hallom mélyről buzgó szavait; ezek érlelték meg benne, dajkálták életre ezt az írást. Amelyik szintén a falué. S egy kicsit mindenkié. SZABÓ BARNA ZETELAKI VÉN DIÓFA PÁLYÁZATUNKRA ÉRKEZETT HAJNALI ESZMECSERE Foga van a gyergyói hajnalnak, fázósan csavarodik rám az orkánkabát. A buszmegállónál egyelőre senki, a falu is most kezd ébredezni. Füsttel melengetem az orrom, mikor megjelenik a két csomafalvi. Odaböknek a sapkájukhoz egy-egy „jó reggelt“, tovább ügyet sem vetnek reám, nyugodtan folytatják az úton megkezdett diszkurzust. Az egyik, amolyan „falubölcse“, aki mindent mindenkinél jobban tud. Ő viszi a szót Tudom, hogy az ilyennel nem jó ellenkezni, mert bizonyítékul „kibeszéli a borjút az anyjából A lábán elszáradt szénáról, meg a kaszálásról folyik a szó. Szidja az elnököt, a brigádosokat, a fiatalokat, mert nem tudnak kaszálni, „urak“ lettek, a városba járnak dolgozni. Világos okfejtéssel megmagyarázza, hogy miért kevés az állatállomány, a hús-, a tejtermelés. Kezd érdekelni a probléma. Rátér arra, hogy ha ő lenne a vezetőség helyében, milyen intézkedéseket foganatosítana. „Lenne tej, hús ne félj“, meg értéke is a „normának“. Mert ő nem hagyná, hogy „elszéledjen a nép ides tova“, munkát adna még a „mesterembereknek" is... Mind jobban figyelek. Már az újtípusú istállót ■ magyarázza, melyben középen van a jászol, szemben állnak a tehenek, s egy gondozó könnyen el tud gondozni ötvenet is. A kaszálást másképp szervezné meg, „verekedne a nép, ki kaszáljon többet". Nem áll tovább bennem a szó, megkérdem ! — Bácsi, a közgyűlésen elmondta ezeket a dolgokat ? — Hát azt hiszi én a kollektívben dolgozom ? — kérdez vissza önérzetesen, s a leszállókat félrelökdösve elsőnek tolakodik fel a közben megérkezett autóbuszra... MÁTHÉ ANDRÁS FALVAK DOLGOZÓ NÉPE Reggeltől estig Halmágyon (Folytatás az 1. oldalról) Nom fiatal maradjon meg itthon a faluban, azok is azért, mert olyanok, hogy is mondjam, fogyatékosok, akikkel csak baj van, nemhogy segítség legyen ? Még nem is az én fiatal koromban, hanem azután is ezren felül voltunk ebben a faluban, most jó, ha vagyunk még 700 lélek. A föld meg marad, végigjártam, én a határt most az őszön is, fáj látni, hogy néhol milyennek marad, igaz, a kertészet még megyen valahogy, de már az se úgy, mint pár esztendeje. Dehát kivel is menne ? Íme, így látja a 84 éves Grépály H. András bácsi a mai halmágyi dolgokat. Látni azt is, hogy rakják le a betonoszlopokat, sok a tévéantenna, jön az autóbusz órára, amivel elmennek, hazajönnek az ingázó munkások, meg a Sárkányra, felső ciklusú iskolába bejáró gyerekek, lépten nyomon mutatkozik az előrehaladás, dehát... itt van a mezőgazdálkodás például. Ahol pedig szintén korszerűsödtek közben, de mennyire, hogy korszerűsödtek az adottságok ! És nemcsak a mezőgazdaság kényszerül (minden gépesítése dacára) gyalogszerrel baktatni ! A szellemi javakat szállító járművek közül is ,jdefektben hevert évek óta egynéhány. A könyvtár, szóljunk csak erről. Antal Berta könyvtáros (23 év óta helyben tanító, iskolaigazgató, kultúrotthonigazgató, stb.) 1200 kötetesnek mondja. Ezelőtt 6 esztendővel pontosan ugyanennyi kötetről számolt be, azóta egyetlen új könyvhöz sem jutott hozzá. Mármint a könyvtár. A szövetkezetbe eladásra hoznak ugyan könyveket s jó, hogy hoznak, a könyvtárak állományát azonban más úton-módon szokás gyarapítani. Már ahol szokás egyáltalán. Az 1200 kötet könyvállományból azonban legalább 30 százalékot, de igencsak többet is ki kellene sürgősen selejtezni, marad tehát végülis a néhány kötet ronggyá olvasott Jókai, Caragiale, Mikszáth... és szinte kész is a címlista. Ámi volt eddig, ahogy volt, ezután másként lesz. Megérkezett az 1971-es tervszámokat tartalmazó megyei leírat, miszerint a községi (sárkányi) könyvtár 3000 lejes alaphoz (azt hihetnők, könyvvásárlási) jut, s ezt az előírásoknak megfelelően kell felbontani. Vagyis : 10 százalék kötelező módon könyvek újra köttetésére, 10 százalék lapok és folyóiratok (egynémelyike soha át nem lapozódik) előfizetésére, másmilyen százalékok más egyebekre fordíttatnak. Marad tehát könyvekre... Marad elosztva falvakra (figyelembe veendő, miszerint a községi könyvtár mégiscsak „központi“)... maradt Halmágynak 141 lej. Próbáltam felosztani a 700 körüli lélekszámra, értékben hány bani is jutna egy főre ? Szőrszálhasogatás lenne, hagyjuk ... Nyilván, több a 141 lej mint a hat év alatti semmi, ebből a pénzből 15—20 új könyv mégiscsak beszerezhető, ez már gyarapodás lehet. Ha rábíznák Antal Bertára a könyvek beszerzését, így is lenne. Dehát zsákbamacskát kap a könyvtáros, többféle és fentebbi áttételek szabják azt meg, mikor és milyen könyvek jussanak el mondjuk Halmágyra. Viszont Antal Berta kell éppenséggel szaladgáljon cserepek beszerzése ügyében (bár ez sokkal inkább néptanácsi feladat lenne, az viszont Sárkányon van), mert már becsorognak az iskola melléképületei. Addig-addig tájékoztatott a könyvtári s más ügyekről, amíg — miattam ! — lekéste a déli autóbuszt. Gyalogszerrel ment át Sárkányig, hogy ott alkalmi járatot fogjon s még a hivatali órák alatt bejusson Fogarasra megszerezni egy kiutalást. Sajnos, ilyen jelenségeket is észlelni, bár lépten-nyomon látható a fejlődés. Útjuk-módjuk volna rá, mégis gyalogosan bandukolnak bizonyos útszakaszokon, ahol pedig motoros járművel száguldhatnának. A csíkdánfalvi kerámia üzen