Állami gimnázium, Fehértemplom, 1881

4 sem. Ez a motívum az elpuhult jónok szolgaságba sülyedt hazájának a virága. „Mi az élet — kiált fel Mimnermos — s mi gyönyörű­sége van az arany Aphrodite nélkül? Haljak meg, ha többé nem lehet rá gondom!“ — Csak az aggasztja, hogy minden veszendő, mú­landó: ez a gondolat zavarja a jelen élheletében. *) Íme, Mimnermos közel jár ahhoz, hogy azzá tegye az elégiát, a­mi még akkor nem volt, nem lehetett. Az elégia akkoriban egy­maga volt a lyra képviselője, s mindent magához ölelt, csak azt nem, a­mi később egyedüli tárgya. A szerelmet akkor még csak prófétai lelkek fogták föl igazi mélységben; a nő el volt zárva a műveltség általános forrásától. Ide általában az egész műköltés sok­kal kimértebb korlátok közt mozgott az antik világban, mint a miénkben. A forma szigorúsága, melyet a dal és melódia szoros viszonya, organikus egysége szült, még a legzseniálisabb költőnek is megkötötte a kezét. Mi harczban állunk a természettel, a régi ember szíves barátságban. A természethez való viszonyuk gyermeki közvetlenség. A költő tehát nem sokat beszél a természet benyomá­sairól. Nem is gondolta magáról, hogy ő máskép fogja fel a termé­szetet, mint embertársa. Nem ismerte úgy, mint a modern világ gyermeke, de érezni jobban érezte. Ha a régi ember le akarta volna inni a természetet, nem hiszem, hogy a növényvilágot külön választotta volna az állatokétól. Ő mindenütt életet látott: az ég viharában, a szellő fugalmában, a tenger háborgásában s a patak csörgésében. Csak a rómaiaknál váltja fel e közvetlen felfogást a modern­hez hasonló, reflektáló szemlélődés. Midőn a jelen elborult, az élet viszonyai mesterkéltek, bonyolódottak és nehezek lettek: akkor tűnt föl némely lágy érzelmű költőnek a természet az ő egyszerűségében’ s mindig egyenlő szükségében ideálként s fájó vágyakozással nyujtá ki feléje karjait, de az minden lépésnél hátrált előtte, mert nem egyéb volt, mint az az árnyék, melyet saját belső világa vetett elébe *) *)Teuft­el: Studien u. Charakteristiken. 52. 1.

Next