Fejér Megyei Hirlap, 1958. augusztus (3. évfolyam, 180-205. szám)

1958-08-24 / 199. szám

Vasárnap, 1958. augusztus 24. FEJÉR MEGYEI HÉ­­W Orsóval Tibor: ÁL-DUNAI HAJÓÚTON (1.) Furcsa, különös érzés fogja el az embert, ha olyan vidékre indul, amelyet még nem látott. Nem ismeri az ottaniak szokását, idegenek az arcok, ismeretlen a beszédjük. Hallottam én már sok mindent az Al-Duna két partján lakó emberekről, olvastam is ró­luk, de tarsolyom a személyes él­ményt illetően még eléggé üres. Nemrég érkeztem vissza egyhe­tes hajóútról. Jugoszlávia és Ro­mánia dunaparti részein jártam. Ittam a híres sugovica pálinká­ból Belgrádban, tisztelettel adóz­tam Hunyadi János emlékére fel­állított , háromtor­nyos síremlék előtt Zimonyban, láttam azt a tornyot, ahonnan Du­go­vits Titusz hősi önfeláldozással a mélybe rántotta azt a törököt, aki első­nek akarta feltűzni a lófarkas zászlót a Vár fokbra. Jártam egy eredeti török szigeten, Ada- Kaleh-en, hallgattam Orsován Sylvia belépőjét a Csárdáskirály­­nő­ből, megmártottam a kezem Herkulesfürdő világhírű kénes gyógyvizében és megcsodáltam Noviszádon- Pétervárad régi vár­falát. Az időjárás nagyon kedvező volt. Igaz­, induláskor kiadós zá­por búcsúztatott, de később kisü­tött a nap és sugarai táncot jár­tak a Duna hullámainak talaján. Sokan búcsúzkodtak a budapesti hajóállomáson: kinek az anyja, kinek a férje, hozzátartozója szo­rított kezet szerettével. Mikor hajóra szálltunk, mindenki a fe­délzetre­­sietett, hogy még kgyszer lássa ismerőse, kedvese arcát. . . Előttem egy idősebb asszony állt. Haja ősz volt, majdnem fe­lér. Alacsony, kövérkés, fürge­­mozgású. A parton vele szemben egy fiatalember könyökölt a ki­kötő korlátjára. Hangosan kiáltott feléje: — Menj már haza, pihenjél, hogy friss legyél a munkában. A férfi nem­et intett. — Nem én, amíg a hajó el nem indul! Később, pár perccel ismét nó­gatta az asszony:­­— Miért nem mész már? — Biztos, amit biztos. Majd ha arrafelé járnak, Budafok felé mutatott. — Majd ha ott eltűnik szemem­ből a hajó. Kiderült, hogy az idős nő, a fiatalember anyósa. Végre aztán, mire a nap felhú­­zott a delelőre, elindult a Tinák Ferenc”. Irány az Al-Duna! A hullámverte partok színes ,sokra kísért bennünket. Fűzek, gyárfók rengetege integetett fe­­énk. Ismerős, milyen kedves vi­­dék. Megszokott mozdulattal me­gtették hálójukat a vízbe a bu­­lafoki halászok, büszkén emel­kedtek a magasba a Dunai Vas­­út kéményei, a földvári vasúti u­d most is olyan komor, rideg­­hús. Halat kerítettek a kanyar­ján a paksiak végtelen hosszú h­álójukkal, döngölték a parton ehérneműjüket a kalocsai, bajai asszonyok. Közben ismerkedtünk Mohács­szigetével és az utasokkal. Két fiatalasszony beszélgetett ■gymással mellettem. Az egyik: — Neked van gyereked? — Van, három. — De jó, nekem egy sincs ... Nem álltam meg szó nélkül Nem tudok hallgatni, ha fülem hallatára rosszul vélekednek a feleségről, a Móri Ezerjó­ról, a túróscsuszáról és a gyerekekről — Akkor nem is tudja mi az igazi boldogság. Rámpillantott, kissé zavarba jött — Na, hogy-hogy? — Majd, ha lesz egy kislánya vagy fia — mindegy — megtudja Elpirult, s én közben a lá­nyomra gondoltam, aki talán ép­pen akkor sétált a virágborítotts ligetben nagyanyjával, vagy ép­pen az édes tejbedarát nyelte ijedt-nevetős szemével talán en­gem látott képzeletben. Nem szóltam többet, csak el­fordultam és ki­ioltam a kor­láton. Éppen akkor nyugodott a nap Bíborszínű sugarai búcsúztak tő­lünk. Nem láttuk egy napig. Mi pedig színes kendőt lobogtatva Bezdánnál hazánktól búcsúztunk Nem láttuk egy hétig. Átléptük a határt. Már ju­goszláv vízen siklott tova a séta­hajó. A festői hangulatú Erdőd falucska tűnt fel sötét tónusú körvonalaival. Vele szemben a balparton Gombos ha’őrk­omé­­­maradt el mögöttünk. Hajónk ezután keleti irányban folytatta útját. Csakhamar meg­érkeztünk a dáliai szűkülethez A jobbparton Borovot hagytuk el, majd később a Vuka folyó torkolatánál Vukovárt pillantot­tuk meg. Nagy érdeklődést kel­tett a város alsó részén épült ár­kádos vágóhíd, amely egyedülál­ló építmény a Duna mellett. Sanengrád, Ilok, Palánka, Fu­­tak, Kamenica után nagyot ka­nyarodott a Duna medre. A ka­nyar túlsó végén Petrovaredin, a hajdani Pétervárad erődje bús­lakodott a parton. Délelőtt 11 óra tájban futot­tunk be Belgrádba. Fél napot, töltöttünk a szép jugoszlv Ta­rosban. (Folytatjuk.) —Tudom Gyuszikám — árado­zott Józsi — mennyire örültem, hogy megtaláltál. Én is kereste­lek már, de nem sikerült. Sike­rült volna, de te ügyesebb voltál. Egyébként hogy élsz, mit csi­nálsz? — Tanár lettem pajtás — vá­laszoltam nem kis büszkeséggel — magyar- és irodalom szakos. — Kitűnő — nyugtázta Józsi elismeréssel — nem is csodálom­, hiszen te már a negyedik elemi­ben ügyes verseket faragtál. Ezen aztán jókat nevettünk, mert rettentő primitív versek vol­tak azok. Elképzelheted, milyenek lehettek egy tíz éves gyerek sze­relmes versei, bordalai és egyéb csodabogarai. — És te tulajdonképpen mit dolgozol, mi lett belőled? — kér­deztem Józsit. — Én pajtás a felszabadulás előtt kalapos inas lettem, de negy­venhatban átmentem a textiles szakmába. Sokat tanultam utána magánúton és most 30 éves fej­jel egy országos hírű textilgyár főtechnológusa vagyok. Emlékszel a két bátyámra, Andrásra meg Jancsira ? — Hogyne, az egyik kőműves, a másik meg szabó inas volt. — Igen. No mindketten egyete­met, illetve főiskolát végeztek a felszabadulás után. Jancsi köz­gazdász, s egy nagy vállalat­ fő­könyvelője. András meg — ő volt a kőműves — most tervezőmér­nök. — Ezután még hosszan beszél­gettünk Józsival sok kedves em­lékről, sokat emlegettük osztály­társainkat, tanítóinkat, minden közös ismerőst. — Emlékszel — kérdezte Józsi, — hogy velünk együtt mennyi szegény rongyos gyerek járt a mi iskolánkba. És ezekből azért mindből lett valaki. Még ha egy­szerű fizikai munkás is, de meg­becsült emberek. Ott isinnak pél­dául a Gál-ikrek. Tudod, milyen szerencsétlen család volt, nyolc gyereket nevelt beteg édesany­juk, mert az apjuk a fronton ma­radt. Most a Béni a falu gépállo­másának főagronómusa, a Gábor is agronómus lett, de most a falu legjobb termelőszövetkezetének elnöke. Farkas Takács Józsi meg a jogtudományi egyetemen tanít. Képzeld, milyen jól hangzik: dr. Farkas Takács József egyetemi adjunktus. A Ficsór Béla, Varga Laci, Stramszki Dezső közgazdá­szok lettek, a Pócs Béla meg or­vos. Látod, mire vitték azok a kis rongyos gyerekek... Egyik sem gondolta ezt 36—37 telén, amikor a lefölözött két deci forralt te­jért az iskola jéghideg folyosóján sorbaálltunk. Sokunknak ez a kö­­nyöradomány akkoriban pazar reggelit jelentett, de még olyan is volt, akinek egész napi kosztat. — Bizony így volt Józsikám, de jó, hogy most már nem így van. — Jó ám, csakhogy nem sza­bad ezt elfelejteni — vágott visz­­sza szenvedélyesen Józsi. — Tu­dod, hányan elfelejtették 56-ban. Néhányan még az előbb említet­tek közül is. Nem érdekes, hogy kik, mert rájöttek tévedésükre. Rájöttek, hogy az ember nem úgy takarítja ki a lakását a sze­méttől, hogy az egészet felgyújt­ja. És tudod, ezekből a gyerekek­ből, belőlünk soha nem lett vol­na az, akik vagyunk, ha nem ez a rendszer van. A népi demokrá­cia emelte fel a porból a millió­kat, csinált belőlünk igazán em­bert. Lehet, hogy nagy szavak ezek, de magad is láthatod, ez nem frázis, hanem valóság. — S ki tudja, meddig beszél az én Józsi barátom, ha véletlen az órájára nem néz, ami már fél tizenegyet mutatott. Nagyon jól­esett hallgatnom meggyőző sza­vait és sajnáltam, hogy már men­nie kell. A minisztériumba uta­zott valami tapasztalatcserére. De barátságunk e rövid beszélgetés után megújult, tovább erősödött A hosszú búcsúzkodás közben megígértette velem, hogy hama­rosan viszonzom a látogatását akár az üzemben, akár otthoná­ban, mindig örömmel lát, s el­ment. Elfogyott a második pohár sör is, mire Gyula barátom elmondta ezt a történetet. — Elmegyek, feltétlen megláto­gatom Józsit — jelentette ki ha­tározottan. — Ezt nem lehet el­mulasztani őmiatta, s az üzeme miatt sem. Azt mondta, gyönyörű az üzem, szovjet gépekkel van felszerelve, a legkorszerűbben. Még most is jönnek a szovjet gé­pek, méghozzá olyan módosítá­sokkal, amelyeket a magyar szak­emberek javasoltak. Az egyik gép az ő módosító javaslatával készül ott a nagy szovjet országban. Szóval ez is a mi életünkhöz tar­tozik már. — Fizetünk — szólt mintegy befejezésül a mellettünk elhaladó pincérhez fordulva. DEGE GYÖRGY * A piros BER­VA Reggelenként körülbelül ugyan­abban az időpontban indulok a munkahelyemre. Fél nyolc táj­ban. Ilyenkor, amikor kilépek a kapun, ugyanaz a kép tárul elém. Ez pedig a következő: A szemben lévő kapu alatt pi­ros színű BERVA jelenik meg, egy nő tolja. De nem üresen. Raj­ta két csemete, két kisfiú. Az egyik a nyeregben ül, a másik a csomagtartón. Amikor először lát­tam, elcsodálkoztam és kíváncsi­an vártam az indulást. Hármas utazást ugyanis nem láttam még kerékpáron. Persze, most sem. Még­pedig azért, mert az tör­tént és történik minden nap, hogy amikor a kis motor utasai­val az úttestre ér és a járda mel­lé kanyarodik, a kis legényeket egymás után leemeli az édesany­juk és amíg a beindításom, tevé­kenykedik, ők kíváncsian kerül­getik. Egyszer aztán berregni kezd a motor. A kisfiúk ujjongva szalad­nak anyjukhoz, megölelik, meg­csókolják és szépen félrehúzód­nak. Addigra már egy idős néni is megjelenik a kapuban. Vele együtt pedig sokáig integetnek még a motor egyre távolodó u­ta­sának, aki mosolyogva integet vissza és aki minden reggel így indul munkahelyére. Minden reggel ugyanaz a kép. Mégis mindig­­mennyi új, mennyi szép van benne. Gödrök az úton Motoros ember lévén elég sokat rovom az utakat. Éppen ezért tudom, hogy mit jelent az, ha va­laki nyugodtan halad motor­­kerékpáron és egyszer csen azt veszi észre, hogy előtte hatalmas mélyedés, lyuk tátong. Ilyenkor mit­ lehet tenni? Ha van idő, ki­kerüli az ember, ha nincs, ke­­resztümegy rajta. Igen ám, de az utóbbi meg­oldás nem valami kellemes. Köny­­nyen szár­mazhat belőle esés s ha ezt sikerül is elkerülni, vagy a nyelvét harapja ketté, vagy kön­y­­nyebb agyrázkódást szenved a mit sem sejtő, jámbor motoros. És Székesfehérváron lépten-nyomon fenyeget igen veszély. Mivel ismerem az utakat, már jóelőre gondolok rájuk. Többe­k között például a Köztársaság úton, a Berényi úton és az Élmunkás úton. Persze kisebb-nagyobb gödrök csaknem minden úton találhatók. Amikor ezeket a gödröket ke­rülgetem, arra gondolok, hányan nem ismerik a fehérvári utakat és hányan veszélyeztetik éppen ezért testi épségüket. Nem is beszélve arról, hogy egy gödör milyen kárt tehet magában a motorkerék­párban. Egyik vasárnap fejre vettem, hogy a gödröket krétával körül­­rajzolgatták. Arra gondoltam, vég­re felfigyelt rá valaki és talán azért jelölték meg, hogy az út­­javítók eltüntessék. Téved­te­m Valami kerékpár-, vagy motor­­verseny volt és azért történt az elővigyázatosságra való figyelmez­tetés.­­­ . . ■ Jó lenne, ha végre valóban fel­figyelnének erre az illetékesek és intézkednének, hogy a régóta díszlő útfoltok eltűnjenek. Azt hiszem, nem kellene igénybe ven­ni a nehéz útjavító gépeket. Könnyebb felszereléssel is el le­hetne végezni az útfoltozást — Focista leszek. Sokszor hallottam ezt a fiamtól, aki még csak alig múlt három éves. És bennem is van egy olyan érzés, hogy része lesz a ma­gyar labdarúgás hír­nevének visszaszerzé­sében. Ezt az érzése­met nem arra alapo­zom, hogy kisfiam a fenti kijelentését túl­ságosan komolyan te­szi meg, hanem sok­kal reálisabb megnyil­vánulásokra, illeve a fiam bal lábára. Mert ha csak teheti, bal lábával olyat rúg a labdába, hogy még nekem is dicséretemre válna. (Igaz, én nem voltam focista, de A kis focista azért mégis...) Nem­csak az udvaron, ha­nem bent a lakásban is futbalozik. És ne higyje senki, hogy ezt csak úgy vaktában teszi. Nem. Oda megy a labda, ahova céloz­za. A leállított labda ugyanúgy célbaér, mint a kapásból való lövés. Persze néhány pohár leröpült már emiatt az asztalról, vagy egyéb helyről, de nem hinném, hogy ennek oka céltévesz­tés lenne. Valószínű úgy akarta a kis ko­misz.­­És ezért nem is szabad haragudni rá. Valamiért áldozni is kell valamit­. Egyszóval nagy fo­cista a gyerek.­ És hogy a labdarúgásban tökéletes legyen, az utóbbi időben, a feje­lést gyakoroljuk. Még­pedig úgy, hogy én dobom, ő meg fejel. A minap is ezt csi­náltuk és amikor a fejes nem sikerült, megkérdeztem? — Miért nem fejel­tél bele? Gondolkodott egy kicsit, már kivágta? — Azért, mert nem volt ott a fejem. Nem baj. Elttől még lehet focista. Hiszen azoknak sincs ott mindig a fejük, ahol kellene. (p. ) 5. oldal. Válaszolnak az illetékesek [ A Fejér megyei Hírlap 1958. [július 27-i számában „Emlékez­■ tessék ismét őket” című cikkben [vállalatunkról szóló jogos bírálat­ira az alábbiakat válaszoljuk. ■ Vállalatunk üzemei öt megye [területén fekszenek. Ez megnehe­zíti különösen az ellenőrző mun­kánkat. Talán ennek is tulajdonít­ható, hogy ez év első negyedében ,a munkaverseny nem volt meg­szervezve az üzemekben, így a Székesfehérvári Ásványbányánál sem. Most azonban már versenge­nek a dolgozók a „Kiváló dolgozó” cím elnyeréséért. A székesfehér­vári üzem dolgozóinak mintegy 50 százaléka vesz ebben részt. A versengők eredményeinek nép­szerűsítése termelési tanácskozá­sokon történik, valamint nevüket és teljesítményüket faliújságra ír­ják. Képíró Lajos és Jánosi József brigádja elég szép eredményt ért el nemcsak a tervek teljesítésében, hanem az anyagtakarékossági mozgalmiban is. A versenyben részt vevő dol­gozók anyagilag is érdekelve van­nak jobb eredmények elérésében.­­Ha elérik a „kiváló dolgozó” szintet és azt fél, illetve 1 évig tar­tani tudják, akkor 1—2 heti fize­­tésnek megfelelő jutalmat kapnak.­­Ezenkívül az az üzem, amely a legtöbbet tudja nyújtani és első­nek végez 3000, a második helye­sett 2500 forintot kap. Dósa­ Sányoi Dunántúli Ásványbánya Vállalat

Next