Fejér Megyei Hirlap, 1958. augusztus (3. évfolyam, 180-205. szám)
1958-08-24 / 199. szám
Vasárnap, 1958. augusztus 24. FEJÉR MEGYEI HÉW Orsóval Tibor: ÁL-DUNAI HAJÓÚTON (1.) Furcsa, különös érzés fogja el az embert, ha olyan vidékre indul, amelyet még nem látott. Nem ismeri az ottaniak szokását, idegenek az arcok, ismeretlen a beszédjük. Hallottam én már sok mindent az Al-Duna két partján lakó emberekről, olvastam is róluk, de tarsolyom a személyes élményt illetően még eléggé üres. Nemrég érkeztem vissza egyhetes hajóútról. Jugoszlávia és Románia dunaparti részein jártam. Ittam a híres sugovica pálinkából Belgrádban, tisztelettel adóztam Hunyadi János emlékére felállított , háromtornyos síremlék előtt Zimonyban, láttam azt a tornyot, ahonnan Dugovits Titusz hősi önfeláldozással a mélybe rántotta azt a törököt, aki elsőnek akarta feltűzni a lófarkas zászlót a Vár fokbra. Jártam egy eredeti török szigeten, Ada- Kaleh-en, hallgattam Orsován Sylvia belépőjét a Csárdáskirálynőből, megmártottam a kezem Herkulesfürdő világhírű kénes gyógyvizében és megcsodáltam Noviszádon- Pétervárad régi várfalát. Az időjárás nagyon kedvező volt. Igaz, induláskor kiadós zápor búcsúztatott, de később kisütött a nap és sugarai táncot jártak a Duna hullámainak talaján. Sokan búcsúzkodtak a budapesti hajóállomáson: kinek az anyja, kinek a férje, hozzátartozója szorított kezet szerettével. Mikor hajóra szálltunk, mindenki a fedélzetresietett, hogy még kgyszer lássa ismerőse, kedvese arcát. . . Előttem egy idősebb asszony állt. Haja ősz volt, majdnem felér. Alacsony, kövérkés, fürgemozgású. A parton vele szemben egy fiatalember könyökölt a kikötő korlátjára. Hangosan kiáltott feléje: — Menj már haza, pihenjél, hogy friss legyél a munkában. A férfi nemet intett. — Nem én, amíg a hajó el nem indul! Később, pár perccel ismét nógatta az asszony:— Miért nem mész már? — Biztos, amit biztos. Majd ha arrafelé járnak, Budafok felé mutatott. — Majd ha ott eltűnik szememből a hajó. Kiderült, hogy az idős nő, a fiatalember anyósa. Végre aztán, mire a nap felhúzott a delelőre, elindult a Tinák Ferenc”. Irány az Al-Duna! A hullámverte partok színes ,sokra kísért bennünket. Fűzek, gyárfók rengetege integetett feénk. Ismerős, milyen kedves vidék. Megszokott mozdulattal megtették hálójukat a vízbe a bulafoki halászok, büszkén emelkedtek a magasba a Dunai Vasút kéményei, a földvári vasúti ud most is olyan komor, rideghús. Halat kerítettek a kanyarján a paksiak végtelen hosszú hálójukkal, döngölték a parton ehérneműjüket a kalocsai, bajai asszonyok. Közben ismerkedtünk Mohácsszigetével és az utasokkal. Két fiatalasszony beszélgetett ■gymással mellettem. Az egyik: — Neked van gyereked? — Van, három. — De jó, nekem egy sincs ... Nem álltam meg szó nélkül Nem tudok hallgatni, ha fülem hallatára rosszul vélekednek a feleségről, a Móri Ezerjóról, a túróscsuszáról és a gyerekekről — Akkor nem is tudja mi az igazi boldogság. Rámpillantott, kissé zavarba jött — Na, hogy-hogy? — Majd, ha lesz egy kislánya vagy fia — mindegy — megtudja Elpirult, s én közben a lányomra gondoltam, aki talán éppen akkor sétált a virágborítotts ligetben nagyanyjával, vagy éppen az édes tejbedarát nyelte ijedt-nevetős szemével talán engem látott képzeletben. Nem szóltam többet, csak elfordultam és kiioltam a korláton. Éppen akkor nyugodott a nap Bíborszínű sugarai búcsúztak tőlünk. Nem láttuk egy napig. Mi pedig színes kendőt lobogtatva Bezdánnál hazánktól búcsúztunk Nem láttuk egy hétig. Átléptük a határt. Már jugoszláv vízen siklott tova a sétahajó. A festői hangulatú Erdőd falucska tűnt fel sötét tónusú körvonalaival. Vele szemben a balparton Gombos ha’őrkomémaradt el mögöttünk. Hajónk ezután keleti irányban folytatta útját. Csakhamar megérkeztünk a dáliai szűkülethez A jobbparton Borovot hagytuk el, majd később a Vuka folyó torkolatánál Vukovárt pillantottuk meg. Nagy érdeklődést keltett a város alsó részén épült árkádos vágóhíd, amely egyedülálló építmény a Duna mellett. Sanengrád, Ilok, Palánka, Futak, Kamenica után nagyot kanyarodott a Duna medre. A kanyar túlsó végén Petrovaredin, a hajdani Pétervárad erődje búslakodott a parton. Délelőtt 11 óra tájban futottunk be Belgrádba. Fél napot, töltöttünk a szép jugoszlv Tarosban. (Folytatjuk.) —Tudom Gyuszikám — áradozott Józsi — mennyire örültem, hogy megtaláltál. Én is kerestelek már, de nem sikerült. Sikerült volna, de te ügyesebb voltál. Egyébként hogy élsz, mit csinálsz? — Tanár lettem pajtás — válaszoltam nem kis büszkeséggel — magyar- és irodalom szakos. — Kitűnő — nyugtázta Józsi elismeréssel — nem is csodálom, hiszen te már a negyedik elemiben ügyes verseket faragtál. Ezen aztán jókat nevettünk, mert rettentő primitív versek voltak azok. Elképzelheted, milyenek lehettek egy tíz éves gyerek szerelmes versei, bordalai és egyéb csodabogarai. — És te tulajdonképpen mit dolgozol, mi lett belőled? — kérdeztem Józsit. — Én pajtás a felszabadulás előtt kalapos inas lettem, de negyvenhatban átmentem a textiles szakmába. Sokat tanultam utána magánúton és most 30 éves fejjel egy országos hírű textilgyár főtechnológusa vagyok. Emlékszel a két bátyámra, Andrásra meg Jancsira ? — Hogyne, az egyik kőműves, a másik meg szabó inas volt. — Igen. No mindketten egyetemet, illetve főiskolát végeztek a felszabadulás után. Jancsi közgazdász, s egy nagy vállalat főkönyvelője. András meg — ő volt a kőműves — most tervezőmérnök. — Ezután még hosszan beszélgettünk Józsival sok kedves emlékről, sokat emlegettük osztálytársainkat, tanítóinkat, minden közös ismerőst. — Emlékszel — kérdezte Józsi, — hogy velünk együtt mennyi szegény rongyos gyerek járt a mi iskolánkba. És ezekből azért mindből lett valaki. Még ha egyszerű fizikai munkás is, de megbecsült emberek. Ott isinnak például a Gál-ikrek. Tudod, milyen szerencsétlen család volt, nyolc gyereket nevelt beteg édesanyjuk, mert az apjuk a fronton maradt. Most a Béni a falu gépállomásának főagronómusa, a Gábor is agronómus lett, de most a falu legjobb termelőszövetkezetének elnöke. Farkas Takács Józsi meg a jogtudományi egyetemen tanít. Képzeld, milyen jól hangzik: dr. Farkas Takács József egyetemi adjunktus. A Ficsór Béla, Varga Laci, Stramszki Dezső közgazdászok lettek, a Pócs Béla meg orvos. Látod, mire vitték azok a kis rongyos gyerekek... Egyik sem gondolta ezt 36—37 telén, amikor a lefölözött két deci forralt tejért az iskola jéghideg folyosóján sorbaálltunk. Sokunknak ez a könyöradomány akkoriban pazar reggelit jelentett, de még olyan is volt, akinek egész napi kosztat. — Bizony így volt Józsikám, de jó, hogy most már nem így van. — Jó ám, csakhogy nem szabad ezt elfelejteni — vágott viszsza szenvedélyesen Józsi. — Tudod, hányan elfelejtették 56-ban. Néhányan még az előbb említettek közül is. Nem érdekes, hogy kik, mert rájöttek tévedésükre. Rájöttek, hogy az ember nem úgy takarítja ki a lakását a szeméttől, hogy az egészet felgyújtja. És tudod, ezekből a gyerekekből, belőlünk soha nem lett volna az, akik vagyunk, ha nem ez a rendszer van. A népi demokrácia emelte fel a porból a milliókat, csinált belőlünk igazán embert. Lehet, hogy nagy szavak ezek, de magad is láthatod, ez nem frázis, hanem valóság. — S ki tudja, meddig beszél az én Józsi barátom, ha véletlen az órájára nem néz, ami már fél tizenegyet mutatott. Nagyon jólesett hallgatnom meggyőző szavait és sajnáltam, hogy már mennie kell. A minisztériumba utazott valami tapasztalatcserére. De barátságunk e rövid beszélgetés után megújult, tovább erősödött A hosszú búcsúzkodás közben megígértette velem, hogy hamarosan viszonzom a látogatását akár az üzemben, akár otthonában, mindig örömmel lát, s elment. Elfogyott a második pohár sör is, mire Gyula barátom elmondta ezt a történetet. — Elmegyek, feltétlen meglátogatom Józsit — jelentette ki határozottan. — Ezt nem lehet elmulasztani őmiatta, s az üzeme miatt sem. Azt mondta, gyönyörű az üzem, szovjet gépekkel van felszerelve, a legkorszerűbben. Még most is jönnek a szovjet gépek, méghozzá olyan módosításokkal, amelyeket a magyar szakemberek javasoltak. Az egyik gép az ő módosító javaslatával készül ott a nagy szovjet országban. Szóval ez is a mi életünkhöz tartozik már. — Fizetünk — szólt mintegy befejezésül a mellettünk elhaladó pincérhez fordulva. DEGE GYÖRGY * A piros BERVA Reggelenként körülbelül ugyanabban az időpontban indulok a munkahelyemre. Fél nyolc tájban. Ilyenkor, amikor kilépek a kapun, ugyanaz a kép tárul elém. Ez pedig a következő: A szemben lévő kapu alatt piros színű BERVA jelenik meg, egy nő tolja. De nem üresen. Rajta két csemete, két kisfiú. Az egyik a nyeregben ül, a másik a csomagtartón. Amikor először láttam, elcsodálkoztam és kíváncsian vártam az indulást. Hármas utazást ugyanis nem láttam még kerékpáron. Persze, most sem. Mégpedig azért, mert az történt és történik minden nap, hogy amikor a kis motor utasaival az úttestre ér és a járda mellé kanyarodik, a kis legényeket egymás után leemeli az édesanyjuk és amíg a beindításom, tevékenykedik, ők kíváncsian kerülgetik. Egyszer aztán berregni kezd a motor. A kisfiúk ujjongva szaladnak anyjukhoz, megölelik, megcsókolják és szépen félrehúzódnak. Addigra már egy idős néni is megjelenik a kapuban. Vele együtt pedig sokáig integetnek még a motor egyre távolodó utasának, aki mosolyogva integet vissza és aki minden reggel így indul munkahelyére. Minden reggel ugyanaz a kép. Mégis mindigmennyi új, mennyi szép van benne. Gödrök az úton Motoros ember lévén elég sokat rovom az utakat. Éppen ezért tudom, hogy mit jelent az, ha valaki nyugodtan halad motorkerékpáron és egyszer csen azt veszi észre, hogy előtte hatalmas mélyedés, lyuk tátong. Ilyenkor mit lehet tenni? Ha van idő, kikerüli az ember, ha nincs, keresztümegy rajta. Igen ám, de az utóbbi megoldás nem valami kellemes. Könynyen származhat belőle esés s ha ezt sikerül is elkerülni, vagy a nyelvét harapja ketté, vagy könynyebb agyrázkódást szenved a mit sem sejtő, jámbor motoros. És Székesfehérváron lépten-nyomon fenyeget igen veszély. Mivel ismerem az utakat, már jóelőre gondolok rájuk. Többek között például a Köztársaság úton, a Berényi úton és az Élmunkás úton. Persze kisebb-nagyobb gödrök csaknem minden úton találhatók. Amikor ezeket a gödröket kerülgetem, arra gondolok, hányan nem ismerik a fehérvári utakat és hányan veszélyeztetik éppen ezért testi épségüket. Nem is beszélve arról, hogy egy gödör milyen kárt tehet magában a motorkerékpárban. Egyik vasárnap fejre vettem, hogy a gödröket krétával körülrajzolgatták. Arra gondoltam, végre felfigyelt rá valaki és talán azért jelölték meg, hogy az útjavítók eltüntessék. Tévedtem Valami kerékpár-, vagy motorverseny volt és azért történt az elővigyázatosságra való figyelmeztetés. . . ■ Jó lenne, ha végre valóban felfigyelnének erre az illetékesek és intézkednének, hogy a régóta díszlő útfoltok eltűnjenek. Azt hiszem, nem kellene igénybe venni a nehéz útjavító gépeket. Könnyebb felszereléssel is el lehetne végezni az útfoltozást — Focista leszek. Sokszor hallottam ezt a fiamtól, aki még csak alig múlt három éves. És bennem is van egy olyan érzés, hogy része lesz a magyar labdarúgás hírnevének visszaszerzésében. Ezt az érzésemet nem arra alapozom, hogy kisfiam a fenti kijelentését túlságosan komolyan teszi meg, hanem sokkal reálisabb megnyilvánulásokra, illeve a fiam bal lábára. Mert ha csak teheti, bal lábával olyat rúg a labdába, hogy még nekem is dicséretemre válna. (Igaz, én nem voltam focista, de A kis focista azért mégis...) Nemcsak az udvaron, hanem bent a lakásban is futbalozik. És ne higyje senki, hogy ezt csak úgy vaktában teszi. Nem. Oda megy a labda, ahova célozza. A leállított labda ugyanúgy célbaér, mint a kapásból való lövés. Persze néhány pohár leröpült már emiatt az asztalról, vagy egyéb helyről, de nem hinném, hogy ennek oka céltévesztés lenne. Valószínű úgy akarta a kis komisz.És ezért nem is szabad haragudni rá. Valamiért áldozni is kell valamit. Egyszóval nagy focista a gyerek. És hogy a labdarúgásban tökéletes legyen, az utóbbi időben, a fejelést gyakoroljuk. Mégpedig úgy, hogy én dobom, ő meg fejel. A minap is ezt csináltuk és amikor a fejes nem sikerült, megkérdeztem? — Miért nem fejeltél bele? Gondolkodott egy kicsit, már kivágta? — Azért, mert nem volt ott a fejem. Nem baj. Elttől még lehet focista. Hiszen azoknak sincs ott mindig a fejük, ahol kellene. (p. ) 5. oldal. Válaszolnak az illetékesek [ A Fejér megyei Hírlap 1958. [július 27-i számában „Emlékez■ tessék ismét őket” című cikkben [vállalatunkról szóló jogos bírálatira az alábbiakat válaszoljuk. ■ Vállalatunk üzemei öt megye [területén fekszenek. Ez megnehezíti különösen az ellenőrző munkánkat. Talán ennek is tulajdonítható, hogy ez év első negyedében ,a munkaverseny nem volt megszervezve az üzemekben, így a Székesfehérvári Ásványbányánál sem. Most azonban már versengenek a dolgozók a „Kiváló dolgozó” cím elnyeréséért. A székesfehérvári üzem dolgozóinak mintegy 50 százaléka vesz ebben részt. A versengők eredményeinek népszerűsítése termelési tanácskozásokon történik, valamint nevüket és teljesítményüket faliújságra írják. Képíró Lajos és Jánosi József brigádja elég szép eredményt ért el nemcsak a tervek teljesítésében, hanem az anyagtakarékossági mozgalmiban is. A versenyben részt vevő dolgozók anyagilag is érdekelve vannak jobb eredmények elérésében.Ha elérik a „kiváló dolgozó” szintet és azt fél, illetve 1 évig tartani tudják, akkor 1—2 heti fizetésnek megfelelő jutalmat kapnak.Ezenkívül az az üzem, amely a legtöbbet tudja nyújtani és elsőnek végez 3000, a második helyesett 2500 forintot kap. Dósa Sányoi Dunántúli Ásványbánya Vállalat