Fejér Megyei Hírlap, 1966. május (22. évfolyam, 102-127. szám)
1966-05-01 / 102. szám
Vasárnap 1966. május 1. (JesicwzJL to kML Mostanában, amikor Petrik Imre kinyitja az újságosát, nagybetűkkel nyomott jelszavakat lát: Éljen és virágozzék szabad szocialista hazánk, a Magyar Népköztársaság! Éljen és virágozzék a magyar és a szovjet nép örök barátsága! Májusi jelszavak. Nézi őket és olyankor egy-egy régi május jár az eszében, amikor mint ifjú ember a hűvösvölgyi nagyréten összegyűlt fiatalokkal együtt szórakozott, és beszélt kis , csoportoknak a kommunisták célkitűzéseiről, a szovjet példáról. Kirándulások képei villannak fel emlékezetében, ahol a tarisznyában néhány könyvet is vittek magukkal, amelyeket kint közösen olvastak, eszébe jut egy apró, szögekből kirakott bélyegző, amivel sarló-kalapácsot bélyegeztek a piacra kerülő dinnyékre és jókat nevettek rajta — papír sem kell a röpcédulához... A jelszavak ismerősek — a fogalmazás ugyan mai, de a bennük feszülő gondolat régi. Egy kicsit azokban a jelszavakban is ott éltek már, amelyeket ő és az elvtársai festettek, ragasztottak harminc évvel ezelőtt a házak falára, a kerítésekre. A régi jelszavakkal együtt a fiatalsága is előbukkan a rátelepedett gondok, gondolatok alól. Régen volt, amikor egy nagyon szegény jászsági községben, egy hatgyermekes családban Petrik Imre ifjúvá serdült. 1930- ban már túl volt az inaséveken, a helybeli asztalosnál töltötte el őket. A jövő nagyon kietlennek látszott. El innen, el a faluból, mert itt éhen halsz — így bíztatta még a mestere is. Pestre került, és mint újdonsült asztalossegéd vállalt munkát A műhely forgácson aludt hol ebédelt hol nem. Miért kell ennek így lenni? Miért kell a szegényembernek nyomorognia? — tette fel sokszor magának a kérdést amikor Kispestről a Valéria-telep Irányában gyalogolt befelé a várósba. A választ először a szakszervezetben, aztán már 1932-ben az illegális kommunista pártban kapta meg. A húszéves fiatalemberre már többször bíztak újságot, röpcédulát, üzenetet, amikor az első felelősségteljesebb megbízatása következett. A történelemkönyvben csupán néhány sor jelzi: a párt megkezdte építeni falusi szervezeteit is. — Petrik elvtárs, elmész a faludba, elbeszélgetsz ott az emberekkel, mi az igazság, mi a szegénység oka — kapta egyszer a megbízást a felső kapcsolatától. Jászfelsőszentgyörgyön, édesapjáék házánál gyűltek össze. A fiatal asztalos nagyon meglepődött, amikor a családi méretűre tervezett beszélgetésre vagy nyolcvanan zsúfolódtak be a konyhába, a pitvarba, az ajtó elé. Újságot olvasott fel és beszélt. Izzottak a szemek, fojtott volt a levegő és a kissé alacsony termetű Petrik Imre felállt, hogy jobban lássa hallgatóit. — A törvény nevében — kiáltotta akkor két megjelent csendőr — letartóztatjuk, gyűlés tartásáért! Akkor is május volt, a házak előtt nyílott az orgona és ő megbilincselve lépkedett a csendőrök előtt. A néhányhetes fogvatartás után még több másik is következett. Megtanulta, a hatalommal küzdeni, csak nagyon megfontoltan, nagy fegyelemmel lehet. Erre oktatták később a titkos szemináriumokon, a Kisstáció utcában, Budapesten. — A legapróbb tett is a pártmunka része. Nekünk minden percben fegyelme 7°ttrek, példamutatónak kell lennünk — mondta a szeminárium vezetője, akinek a nevét sohasem tudták meg. Csak jött és ment, nyomtalanul. Petrik elvtársat egy alkalommal apró elővigyázatlanság, az egyik sejttag gondatlansága juttatta a vallatok kezeibe. Megismerte a pesti börtönöket, a cellák magányát, a toloncházat. — Az volt az egyetlen jó, hogy mindig ránk találtak... A Vörös Segély kis csomagot juttatott el, ügyvédet küldtek, a szüleit is értesítette valaki, mi van vele. Mindig érezte, nincs egyeML sie vannak asótársai, a párt. Hallottak hírt arról, hogy például cseh munkások emelték fel a szavukat a magyarországi terror ellen, később, már a háborús években, a kolozsvári internálótáborban, egy román munkáson keresztül jutott el hozzájuk az üzenet: veletek vagyunk! Olvassa az újságot és nagyon jól tudja, mit jelent az internacionalizmust, az összefogást hirdető jelszó. Lapoz, látja az új élet képeit, híreit, a májusi készülődést Az ő májusaira gondol, harcra, bizakodásra, május elsejékre a Hűvösvölgyben, a börtönben — és az első szabad május elsejére, amikor csak néhány héttel ezelőtt szabadult meg egy büntetőszázadból. A mindig hitt boldogságot látta megtestesülni a jászberényi utcákon, ahova akkor a párt küldte. Föld, kenyér, szabadság! — hirdették a táblák. Petrik elvtárs nem tartozik még az egészen idősek közé, ötvennégy éves, de az esztendők nagyon megviselték az egészségét. Néha ijesztően csendeseket dobban a megfáradt szív. Mindig dolgozott, dolgozik ma is. Kisapostag községben a tanácselnöki munkakört látja el. Ablaka előtt, az úton már zöldellnek a frissen hajtó bokrok, a nemrégen ültetett nyárfák, és a falu dombjának túlsó oldalán ott magasodnak a dunaújvárosi kémények. Esténként odamroslik az olvadó vas tűzfénye. Hittel vallja Petrik Imre, nem voltak hiábavalók a régi májusok, a régi jelszavak, nem hiába éltek, nem hiába haltak oly sokan a szocializmus ügyéért. Mert ugyan szenvedések, kinek árán, de felépült az az ország, ahol a munkásoké a hatalom. Kezében fordul az újságlap. Felül ott a jelszó: Éljen és virágozzék szabad szocialista hazánk, a Magyar Népköztársasági Mávusi jelszó. Az életével intett rá „igen”-t. Vincze István Fejér megyei Hírlap - 3 Ma időszerűbb, mint valaha: Világ proletárjai egyesüljetek f —gi magyar szakszervezetek feladatairól Gáspár Sándor elvtárs nyilatkozata A Központi Sajtószolgálat munkatársa május 1. alkalmából felkereste Gáspár Sándor elvtársat, az MSZMP Politikai Bizottságának tagját, a SZOT főtitkárát, s néhány kérdést intézett hozzá. Az alábbiakban ismertetjük Gáspár elvtársnak a kérdésekre adott válaszait . Május 1. a nemzetközi munkásmozgalom nagy seregszemléjének napja. Milyen gondolatok jegyében ünnepük az idei május elsejét a Szakszervezeti Világszövetséghez tartozó szakszervezetek? — Hetvenhat esztendeje a nemzetközi proletariátus mindig közösen ünnepli ezt a napot. Hogy ebben a háromnegyed évszázadban mi minden történt — és éppen a munkásosztály ereje, alkotóképessége és nemzetközi szolidaritása jóvoltából —, azt nemhogy egy nyilatkozat, de többkötetes könyv is nehezen foglalhatja össze. Mégis, gondolataink ilyenkor végigvágtatnak ezen a 76 éven, benne a két világégés szörnyűségein, de az azokból mindig hatalmasabban és győzedelmesebben kikerülő nemzetközi munkásmozgalom útján is. Persze, szép ünnepi szóként is csenghet ez a megfogalmazás, mert a „hatalmas” a „győzelmes” kifejezés nem mondja el azt is, mennyi szenvedés, küzdelem és véráldozat kellett a mai eredményekhez. Mert a tőke elleni küzdelem dédapáink kora óta egyre bonyolultabb lett, egyre magasabb követelmények elé állítja a dolgozó milliókat. Május elseje értelmét és alapgondolatait mindig ennek a harcnak a jelszavai foglalták öszsze. A hetvenhat évvel ezelőtti első közösen ünnepelt május elseje jelszavát a Kommunista Kiáltvány közismert zárósorát kell idézni talán legelsősorban: „Világ proletárjai, egyesüljetek!” Ez a jelszó születése óta mindig aktuális, de nehéz lenne olyan időszakot kiválasztani a munkásmozgalom történetéből, amelyben időszerűbb lett volna, mint napjainkban. A tőke nemzetközi méretekben ellentámadásokkal próbálja csökkenteni az új társadalmi rend előretörésének ütemét és ezek az ellentámadások nem egy országban bombák hullását, asszonyok és gyermekek napalm és gáz okozta halálával járnak, másutt lemészárolt munkások, értelmiségiek, kommunisták és szakszervezeti aktivisták tömegsírjait jelentik. Ezért a nemzetközi feszültség növelésére irányuló törekvések mindenütt ártanak a szocializmus ügyének , s mi május elsejét akkor ünnepeljük méltóan és a mai helyzet adottságainak megfelelően, ha gondolataink központjába állítjuk az imperialista törekvések visszaszorítására, a dolgozó százmilliók harci szelleme erősítésére oly fontos egység kérdését. Magunkévá tesszük az SZDSZ VI. kongresszusának a nemzetközi helyzettel kapcsolatos állásfoglalását, nem nézzük tétlenül az USA és más tőkés hatalmak népelnyomó, a gyarmati rendszer konzerválására vagy új cégérek alatti restaurálására irányuló kísérleteit, a szolidaritás sokféle formájával, megnyilatkozásával állunk ki mindenekelőtt a vietnami nép, de Indonézia és minden más nép haladó erőinek oldalán. Május elseje, a nemzetközi munkásünnep a gyakran ismételt kifejezés szerint a munka ünnepe. De nem akármilyen munkáé. A zászlók és virágok ezen a napon azt az alkotó emberi munkát köszöntik, amelyet csak békében lehet végezni és amelyet a békéért végeznek. A mi társadalmi rendünk építése — gondjaink és nem könnyedén megvalósuló új törekvéseink figyelembevételével is — az emberhez egyedül méltó, a békét védő és nemzedékek jövőjét szolgáló, alkotó tevékenységhez tartozik. Ezért nálunk május elseje — akárcsak a szocialista építést végző többi országban is, a nemzetközi szolidaritás és a saját békés építőmunkánk kettős ünnepe, szocialista társadalmunk eredményeinek természetes, nagy szavak nélküli díszszemléje is. A SZOT és a KISZ Központi Bizottsága április elején felhívással fordult a dolgozókhoz az MSZMP IX. kongresszusa tiszteletére kibontakozó munkaversennyel kapcsolatban. Ez a felhívás a korábbi hasonló felhívásoknál konkrétabb versenycélokat szorgalmaz. Hallhatnánk-e Gáspár elvtárstól valamit a kongresszusi munkaverseny eddigi tapasztalatairól? — Az idei munkaverseny — benne a pártkongresszusunk tiszteletére bontakozóban lévő versenymozgalom — lényeges vonásairól már több nyilatkozat hangzott el, merőben újat mondani így hát nem lehet róla. Néhány fontos vonásra mégis fel kell hívni a figyelmet. Ilyen például az, hogy az 1966-os termelési feladatokat az Üzemekben — műszaki konferenciák, termelési tanácskozások ezrein — gondosan tanulmányozták, megvitatták, kitűnő javaslatokkal egészítették ki. — Hogyan tovább? A verseny — vele a tervteljesítés — sorsa szerintem most már elsősorban a gazdasági vezetők kezében van, hiszen az ismert feladatok (a termelékenyebb munka, a takarékosabb gazdálkodás, a jobb minőség, az exportfeladatokra irányítandó nagyobb figyelem) csak a munka jobb megszervezésével és folyamatos anyagellátással teljesíthetők. Igen fontosnak tartja a Szaktanács annak — a szocialista elosztási elvből fakadó — alapgondolatnak az érvényesítését, hogy magasabb anyagi és erkölcsi elismerésben részesüljön az, aki többet és jobbat ad a társadalomnak. Meggyőződésünk, hogy a hazánkhoz, rendszerünkhöz, a haladás gondolatához hű dolgozó milliók megértik és átérzik a versenymozgalom jelentőségét, valóra váltják az egész népünk javára végzett, a maguk javuló életét is szolgáló, valamennyiünk érdekeit és a békénket munkáló erőfeszítések céljait. Kívánom mindazoknak, akik ezeket a sorokat olvassák, hogy jó erőben, egészségben teljenek munkanapjaik és derűs, szép ünnepük legyen az 1966-os május elseje. Miben látja a termelés, a munkaverseny segítésén túl a szakszervezetek legfontosabb és legidőszerűbb feladatait, különös tekintettel a dolgozók érdekvédelmére? — Ha már a kérdés különválasztotta a két problémacsoportot — én ikább összekapcsolnám— a„ termelés segítése” nem olyan címszó, amely valahol fényévi távolságban jár a munkás érdekvédelmétől, sőt, szeretnénk ha megvalósulna, hogy mindenki megértse a két cél szoros öszszetartozását, és kölcsönhatásukat. Nincs nálunk olyan termelési feladat, olyan versenymozgalom, amelynek megoldása, szervezése ne válna közvetlen vagy közvetett módon a dolgozó ember javára és nincs, de nem is lehet olyan jól végrehajtott szakszervezeti érdekvédelmi nevelési feladat, amely ne kamatozna jól és távlataiban egyre jobban a termelő munkában. Mégis, túl széles a kérdéscsoport ahhoz, hogy minden alkotóelemét sorba vehessük. Célszerűbbnek tartom, hogy az új gazdaságirányítási rendszer megkövetelte szakszervezeti teendők néhány, már kialakuló körét világítsam meg. Szakszervezeti mozgalmunk az MSZMP megalakulása, a konszolidáció évei óta fokozatosan a helyére került, tevékenységi területe megnőtt, jogai ugyanígy szélesedtek, bízvást elmondhatjuk, hogy a szakszervezetek megkérdezése nélül úgyszólván sehol sem döntenek. Ez jó is — de nemcsak jó, örülünk a növekvő jogköröknek és a velük együtt jelentkező felelősségnek, hiszen mind- kettő a nép érdekében végzett munka mutatója. De nem örülünk annak, hogy — kis túlzással szólva — néhol még a postás feladatkörét is a szakszervezeti bizottságokra ruházzák. Ez kissé sok a megtiszteltetésből. Rajta kell lennünk, hogy pontosabban meghúzzuk a szakszervezeti munka határát, s ez nem lesz könnyű feladat . Ezekről is néhány gondolatot Világos, hogy a politikai nevelőmunkán javítani kell — az sem titok, hogy a termelést jobban segíteni az üzemi demokrácia szélesítésével, újabb százezrek aktivizálásával lehet csupán. S amilyen mértékben a vállalati hatáskör nő — fokozódnia kell a szakszervezeti munka hatékonyságának is. Ezért a vállalati tervek kialakításába és a megvalósítás előkészítésébe sokkal több felelősséggel és kezdeményező erővel kell beleszólnunk. Az új irányítási rendszernek az a módszere, hogy az irányítás jogkörének jelentős részét decentralizálja, egyúttal a felelősség decentralizálását is jelenti. Egyszerű példával: ma még oda lehet állni egy üzem munkásai elé azzal, hogy „nincs nyereség, mert nem kaptunk anyagkiutalást”, de egy-két év múlva már nem lehet a felső irányításra tolni a felelősséget — nem lesz kibúvó. Ez a követelmény az egész évi munka olyan szervezését igényli, hogy a végén ne legyen szükség kibúvókra. Sok lesz a tennivalónk a szociális helyzet, a munkásvédelem, az üzemegészségügy javításában — és ha valamit általában az elkövetkező hónapokról mondhatunk, az az, hogy ideje lesz a saját feladatunk tudatos, alapos felmérésének, megismerésének minden beosztásban és minden területen. Nincs olyan vezető — a gyárak igazgatóitól a szakszervezeti bizalmiakig és a művezetőktől a szakmák mozgalmi vezetőiig — aki az új tennivalók állandó tanulmányozása nélkül megállhatná a helyét Márpedig olyan elgondolásaink vannak — s közvéleményünk reagálását ismerve, — úgy érzem, ezzel egyetértenek a dolgozó milliók —, hogy a helytállni tudást képzettségben, szorgalomban, lelkiismeretességben életünk természetes alapkövetelményévé, minden elismerés nélkülözhetetlen kellékévé emeljük. — Befejezésül kívánok még egyszer olvasóinknak — új feladataink teljesítésében — eredményes munkát, sok örömet és személyes boldogságot. I* Gáspár Sándor A lelkesedésről — prózában „Mert nektek győzni dicsőség volt, de nekünk győzni kötelesség!” — Baranyi Ferenc — Már sötétség ül az utcákra. Csak itt-ott imbolyog egy-egy vörösfényű lámpa az utcaszélen. Mögöttünk becsukódik a falusi művelődési ház ajtaja. Ketten ballagunk tovább, víve magunkban az irodalmi est záróversének két sorát: „Mert nektek győzni dicsőség volt, — de nekünk győzni kötelesség!" Társam hallgat Negyven esztendő áll most közöttünk, s érzem, hogy nehéz lesz ledönteni ezt az akaratlanul állított korlátot Pedig szeretném tudni, hogy valóban így érzi-e? Hogy nekik dicsőség volt, hogy csak dicsőség kérdése volt-e? — Kár így kiélezni — mondja, mintha a bennem lassan formálódó kérdésre adná a választ. Aztán folytatja. — Jó vers ez, legalább is az én fülemnek jó. Csakhogy értett-e belőle mindenki? S azt értették-e, ami rájuk vonatkozott? Mert én már, és mi, hatvanon túliak nyugodtan számot vethetünk dolgainkkal. Igaz, nem csináltunk szépen csengő irodalmat, nem verseltük meg életünket. De valamit tettünk mi is, ami egy kicsit történelem. — Kesernyés megfogalmazás ez — kísérlem megállítani a csírázó önmarcangolást. — Eccessafiés? A fenéket az. Nincs miért keseregnünk. A magunk dolgaival végeztünk. Dicsőségért? Nem. Mi is kötelességből tettük, amit tettünk. Az aratósztrájkok, az építőmunkások sztrájkjai. A néha és csak titokban olvasott könyvek. Mindez is valami volt, ha arányaiban semmi is a ma olvasható írásokhoz, a ma elvégezhető munkához képest. Csakhogy olvassák-e mindazt, amit ma már szabad és kellene? Elvégzik-e mindazt, amit kötelességként vallanak magukénak? — Sokan és sokat tettek már eddig is azért, hogy megteremtsék a béke—igazság—boldogság harmóniáját . No, persze. Csakhogy ez a sok is kevés. S minket, időseket már az izgat: érzik-e a fiatalok, hogy holnap kevés lesz az, amit ma elvégeztek? Egyszóval a lelkesedést keresi az ember. Nézzen szét a faluban. Csupa öreg ház hajlik a kapa fölé a cukorrépaföldön. Pedig van fiatalunk is éppen elég. Adtunk mi a városnak is, a gyáraknak is, az iskoláknak is. És talán kettő sincs a fiataljaink között, aki nem vallja magáénak a fiatal kommunisták hitét. Tehát szívvel és értelemmel is érezniük kellene, hogy nemcsak a gépiparnak van szüksége fiatalokra. A Madnek is. És mégis elaaes- nek. És mégis megmagyarázzák önmaguknak is, nekünk is, hogy ehhez az elvándorláshoz joguk van. Dehát miféle jog tehet érdekeink ellen? És miféle kötelesség az, ami alól kibúvókat keresnek? — Hány év a termelőszövetkezetben az átlagéletkor? — Nézzen az arcokra, amikor kint jár a határban. És tudja, hogy mi még a titok? Hogy mi az oka annak, hogy még a több kereseti lehetőség se mindig hatásos toborzóeszköz. Mert traktorosok, munkagépesek jól keresnek nálunk is. Mégis körül kell udvarolni őket Hát ezért kérdeztem én meg az előadótól ma este, hogy érzik-e mennyire kötelesség ma győzni? Mert igaz a vers, csak úgy legyen Imbolyognak az esti szélben a sápadtfényű utcai lámpák. Idegesítő ez a fény és homály játék. És ez a csend, ami ismét közénk ékelődött, ahogy így ballagunk a művelődési háztól hazavezető úton. S nem tudom hogyan értékelni már az előadáson lelkesen tapsoló fiatalokat. Mert nem tudom, hogy csak tetszett nekik a vers, vagy értették is. És érzik-e, hogy nekünk, nekik ma és holnap kötelességünk a győzelem? Mindenütt Itt falun is, mindennapi dolgaink felett. Kátay Antal