Fejér Megyei Hírlap, 1967. augusztus (23. évfolyam, 179-205. szám)
1967-08-27 / 202. szám
Szépirodalmi Kiadó könyvei, az év végéig A Szépirodalmi Könyvkiadó gazdag programot nyújt olvasóinak az év második felében, megjelenő művei színvonalban és választékban bizonyára örömet okoznak majd az immár több milliós olvasótábornak. A megjelenő számos könyv között várhatóan sikere lesz Karinthy Ferenc Szellemidézés című regényének. Az író fiatalkori regénye ez, s elsősorban apjának, a zseniális Karinthy Frigyesnek idézése. Karinthy alakja és a művészbarátok sora úgy vonul el az olvasó előtt, mint egy színes híradó. Mesterházi Lajos Férfikor című regényében egy magyar forradalmár útját követi 1915-től napjainkig. Az írás a legújabbkori történelem regénye, vonzerejét növeli, hogy alaphangja őszinte önvizsgálat és a realista számvetés. Hidas Antal Más muzsika kell című írása is az olvasó kezébe kerül az év második felében. A regény főhőse a fiatalság — többek között az a fiatalság, amely messze földön hazájától elszakítva, hadifogolyként él, majd részt vesz a szovjethatalom oldalán az emberiség legnagyobb forradalmi csatájában. A Szépirodalmi Kiadó második félévben megjelenő könyvei között található Illyés Gyula 65. születésnapja alkalmából megjelenő Poharaim című versgyűjtemény, amely a kiváló költő verseinek minden eddiginél teljesebb kötetét nyújtja. Lengyel József Tükör című könyvében, az író közéleti és esztétikai vonatkozású írásai találhatók. A 70. születésnapján, a közelmúltban kitüntetett Fábry Zoltán Csehszlovákiában élő magyar író és publicista válogatott írásai szintén megjelennek. Minden bizonnyal sok olvasó asztalára kerül majd a Költészet és Szépprózai Antológia — magyar írók és költők írásai a Nagy Októberi Szocialista Forradalomról. Klaszszikusaink közül többek között Ady, Arany, Katona József, Kemény Zsigmond, Jókai Mór művei, az olcsó könyvtár sorozatban pedig Gárdonyi, Krúdy, Móricz és Csehov írásai jelennek meg a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában. (K. ) Én a netartásjegyek ám? — Vajon kapánk-e majd támogatást a könyvtárépítéshez vagy azt mondják: magad uram, ha szolgád nincsen? — Ingyenes maradhat-e a középiskola? Ilyen és hasonló kérdésekkel naponta találkozunk. Az új gazdasági mechanizmus előkészületei a kulturális közvéleményt is megmozgatták, s e hullámverés naponta új problémákat sodor a diskurzusok középpontjába. Nem valószínű, hogy ebben a percben bárki is mindenre — árakra, költségvetési adatokra, gazdálkodási részletszabályokra — kiterjedő tájékoztatást adhatna ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban. Az alapvető elvi és gyakorlati problémák azonban már tisztázottak. Elsősorban is az, hogy kultúrpolitikánk fő céljai továbbra is változatlanok, nem igényelnek módosítást. Ami változás várható a népművelés területén az új mechanizmus keretében, az elsősorban az ésszerűsítésben, a munka hatékonyabbá tételében várható. A Művelődésügyi Minisztérium egyik vezetője így fogalmazott: „Korszerűsíteni és a reformokhoz igazítani kell a népművelés gazdálkodását is. Az a központi gondolat, hogy nem lehet egyaránt ráfizetéses a jó is meg a rossz is, s hogy egyszer majd el kell érni ahhoz, amikor csak a jó a nyereséges...” Ez egyebek között azt is jelenti, hogy a kulturális vállalatok, intézmények munkáját módosítani kell Bizonyos korszerűsítésre szorul ennek során a különféle beléptidíjak rendszere. Ennek nem a mostani árszínvonal emelkedése, hanem differenciáltabbá válása lesz a következménye. Már ebből is nyilvánvaló, hogy a művelődésügyi miniszter árhatósági jogkört gyakorol. Ez a tény pedig arra jelent biztosítékot, hogy a kulturális termékek és szolgáltatások árképzésének alapelvei és gyakorlata elsősorban a közművelődés általános érdekeit szolgálja. Minisztertanácsi határozat is született a közelmúltban e kérdések szabályozása érdekében. Általános megelégedést váltott ki a határozatnak az a része, mely leszögezte: a művelődésügyi intézmények ellátásának jelenlegi szintjét meg kell tartani, ugyanakkor biztosítani kell az összhangot a tervekben szereplő fejlesztési célok és a rendelkezésre álló anyagi eszközök között. Hogy változatlanul a bevált szocialista kultúrpolitikát folytatjuk az új gazdasági mechanizmus keretei között is, azt egyebek között a szóbanforgó kormányhatározat alábbi döntései példázzák: A tankönyvek és a tanszerek kivételével továbbra is változatlanul ingyenes az általános iskolai, a gyógypedagógiai iskolai, s a középfokú oktatás, a szakmunkásképzés, a dolgozók általános iskolai oktatása. Fenn kell tartani továbbra is az alsó- és középfokú oktatásban a szociális juttatások (diákszoba, tanulószoba, menza, napközi otthon) jelenlegi térítési szintjét, de ennek egyénenként jobban kell alkalmazkodnia a szülők anyagi helyzetéhez. A felsőoktatásban olyan új tandíj-, ösztöndíj- és szociális támogatási rendszert kell kidolgozni, ami a jelenleginél jobban serkenti tanulásra a diákot, és a mostaninál érzékenyebben ügyel arra, hogy a szociális szempontból jobban ráutaltak nagyobb arányban részesüljenek a társadalom támogatásából. Alighanem nagy érdeklődést vált ki az a döntés is, amely szerint a művelődésügyi miniszter rendelkezésére álló kulturális alap létesül. Ennek rendeltetése, a fontos kultúrpolitikai célok útigvalósításának anyagi támogatása, a művelődéspolitikai szempontból értékes művek alkotásának ösztönzése, népszerűsítésüknek elősegítése. Az alap anyagi bázisát — egyebek között — a szórakoztató jellegű kultúrtermékekre, a szolgáltatásokra kivethető úgynevezett kulturális járulék biztosítja. Kétségtelen, hogy az új helyzetet az is jellemzi majd, hogy az eddiginél jobban megnézik az illetékesek minden fillér helyét. Azok a népművelési helyi vezetők, akik eddig minden aprócseprő gondjuk megoldását „föntről” várták , nehéz helyzetbe kerülnek. A munka továbbfejlesztésében ezentúl a mainál nagyobb mértékben kel támaszkodni a helyi kezdeményezésekre, erőforrásokra. Persze ez — mivel a vállalatok, szövetkezetek is hatékonyabb gazdálkodásra törekszenek — nem lesz könnyű. De a népművelőknek meg kell értetniök a gazdasági élet helyi irányítóival, hogy a népművelési keretek-alapok biztosítása később mennyire gyümölcsözik. Ahhoz, hogy az ilyen érvek diadalmaskodjanak, a vitázó szavak egymagukban kevesek. A népművelés mindennapi gyakorlatának színesedése, ésszerűsítése, a népművelésen belüli gazdálkodás szembeötlőbb fegyelme válhat a leghatásosabb szószólójává a jó ügynek, melyet a tervezett intézkedések is csak szolgálni kívánnak. Bajor Nagy Ernő A közművelődés érdekében Leány népviseletben (Kiss Attila rajzai SZÖVŐNŐK ÁLMA A művész odaáll eléjük. Fonógépek állnak katonás rendben, sorban, nagy szabad térséget hagyva a fonócsarnok közepén. Az oda elhelyezett széksorokban ülnek az új üzem fonónői. Fiatalok, idősebbek. Olyanok, akik negyvenévesen, vagy harmincévesen, csöppentek bele a zúgó, a fonalat végeláthatatlanul eregető, sodró, pörgető gépek közé és olyanok, akik az iskolából kikerülve itt ismerkedtek először a munkával, az el-elpattanó szálakkal, amelyeket mindig kötni kell. Olyanok is vannak — kevesen — akik régi gépek, régi üzemek üzenetét hozták, kezük régi szövetek szálaira emlékezik. A miniszter már készülődik a beszédre, már elrendezte gondolatait. Már a fegyelem erős fonalát gombolyította érzéseire, amelyek elfogják, amint az új fonodát nézi, szemléli és maga előtt, maga mellett a fonónőket látja. Osztályos társait, akiknek keze, a fonal után nyúló mozdulata hasonlít az ő mozdulatára, a régire, amivel ő nyúlt a szakadt szálak közé. Magát láthatja, amikor először hallgatott okos, pontos szavakat az életről, a munkások sorsáról. A művész egy pillantással körülnéz. Megszólal. És már omlanak, hullámzanak, ringattak József Attila szavai — Keres Emil ajkáról .. .Csönd, — lomhán szintté lábrakap, s mászik a súrolókefe, fölötte egy kis faldarab azon tűnődik, hulljon-e. S olajos rongyokban az égen megáll, sóhajt az éj... Az új fonoda gépei állnak. Fönn, a menynyezeten egyenletes, megnyugtató fényt árasztanak a fénycsövek. A gépek friss zöld színe, a padló parkettja, a csarnok kemény vasbetonoszlopai — mind nyugalmasak, magabiztosak. ... IS a szövőgyárak ablaka® kötegébe szál a holdsugár, a hold lágy fénye a fonál a bordás szövőszékeken s reggelig, míg a munka áSV a gépek mogorván szövik szövőnek omló álmait... ■-■7 Az idősebbek visszalibbennek a szürke gépekkel, szálló, pihés levegővel teli, zörgő munkatermekbe, ahol suttogva adták tovább egymásnak a hírt ésa röpcédulát. A fiatalok, akik itt nőttek föl, itt születtek, az új földön, a jövőről, a holnapról, a műszateutánról álmondnak, amikor majd kint várja őket valaki. És esetleg arról, hogy majd az ősszel, vagy a tavasszal új lakásba költöznek és rugdalódzó kisfiúkat, kislányukat csicsítgatják... Álmondnak. Szabad, boldog, mai álmukat, amilyeneket József Attila láthatott, látomásaiban. Valósággá váló álmokat, mert megszületett már a „piros kisded”, akit a „vasöntő ércformákba álmodott”. Piros kisded, — vörös csillag — magasodik az új fonoda fölött. .. Szegények éje! Légy szenem, füstölögj itt a szívemen, olvaszd ki bennem a vasat, álló üllőt, mely nem hasad, kalapácsot, amely cikli van pengve, a sikló pengét, a győzelemre, óhéj! A művész meghajol. Megköszöni a figyelmet. A szövőnők tapsolnak. Nem sok idő múlva megindulnak a gépek. Ügyes, gyors kezek, zümmögő gépek fonják az álmokat — valósággá Dunaújvárosban. Vincze István mmmmmwmhmmMn Az ünnepi kavargás majdnem elválasztotta őket egymástól. Amikor ismét kiértek az embergyűrűből, észrevették, hogy sörösbódé előtt áll a hosszú sor. Akik megkapták a maguk poharát, vil■ lámgyorsan kiürítették, majd ismét visszanyújtották a csaposnak, aki izzadva töltötte újra őket. Némelyiknek valóságos bajsza képződött a sörhabtól, mások pedig vidáman körbeálltak, beszélgettek, nevetgéltek. A szabadságuk utolsó vasárnapja volt ez. A következő héten kellett Pistának, aki kettejük közül az idősebbik lehetett, az iskolában jelentkeznie, Márton pedig ismét megkezdte minisztériumi szolgálatát. Véletlenül akadtak össze, s most céltalanul csellengtek a tömegben. Ezen az utolsó augusztusi vasárnapon mintha mindenki még egyszer megízlelte volna a nyár örömeit. — Gyere, üljünk be ide, mutatott Pista a zöldvendéglő egyik üres asztalára. Sört rendeltek. Amint az első kortyok után viszszahelyezték a korsót az asztalra, elgondolkozva nézegették egymást. Régen találkoztak, s most mindketten azon csodálkoztak, mennyire megöregedett a másik. Véletlenül találkozott a tekintetük, és akkor egyszerre mosolyodtak el. — Sok a munkád? — kérdezte Pista, mint egy rajtakapott diák. — Szóval öregedtem. — Nem, nem, szó sincs róla, csak ... — Öregem, ne mentegetőzz. Az ember nem fiatalodik sajnos. Te sem leszel évről évre fiatalabb. Kicsit hallgattak, aztán Márton törte meg a csendet: — Egyébként, ha érdekel, nagyon sokat dolgozom. Bizony kellett a szabadság, hogy kifújjam magam egy kicsit. És te? — A jövő héten kezdődik az iskola. — Várod? — Szeretek tanítani. — Persze... persze... — és töprengve nézett maga elé — Persze... a tücskök.. Furcsállkodva nézett Mártonra. Hiszen látta, hogy megöregedett, de enynyire. . . ki hitte volna? S az még mindig mereven elrévedezve valahová a messzeségbe, megismételte: — A tücskök... — Miféle tücskök? Márton úgy nézett fel, mint aki messzi útról érkezik. Aztán zavartan elmosolyodott. — Bocsáss meg, csak eszembe jutott valami. — De micsoda? — Apám mondta mindig annak idején: „Fiam, jól figyelj, mihelyt erősebben szólnak a tücskök, tudod, hogy közeledik az iskola”. De akkor én még nem tudtam, mi az iskola. Akkor készültem elsőbe, negyvenkettőben. Emlékszem, azon az estén nagyon sokat játszottunk az unokatestvéreimmel. Ott laktak az utca másik végén. Csak arra eszméltem fel, hogy besötétedett. Rémülten rohantam hazafelé, apám nem ismert tréfát az üyesmiben. Csodálatos este volt, a ligetnél megálltam egy pillanatra, s belehallgattam a tücsökzenébe, s elmosolyodtam, mert sosem szóltak még ilyen erősen. „Itt van hát az iskola”, gondolkodtam, és szaladni kezdtem. Egyszerre gyökeret vert a lábam. A házunkból — élesen láttam az utcai lámpa fényénél — kis csoport bukkant ki, önkénytelenül az árokba lapultam. Ott mentek el előttem. Apám keze hátra volt kötve, ketten kísérték, az egyik épp azt sziszegte neki: „Te csináltad a röplapokat! Ne tagadd!”. Nem is tudom, hogy értem haza. Anyám nem sírt, csendesen csomagolta kék papírba a könyvemet. Később is csak ennyit mondott: Úgy igyekezz, hogy hamar megtanulj írni! És tégy úgy, mint az édesapád!”. Nem sokat értettem a szavaiból. De azt nagyon elhatároztam, hogy olyan leszek, mint apám. Aztán, talán emlékszel, ötvenháromban megnyertem azt a pályázatot. Apám — szegény öreg, nagyon megtörték, nem is tudott dolgozni már, csak lézengett — belenézett, s csodálkozva azt mondta: „El Marci, milyen szépen megtanultál írni!” Elszorult a torkom, és csak annyit tudtam kinyögni: „Igen, a tücskök miatt!” De ő sem értette már. Úgy nézett rám, mint te az előbb. Pedig milyen szép, figyeld csak! Belehallgattak az éjszakába. S most minden eddiginél hatalmasabban és erősebben megszólalt a láthatatlan zenekar. Rónay László A TÜCSÖK