Fejér Megyei Hírlap, 1968. november (24. évfolyam, 257-281. szám)

1968-11-07 / 262. szám

Gyűrűk és sugárutak Mint szétfeszí­­thetelen vasabroncs­ok körül Moszk­vát a város végső határául kijelölt, több mint 100 kilo­méter hosszú autópálya, a Külső Gyűrű. A távlati vá­rosfejlesztési terv alkotói, amikor a Gyűrű vonalát a térképen meghúzták (s aztán rövid néhány év alatt beton­ban, alul- és felüljárókban kivitelezték), mintegy ezt mondták:eddig és netovább! Az egyre terjeszkedő, szántó­földeket, falvakat, erdőket elnyelő hat és fél millió la­kosú metropolis persze még nem is mindenütt érte el az a­utósztrádát, de már így is jócskán meghaladja egyik­másik hazai járás méreteit: északról—délre 40, nyugat— keleti irányban 30 kilométe­res hosszúságban terpeszke­dik az Orosz Alföldön. A kört metsző egyenesek, vagyis a gyűrűt átszelő or­szágutak a városba érve su­gárutak­ká szélesednek, hogy aztán — mint a kör sugarai — a középpontban találkoz­zanak. Bármely irányból is érkezzék az ember Moszkvá­ba, feltétlenül jónéhány új városrészen át vezet az útja, Kuzminki­ben, Cserjomuski­­ban, Horosevo­bam egyenként ötször-tízszer annyi ember mint a budapesti József Attila lakótelepen. S mivel az új negyedek pereme ve­szedelmesen közeledik a „vasabrovncshoz”, Moszkva nemcsak vízszintes, hanem függőleges irányban is gyor­san növekszik. Az új házak többsége 8—12 emeletes, de nem ritka a 18 emeletes la­kóház sem. Évente mintegy 320 ezer lakást adnak át a szovjet fővárosban. Ha a Külső Gyűrűhöz kö­­zeledő kerületeket kisváros­nak nevezném (­persze csak feltételesen, hiszen ezek a legkorszerűbb negyedek, ki­zárólag távfűtéses, fürdőszo­bás lakásokkal), akkor a Sza­­dovaja után következik a »középváros”. A Szadovaja a második gyűrű, Moszkva nagykörú­tjának is nevezik. Jelentése: Kert-utca. Ám ker­teknek itt már nyoma sincs, az egykori dús fasorok he­lyén ma gépkocsik rohannak hat-hat sor szélességben és bizony — a KRESZ ellenére is — gyakran 80 kilométeres sebességgel. Tehetik, annál is inkább, mivel gyalogosok, át­haladó autók, jelzőlámpák, ritkán késztetik őket fékezés­re. Az emberek az aluljáró­kon kelnek át a túlsó oldal­ra, míg a kereszteződések többnyire kétszintesek: alag­utakon, lábas hidakon szá­guldanak el egymás alatt és felett a gépkocsik. A „középváros” Moszkva egykori külvárosa helyén épült és épül részben még ma is. Senki sem sajnálta az itt gubbasztó fakunyhókat, egy­két emeletes kőházakat Amikor eléri őket a város­­rendezők halálos ítélete, nem is bontják, hanem lerombol­ják őket Faltörő kos­szerű gépezetekkel, harckocsira emlékeztető acélmonstrumok­­kal törik-zúzzák, döntik a kis házakat halomra, hogy azután néhány nap múlva megkezdődhessék az új, ma­gas házak alapozása, vagy az új útvonalak építése. Így született például — mis gir­­be-görbe mellékutcák helyén — a 60-as években a Kali­­nyin-sugárút, amelynek 24— 26 szintes épületeibe most koltoznak be az utolsó lakók és hivatalok. A karcsú fe­hér épületóriásokat összekö­tő emeletes üzletsorban kap­­tak helyet Moszkva „leg”-jei: itt van a legnagyobb étte­rem, a legtágasabb női ruha­­üzlet, a legforgalmasabb kozmetikai szalon (hivatalos nevén: szépségápoló intézet), a legbővebb választékú illat­szeráruház. S csak ezután következik a belváros, amelyet a széles sávban parkosított boule­­vard-gyűrű foglal kenetbe. A Kremllel és a Vörös Tér­rel ez Moszkva történelmi magja, amelyet a távlati­ ter­vek szerint egyetlen hatal­mas múzeum-park komp­lexummá alakítanak. Egyelő­re azonban még itt helyez­kedik el az állami hivatalok többsége. Zsúfoltak is a vá­rosközpont utcái, csúcsidő­ben még a széles járdákon is valóságos forgalmi dugók keletkeznek.­­ Ebben azonban már első­sorban nem a közihivatalok a ludasok. Négy repülőtéren, kilenc pályaudvaron, hajón, autóbuszon naponta több mint 150 ezer vidéki és kül­földi lépi át Moszkva kapuit. És hagyomány, hogy a szov­jet főváros vendégei még az első napon — ha ugyan nem az első órában — ellátogat­nak a Kreml­hez, a Vörös Térre és aztán ha vásárolni indulnak (ez is tradíció, de bizony már elavult), akkor is feltétlenül a városközpont áruházait — a GUM-ot, a CUM-ot, a Gyetszkij Mir-t — keresik fel. így aztán Ma rengeteg a nép, mindenki siet, sőt — mit is tehetne ilyen zsúfolt­ságban? — néha még tolak­szik is. S ahogy a leniin­­grádiak udvariasságukról, az ogyesseaiak humorukról nevezetesek, a moszkvaiak­nak az a hírük, hogy mindig sietnek. A moszkvai élet ritmusa csak a kétnapos ünnepeken lassul le. De ide már nem­csak a május 1-e és a no­vemberi 7-e tartozik, hanem­­ az ötnapos munkahétre való teljes áttérés óta — va­lamennyi hétvége is. Az em­bereknek több idejük jut szórakozásra, sportolásra, pi­henésre, a családjukra. A november 7-e azonban továbbra is az elsőszámú ünnep. És nem csak hivata­losan az. A forradalom év­fordulóját minden család ugyanolyan bensőségesen ün­nepli meg, mint , nálunk mondjuk a karácsonyt. A háziasszonyok — miután előzőleg elvégezték a nagy­­takarítást — sütnek-főznek, a családok általában együtt ebédelnek, hogy azután es­tére meghívják barátaikat, vagy maguk menjenek ven­dégségbe: fiatalok „házibu­lit” rendeznek. Késő este a legfőbb moszkvai „korzót”, a Gorkij utcát teljesen lezár­ják a járműforgalom elől: szakállas veteránok, össze­karoló egyetemisták, gitá­­rozó-harmonikázó ifjúmun­kások, összebújó szerelmes­párok végtelen áradata höm­pölyög az utca teljes szélessé­gében. Hallgatják a hangszó­rókból áradó muzsikát, gyö­nyörködnek a Központi Táv­íróhivatal épületén elhelye­zett, színes villany­körtékből összeállított mozgó­kép­tablókon. Ezen az estén alighanem több ember van a moszkvai utcákon, mint bármikor más­kor, de most senki sem siet. Szívből jövően ünnepi a han­gulat Moszkva, 1968. november. Kulcsár István Moszkva egyik gyönyörű részlete balra a hatalmas KGST- palotával. Új városnegyedek, amelyek „elnyelik” a régi külvárost amint Kenyér József vb-elnök a helyszínen tá­jékoztat, a további fejlesztés során lesz itt kor­szerű klubszoba, játékszoba is, tehát ha nincs művelődési ház, ezen a vonalon igyekeznek Per­­kátán a közösség művelődési igényeit — legalább részben — kielégíteni. Ebben a nagyon szép könyvtárban e pillanatban 7425 kötet sorakozik a polcokon, a könyvállomány összetétele kifogásta­lan, a beiratkozott olvasók száma megközelíti az ezret, tehát a lakosság húsz százaléka könyvtári tag. Ugyancsak pozitívum, hogy sok vajúdás után végre új épületben kapott helyet a posta, hogy van egy új éttermük, van korszerű, s a lakosság igényeit kielégítő Tüzép-telepük, megoldották a gázcsere-telep kérdését. Ezzel szemben a község bolthálózata egészében véve nem kielégítő, ön­­kiszolgáló boltjuk — ami sokkal kisebb közsé­gekben is található — nincs még, a boltok a régi kiskereskedések helyén működnek, nincs raktá­rozási lehetőségük, a presszó ugyancsak régi épü­letben kapott helyet, nem elégíti ki már a foko­zódó igényeket. A két termelőszövetkezetben foglalkoztatott munkaerőkön kívül 1000—1200 ember jár el innen dolgozni Dunaújvárosba, Székesfehérvárra, ezek tekintélyes része, de az előbb említett 250—300 fő egészen biztosan szívesebben dolgozna itthon a faluban — ha a feltételeket megteremtenék. Televízió a családok egyharmadánál, pontosan 411-nél van, a rádióelőfizetők száma meghaladja az ezret. A község 45 utcájából csak kettő rendel­kezik kemény burkolattal, a gyalogjáró hálózat szépen fejlődik, e pillanatban 25—26 utcán nem kell már sarat gyúrniuk az embereknek. Lendületes társadalmi munka S itt érkeztem el ahhoz a feljegyzésre méltó kortörténeti tényhez, hogy Perkátán a vezető szer­vek helyes irányításával, minden vonakodás nél­kül részt vesz a nép a társadalmi munkában. A gyalogjárók betonlapjait például megveszi a ta­nács, a nép várja, hogy a helyszínre szállítsák, s jó szervezésben maguk rakják le a házaik előtt. Ez az összefogás, a vezetők-lakosság jó egyetér­tése, a tanács és népfront egészséges, lendületes együttműködése jellemzi a mai Perkáta közéleti vérkeringését, ez határozza meg itt az egész kö­zösség optimista szemléletét. Együtt küzdöttek például azért, hogy korszerű egészségházat építsenek, a nép minden összejö­vetelen, választási gyűlésen fölvetette ezt az igényét, s most itt állnak a megvalósítás küszö­bén. Elhanyagolt volt a község 10 holdnyi terü­leten fekvő temetője, a népfront és a tanács­tagság sorompóba állította a lakosságot, ott volt mindenki és rendbehozták a temetőt. A társadal­mi munkák szervezését alapos tervek szerint, nem ötletszerűen végzik, pontosan tudják például, hogy egy-egy új létesítménynél melyik utca, me­­lyik ház, melyik ember mit vállal a maga és a közösség érdekében. A törpevízmű társulás nem megy Egyetlen probléma van itt, amivel eddig nem tudtak megküzdeni, a törpevízmű társulás szer­vezése. A községnek mindössze három mélyfúrású kútja van, a lakosság tekintélyes része megelé­gedett a rossz kútjaival, sok itt az idős ember, aki nem vállalhat anyagi áldozatot, tehát arra lenne szükség, hogy a község a szokásostól eltérő hosszúlejáratú kölcsönt kapjon vízgondjainak megoldására. Mondogatják itt a faluban az em­berek, hogy lám csak a tsz kapott kölcsönt, van is hidroglóbuszok, az állataik is egészséges vizet ihatnak, hát mért ne kaphatna a község is hosz­­szúlejáratú hitelt. Nem kis gond ez Perkátán, ugyanis a szétterült településen legalább kilenc millió forintba kerülne a víz­probléma megoldása, 24 kilométeres vízhálózatot kellene építeni, s ezt a község lakosságának jelenlegi szociális összeté­telében nem tudják előteremteni. Hajdan két település volt ez a mai, nagy terü­leten fekvő Perkáta. Egy 1417-ben kelt birtok­megosztási oklevél Kétpolkárt-nak említi, hogy a Polkárt elnevezés honnan ered, hová nyúlik visz­­sza, azt nem nagyom kutattam, de azt könnyű volt megállapítani, hogy a régi okmányok 1527-től már Perkátának említik. S az is történeti tény, hogy az 1720-ban történt, összeírás szerint nagy­részt rácok lakták. Maguk a perkátaiak szívesen érdeklődnek ugyan falujuk múltja iránt, de szí­vesebben — s amint említettem, nagy optimista lendülettel készülnek a jövőre, reménykedve ab­ban, hogy ahol kevés a maguk ereje, számíthat­nak felsőbb szerveik támogatására. Következik: C­E­C­E Csütörtök, 1968. november 7. |3SZI: Fejér megyei Hírlap­­­i Az ember év ■ munkája AKI AZ ANYAGOT „MOZGATTA" Olyan szép szó: any­ag­mozgató! Az emberben va­lahogy teremtő képzeleteket kelt, mint amikor valaki a káoszból megteremti a ren­det: parancsol a mozgásnak, változásnak, és felemelt uj­jal viti rendre az ellenke­ző, forrongó anyagot. A va­lóság persze sokkal póztala­­nabb, egyszerűbb és­­ pró­zaibb. Az anyagmozgató nem teremt. Még csak nem is al­kot. Hatalmas rendszer ré­szeként gyürkőzik napról napra. Tulajdonképpen ha­lálra ítélt ember, a gépi korszak halottja lesz. — No-no, azért az még messze van — mondja, és li­hegve keresi a fogást a kö­vetkező kőtömbön. — Miért, sajnálná, ha könnyebb munkát találna? — Fene tudja. Nem nehéz ez, csak meg kell szokni. — Mennyit emel napjá­ban? — Többet mint egy spor­toló. — Miért éppen ez jutott eszébe? — Néha ide is eljönnek tréningezni. Körülállják őket, mosolyognak, hogy ej, no, milyen rengeteget emel egyszerre! Nem mondom, tényleg emeli is, aztán egy idő után elunja, és akkor vége a dicsőségnek. Itt ma­rad az a rengeteg kő, desz­ka, göngyöleg, és mi nem törünk rekordokra, de azért elvisszük őket apránként . Azt mondják, hogy az anyagmozgatók nem sietik el a munkát. — Próbáljon meg egy má­zsa alatt sietni. Föl se bírja emelni! — Igaz, de nekem nem ez a szakmám! — Nekem se szakmám. Dehogy szakmám! Csak az az igazság, hogy más szak­mám sincs. Nem fűlött a fogam akkoriban a tanulás­hoz, meg hát ezt is csinálni kell azért valakinek. Csiná­lom hát én, meg a többiek. Nézze meg csak a Józsit, azt amelyiknek olyan csipkés a füle. A múltkor ki akarták rakni vagy hárman a sarki italboltból, aztán addig eről­ködtek, hogy majd sérvet kaptak bele. Az a Józsi meg visszajött, és azt mondta, a fene egye meg, elfelejtettem kifizetni a fröccsömet. Visz­­szament, és kifizette. Szóval ebben a szakmában nem él meg, aki ijedős. Közben nem áll meg, iz­zadva, nyögve rakja a köve­ket, egyiket a másik után. Egy különösen kifejlett pél­dány felrakásában segíteni akarok. Elmosolyodik: 1— Ne haragudjon, de már a hozzáállása sem jó. Követ nem lehet vigyázzban emel­ni. Tényleg nem lehet. S amint elcsodálkozva nézem, milyen természetes egysze­rűséggel rakosgatja a köve­ket, megkérdem: — Ennek a mesterségnek is van fortélya? A kocsi elgördül. A másik még késik valahol. Megáll hát, a homlokát törli, aztán a zsebében kotorász és rá­gyújt. Kossuthot szív. Las­san, tűnődve eregeti a füst­­gomolyt. — Tudja az a fortély szó nagyon szépen hangzik. Az az igazság, hogy meg kell tanulni jónéhány mozdula­tot, hogy az ember takaré­koskodjék az erejével, hogy ne kopjon el túlságosan is korán. Itt nem érvényesül­nek a Hűbele Balázsok, akik az első napon csak úgy ha­­jigálják a mázsás terheket Mi, tapasztaltabbak csak ne­vetünk ilyenkor. A harma­dik napon már úgyis rájön, hogy itt nem világrekordok­ra megyünk, a negyediken már nyugodtan dolgozik. Ha meg nem tér észre, egyszer­­csak azt érzi, hogy a dere­ka levált róla, mintha nem lenne lába, s úgy kell haza­támogatni. Haj, én is jártam így egyszer. Én mondom, az ember olyan gyenge lesz, hogy egy szellőcske haza­vágja. — Ne haragudjon, ezt va­lahogy nem tudom elkép­zelni. — Most éppen tényleg jó erőben vagyok. Kilencven körül lehet a súlyom, annyi a magasságom is. De ebben a munkában nem nagyon van felesleges kiló az em­beren. Akin van, az biztosan a művezető körül sündörög és nem a kövek körül — Sokat esznek? — Reggelire megeszem húsz deka szalonnát kenyér­rel. Ebédet itt kapunk, na­gyon rendes koszt. Három­kor megint bepofázok vala­mit, azzal kibírom hazame­netelig. Ott aztán az asszony kitesz magáért. Remekül főz! Olyan paprikás krump­lit maga még életében nem evett! — No és a féldecik? — Ha ezt más kérdezi, már odakentem volna. Néz­ze, beszéljünk őszintén! Én nem imádom ezeket a büdös féldeciket. De valamit inni kell, valami olyat, ami után érzi az ember, hogy szétárad a testében a meleg, és erős­nek érzi magát. Ha én any­­a­­i fizetést kapnék, mint a főmérnök, én sem a féldeci­ket innám. Így azokat iszom. Értjük egymást? — Azért nem lehet olyan nagy baj a fizetés körül, ha többes számban beszél ró­luk... — Beszélni könnyű. A többi az asszonyon múlik. Az én feleségem olyan, hogy attól még beszélni sem na­gyon lehet. A másik olyan, hogy tőle akár lepedőben vihetik haza az embert. A harmadik amolyan. Higgye el, itt is érvényes az az igaz­ság, hogy „ahány ház, any­­nyi szokás". — Olvasni szokott? — Az újságot. Ja, meg a múltkor a rádióban hallot­tam amint felolvastak egy novellát. Mintha rólunk lett volna szó. Valami dupla ne­vű író írta, a címet megje­gyeztem, mert még egyszer megnéztem a műsorban, az volt a cím: A szállítóknál. Ha meg tudja szerezni, hoz­za el egyszer. Közben megint megkezdő­dik a küzdelem a kövekkel. Van ebben valami hősies, nagyszerű és­­ szívszorító. Talán azért is olyan tökéle­­tes írás Gelléri Andor End­réé, amely lám, itt vissz­hangzik ezeknek az embe­reknek kemény, de tiszta szívében. Rónay László

Next