Fejér Megyei Hírlap, 1968. november (24. évfolyam, 257-281. szám)
1968-11-07 / 262. szám
Gyűrűk és sugárutak Mint szétfeszíthetelen vasabroncsok körül Moszkvát a város végső határául kijelölt, több mint 100 kilométer hosszú autópálya, a Külső Gyűrű. A távlati városfejlesztési terv alkotói, amikor a Gyűrű vonalát a térképen meghúzták (s aztán rövid néhány év alatt betonban, alul- és felüljárókban kivitelezték), mintegy ezt mondták:eddig és netovább! Az egyre terjeszkedő, szántóföldeket, falvakat, erdőket elnyelő hat és fél millió lakosú metropolis persze még nem is mindenütt érte el az autósztrádát, de már így is jócskán meghaladja egyikmásik hazai járás méreteit: északról—délre 40, nyugat— keleti irányban 30 kilométeres hosszúságban terpeszkedik az Orosz Alföldön. A kört metsző egyenesek, vagyis a gyűrűt átszelő országutak a városba érve sugárutakká szélesednek, hogy aztán — mint a kör sugarai — a középpontban találkozzanak. Bármely irányból is érkezzék az ember Moszkvába, feltétlenül jónéhány új városrészen át vezet az útja, Kuzminkiben, Cserjomuskiban, Horosevobam egyenként ötször-tízszer annyi ember mint a budapesti József Attila lakótelepen. S mivel az új negyedek pereme veszedelmesen közeledik a „vasabrovncshoz”, Moszkva nemcsak vízszintes, hanem függőleges irányban is gyorsan növekszik. Az új házak többsége 8—12 emeletes, de nem ritka a 18 emeletes lakóház sem. Évente mintegy 320 ezer lakást adnak át a szovjet fővárosban. Ha a Külső Gyűrűhöz közeledő kerületeket kisvárosnak nevezném (persze csak feltételesen, hiszen ezek a legkorszerűbb negyedek, kizárólag távfűtéses, fürdőszobás lakásokkal), akkor a Szadovaja után következik a »középváros”. A Szadovaja a második gyűrű, Moszkva nagykörútjának is nevezik. Jelentése: Kert-utca. Ám kerteknek itt már nyoma sincs, az egykori dús fasorok helyén ma gépkocsik rohannak hat-hat sor szélességben és bizony — a KRESZ ellenére is — gyakran 80 kilométeres sebességgel. Tehetik, annál is inkább, mivel gyalogosok, áthaladó autók, jelzőlámpák, ritkán késztetik őket fékezésre. Az emberek az aluljárókon kelnek át a túlsó oldalra, míg a kereszteződések többnyire kétszintesek: alagutakon, lábas hidakon száguldanak el egymás alatt és felett a gépkocsik. A „középváros” Moszkva egykori külvárosa helyén épült és épül részben még ma is. Senki sem sajnálta az itt gubbasztó fakunyhókat, egykét emeletes kőházakat Amikor eléri őket a városrendezők halálos ítélete, nem is bontják, hanem lerombolják őket Faltörő kosszerű gépezetekkel, harckocsira emlékeztető acélmonstrumokkal törik-zúzzák, döntik a kis házakat halomra, hogy azután néhány nap múlva megkezdődhessék az új, magas házak alapozása, vagy az új útvonalak építése. Így született például — mis girbe-görbe mellékutcák helyén — a 60-as években a Kalinyin-sugárút, amelynek 24— 26 szintes épületeibe most koltoznak be az utolsó lakók és hivatalok. A karcsú fehér épületóriásokat összekötő emeletes üzletsorban kaptak helyet Moszkva „leg”-jei: itt van a legnagyobb étterem, a legtágasabb női ruhaüzlet, a legforgalmasabb kozmetikai szalon (hivatalos nevén: szépségápoló intézet), a legbővebb választékú illatszeráruház. S csak ezután következik a belváros, amelyet a széles sávban parkosított boulevard-gyűrű foglal kenetbe. A Kremllel és a Vörös Térrel ez Moszkva történelmi magja, amelyet a távlati tervek szerint egyetlen hatalmas múzeum-park komplexummá alakítanak. Egyelőre azonban még itt helyezkedik el az állami hivatalok többsége. Zsúfoltak is a városközpont utcái, csúcsidőben még a széles járdákon is valóságos forgalmi dugók keletkeznek. Ebben azonban már elsősorban nem a közihivatalok a ludasok. Négy repülőtéren, kilenc pályaudvaron, hajón, autóbuszon naponta több mint 150 ezer vidéki és külföldi lépi át Moszkva kapuit. És hagyomány, hogy a szovjet főváros vendégei még az első napon — ha ugyan nem az első órában — ellátogatnak a Kremlhez, a Vörös Térre és aztán ha vásárolni indulnak (ez is tradíció, de bizony már elavult), akkor is feltétlenül a városközpont áruházait — a GUM-ot, a CUM-ot, a Gyetszkij Mir-t — keresik fel. így aztán Ma rengeteg a nép, mindenki siet, sőt — mit is tehetne ilyen zsúfoltságban? — néha még tolakszik is. S ahogy a leniingrádiak udvariasságukról, az ogyesseaiak humorukról nevezetesek, a moszkvaiaknak az a hírük, hogy mindig sietnek. A moszkvai élet ritmusa csak a kétnapos ünnepeken lassul le. De ide már nemcsak a május 1-e és a novemberi 7-e tartozik, hanem az ötnapos munkahétre való teljes áttérés óta — valamennyi hétvége is. Az embereknek több idejük jut szórakozásra, sportolásra, pihenésre, a családjukra. A november 7-e azonban továbbra is az elsőszámú ünnep. És nem csak hivatalosan az. A forradalom évfordulóját minden család ugyanolyan bensőségesen ünnepli meg, mint , nálunk mondjuk a karácsonyt. A háziasszonyok — miután előzőleg elvégezték a nagytakarítást — sütnek-főznek, a családok általában együtt ebédelnek, hogy azután estére meghívják barátaikat, vagy maguk menjenek vendégségbe: fiatalok „házibulit” rendeznek. Késő este a legfőbb moszkvai „korzót”, a Gorkij utcát teljesen lezárják a járműforgalom elől: szakállas veteránok, összekaroló egyetemisták, gitározó-harmonikázó ifjúmunkások, összebújó szerelmespárok végtelen áradata hömpölyög az utca teljes szélességében. Hallgatják a hangszórókból áradó muzsikát, gyönyörködnek a Központi Távíróhivatal épületén elhelyezett, színes villanykörtékből összeállított mozgóképtablókon. Ezen az estén alighanem több ember van a moszkvai utcákon, mint bármikor máskor, de most senki sem siet. Szívből jövően ünnepi a hangulat Moszkva, 1968. november. Kulcsár István Moszkva egyik gyönyörű részlete balra a hatalmas KGST- palotával. Új városnegyedek, amelyek „elnyelik” a régi külvárost amint Kenyér József vb-elnök a helyszínen tájékoztat, a további fejlesztés során lesz itt korszerű klubszoba, játékszoba is, tehát ha nincs művelődési ház, ezen a vonalon igyekeznek Perkátán a közösség művelődési igényeit — legalább részben — kielégíteni. Ebben a nagyon szép könyvtárban e pillanatban 7425 kötet sorakozik a polcokon, a könyvállomány összetétele kifogástalan, a beiratkozott olvasók száma megközelíti az ezret, tehát a lakosság húsz százaléka könyvtári tag. Ugyancsak pozitívum, hogy sok vajúdás után végre új épületben kapott helyet a posta, hogy van egy új éttermük, van korszerű, s a lakosság igényeit kielégítő Tüzép-telepük, megoldották a gázcsere-telep kérdését. Ezzel szemben a község bolthálózata egészében véve nem kielégítő, önkiszolgáló boltjuk — ami sokkal kisebb községekben is található — nincs még, a boltok a régi kiskereskedések helyén működnek, nincs raktározási lehetőségük, a presszó ugyancsak régi épületben kapott helyet, nem elégíti ki már a fokozódó igényeket. A két termelőszövetkezetben foglalkoztatott munkaerőkön kívül 1000—1200 ember jár el innen dolgozni Dunaújvárosba, Székesfehérvárra, ezek tekintélyes része, de az előbb említett 250—300 fő egészen biztosan szívesebben dolgozna itthon a faluban — ha a feltételeket megteremtenék. Televízió a családok egyharmadánál, pontosan 411-nél van, a rádióelőfizetők száma meghaladja az ezret. A község 45 utcájából csak kettő rendelkezik kemény burkolattal, a gyalogjáró hálózat szépen fejlődik, e pillanatban 25—26 utcán nem kell már sarat gyúrniuk az embereknek. Lendületes társadalmi munka S itt érkeztem el ahhoz a feljegyzésre méltó kortörténeti tényhez, hogy Perkátán a vezető szervek helyes irányításával, minden vonakodás nélkül részt vesz a nép a társadalmi munkában. A gyalogjárók betonlapjait például megveszi a tanács, a nép várja, hogy a helyszínre szállítsák, s jó szervezésben maguk rakják le a házaik előtt. Ez az összefogás, a vezetők-lakosság jó egyetértése, a tanács és népfront egészséges, lendületes együttműködése jellemzi a mai Perkáta közéleti vérkeringését, ez határozza meg itt az egész közösség optimista szemléletét. Együtt küzdöttek például azért, hogy korszerű egészségházat építsenek, a nép minden összejövetelen, választási gyűlésen fölvetette ezt az igényét, s most itt állnak a megvalósítás küszöbén. Elhanyagolt volt a község 10 holdnyi területen fekvő temetője, a népfront és a tanácstagság sorompóba állította a lakosságot, ott volt mindenki és rendbehozták a temetőt. A társadalmi munkák szervezését alapos tervek szerint, nem ötletszerűen végzik, pontosan tudják például, hogy egy-egy új létesítménynél melyik utca, melyik ház, melyik ember mit vállal a maga és a közösség érdekében. A törpevízmű társulás nem megy Egyetlen probléma van itt, amivel eddig nem tudtak megküzdeni, a törpevízmű társulás szervezése. A községnek mindössze három mélyfúrású kútja van, a lakosság tekintélyes része megelégedett a rossz kútjaival, sok itt az idős ember, aki nem vállalhat anyagi áldozatot, tehát arra lenne szükség, hogy a község a szokásostól eltérő hosszúlejáratú kölcsönt kapjon vízgondjainak megoldására. Mondogatják itt a faluban az emberek, hogy lám csak a tsz kapott kölcsönt, van is hidroglóbuszok, az állataik is egészséges vizet ihatnak, hát mért ne kaphatna a község is hoszszúlejáratú hitelt. Nem kis gond ez Perkátán, ugyanis a szétterült településen legalább kilenc millió forintba kerülne a vízprobléma megoldása, 24 kilométeres vízhálózatot kellene építeni, s ezt a község lakosságának jelenlegi szociális összetételében nem tudják előteremteni. Hajdan két település volt ez a mai, nagy területen fekvő Perkáta. Egy 1417-ben kelt birtokmegosztási oklevél Kétpolkárt-nak említi, hogy a Polkárt elnevezés honnan ered, hová nyúlik viszsza, azt nem nagyom kutattam, de azt könnyű volt megállapítani, hogy a régi okmányok 1527-től már Perkátának említik. S az is történeti tény, hogy az 1720-ban történt, összeírás szerint nagyrészt rácok lakták. Maguk a perkátaiak szívesen érdeklődnek ugyan falujuk múltja iránt, de szívesebben — s amint említettem, nagy optimista lendülettel készülnek a jövőre, reménykedve abban, hogy ahol kevés a maguk ereje, számíthatnak felsőbb szerveik támogatására. Következik: CECE Csütörtök, 1968. november 7. |3SZI: Fejér megyei Hírlapi Az ember év ■ munkája AKI AZ ANYAGOT „MOZGATTA" Olyan szép szó: anyagmozgató! Az emberben valahogy teremtő képzeleteket kelt, mint amikor valaki a káoszból megteremti a rendet: parancsol a mozgásnak, változásnak, és felemelt ujjal viti rendre az ellenkező, forrongó anyagot. A valóság persze sokkal póztalanabb, egyszerűbb és prózaibb. Az anyagmozgató nem teremt. Még csak nem is alkot. Hatalmas rendszer részeként gyürkőzik napról napra. Tulajdonképpen halálra ítélt ember, a gépi korszak halottja lesz. — No-no, azért az még messze van — mondja, és lihegve keresi a fogást a következő kőtömbön. — Miért, sajnálná, ha könnyebb munkát találna? — Fene tudja. Nem nehéz ez, csak meg kell szokni. — Mennyit emel napjában? — Többet mint egy sportoló. — Miért éppen ez jutott eszébe? — Néha ide is eljönnek tréningezni. Körülállják őket, mosolyognak, hogy ej, no, milyen rengeteget emel egyszerre! Nem mondom, tényleg emeli is, aztán egy idő után elunja, és akkor vége a dicsőségnek. Itt marad az a rengeteg kő, deszka, göngyöleg, és mi nem törünk rekordokra, de azért elvisszük őket apránként . Azt mondják, hogy az anyagmozgatók nem sietik el a munkát. — Próbáljon meg egy mázsa alatt sietni. Föl se bírja emelni! — Igaz, de nekem nem ez a szakmám! — Nekem se szakmám. Dehogy szakmám! Csak az az igazság, hogy más szakmám sincs. Nem fűlött a fogam akkoriban a tanuláshoz, meg hát ezt is csinálni kell azért valakinek. Csinálom hát én, meg a többiek. Nézze meg csak a Józsit, azt amelyiknek olyan csipkés a füle. A múltkor ki akarták rakni vagy hárman a sarki italboltból, aztán addig erőlködtek, hogy majd sérvet kaptak bele. Az a Józsi meg visszajött, és azt mondta, a fene egye meg, elfelejtettem kifizetni a fröccsömet. Viszszament, és kifizette. Szóval ebben a szakmában nem él meg, aki ijedős. Közben nem áll meg, izzadva, nyögve rakja a köveket, egyiket a másik után. Egy különösen kifejlett példány felrakásában segíteni akarok. Elmosolyodik: 1— Ne haragudjon, de már a hozzáállása sem jó. Követ nem lehet vigyázzban emelni. Tényleg nem lehet. S amint elcsodálkozva nézem, milyen természetes egyszerűséggel rakosgatja a köveket, megkérdem: — Ennek a mesterségnek is van fortélya? A kocsi elgördül. A másik még késik valahol. Megáll hát, a homlokát törli, aztán a zsebében kotorász és rágyújt. Kossuthot szív. Lassan, tűnődve eregeti a füstgomolyt. — Tudja az a fortély szó nagyon szépen hangzik. Az az igazság, hogy meg kell tanulni jónéhány mozdulatot, hogy az ember takarékoskodjék az erejével, hogy ne kopjon el túlságosan is korán. Itt nem érvényesülnek a Hűbele Balázsok, akik az első napon csak úgy hajigálják a mázsás terheket Mi, tapasztaltabbak csak nevetünk ilyenkor. A harmadik napon már úgyis rájön, hogy itt nem világrekordokra megyünk, a negyediken már nyugodtan dolgozik. Ha meg nem tér észre, egyszercsak azt érzi, hogy a dereka levált róla, mintha nem lenne lába, s úgy kell hazatámogatni. Haj, én is jártam így egyszer. Én mondom, az ember olyan gyenge lesz, hogy egy szellőcske hazavágja. — Ne haragudjon, ezt valahogy nem tudom elképzelni. — Most éppen tényleg jó erőben vagyok. Kilencven körül lehet a súlyom, annyi a magasságom is. De ebben a munkában nem nagyon van felesleges kiló az emberen. Akin van, az biztosan a művezető körül sündörög és nem a kövek körül — Sokat esznek? — Reggelire megeszem húsz deka szalonnát kenyérrel. Ebédet itt kapunk, nagyon rendes koszt. Háromkor megint bepofázok valamit, azzal kibírom hazamenetelig. Ott aztán az asszony kitesz magáért. Remekül főz! Olyan paprikás krumplit maga még életében nem evett! — No és a féldecik? — Ha ezt más kérdezi, már odakentem volna. Nézze, beszéljünk őszintén! Én nem imádom ezeket a büdös féldeciket. De valamit inni kell, valami olyat, ami után érzi az ember, hogy szétárad a testében a meleg, és erősnek érzi magát. Ha én anyai fizetést kapnék, mint a főmérnök, én sem a féldeciket innám. Így azokat iszom. Értjük egymást? — Azért nem lehet olyan nagy baj a fizetés körül, ha többes számban beszél róluk... — Beszélni könnyű. A többi az asszonyon múlik. Az én feleségem olyan, hogy attól még beszélni sem nagyon lehet. A másik olyan, hogy tőle akár lepedőben vihetik haza az embert. A harmadik amolyan. Higgye el, itt is érvényes az az igazság, hogy „ahány ház, anynyi szokás". — Olvasni szokott? — Az újságot. Ja, meg a múltkor a rádióban hallottam amint felolvastak egy novellát. Mintha rólunk lett volna szó. Valami dupla nevű író írta, a címet megjegyeztem, mert még egyszer megnéztem a műsorban, az volt a cím: A szállítóknál. Ha meg tudja szerezni, hozza el egyszer. Közben megint megkezdődik a küzdelem a kövekkel. Van ebben valami hősies, nagyszerű és szívszorító. Talán azért is olyan tökéletes írás Gelléri Andor Endréé, amely lám, itt visszhangzik ezeknek az embereknek kemény, de tiszta szívében. Rónay László