Fejér Megyei Hírlap, 1973. július (29. évfolyam, 152-177. szám)

1973-07-19 / 167. szám

Csütörtök, 1973. július 19. Közönségkeresés a tóparton iránit, a líivol­isten Mondhatnám, kutya meleg van. Nem kedvez a kulturális rendezvényeknek. A napsütés vízbe csábítja az embereket, a langyos este pedig ki a sza­bad levegőre. A közművelődés oldottabb formái — kiállítások, zenés műsorok, művészeti együtte­sek — ott keresik az embert, ahol szabad idejében nyaran­ta időzik. Vízparton, üdülőhe­lyen. De mivel e területek in­kább a testkultúrát szolgál­ják, semmint a szellem épü­lését, gyakran a nyaralóhe­lyeken sem leli meg közönsé­gét a nyári népművelés. Pa­naszkodik a velencei klub­könyvtáros, hogy sz­áz írásos meghívóból alig tíz talált meghallgatásra. Talán kivéte­lek a deat-koncertek, mely­nek fiatal közönsége és sza­bad tere összhangban van a nyár, szórakozással. A nyaralás mégis együtt kell, hogy járjon a szórako­­zással-művelődéssel. A Bala­ton partján már országos sike­re — érdeklődése — van a ti­hanyi orgonahangversenyek­nek, a tihanyi képzőművé­szeti kiállításoknak, példáz­ván, hogy nemcsak a szóra­koztatás könnyed múzsái kedveltek az üdülők számára, hanem a képzőművészet, és zene nemes, úgynevezett ne­héz műfajai is. Feltétele csupán az: hol és mit kínálunk a művelődés nyári csemegéjéül a szórako­zásra és élményre vágyók­nak? A „Velencei nyár” prog­ramjában a tartalmi útkere­sés mellett, legnagyobb gon­dunk a HOL? — kérdés. Sok­szor leírtuk, hogy tavunk két fejlettebb üdülőhelyén — Gárdonyban és Agárdon — nincs megfelelő művelődési ház, klubkönyvtár. Vagyis hiányzik a vonzó centrum, mely kellemes helyszíne lenne szórakozásának-művelődésé­­nek,­­ ugyanakkor odaszoktat­ná a közönséget a művelődési centrumba. Tóparti nyaralóhelyeink­­ugyanis nélkülözik azt a köz­ponti fórumot, ahová estén­ként szívesen kisétálnának az emberek, mert itt talál­kozhatnak, ismerkedhetnek, szórakozhatnak, művelődhet­nek. Egyszóval: „múzsákkal” találkoznának. Ezúttal a mú­zsán élményre ihletőt értek. Lehet ez művészet, lehet ez embertárs egy-egy nő avagy férfi személyében. Nyaralása­ink szépsége felerészben at­tól is függ: mennyiben talál kellemes ismerősökre a nya­raló, illetve milyen időtöltési lehetőségeket kínál fiatalok­nak, családosoknak az üdülő­hely? Nos, tóparti községeink nem kényeztetik el vendé­geiket ebben. Az első rendű követelmény — a fürdőzés, napozás kulturáltsága — Agárdon adott. De Gárdony­ban a strandterület szűkös, silány. (S ez nem annyira pénzkérdés, mint igényesség és szépérzék dolga). A kultúra „napozóihoz” már nem elég a gondozott zöld pázsit — ide épületek kellenek! Ám lehetne kelle­mes nyári épületet tervezni, mely a népi fészerek módjá­ra szellős-árnyas lenne, s ugyanakkor bizonyos szórako­zásokra (olvasás, zenehallga­tás klubrendezvény stb.) al­kalmas. Üvegfalakkal ellátva akár kiállításteremül is hasz­nálhatnák. Tehát érdemes volna azon gondolkoznia az illetékes tanácsi szerveknek és VIB szakembereknek, hogy olcsó, nyári helyiségeket ter­vezzenek és emeljenek a nyá­ri szórakozásoknak. A másik gond: szezonra nyitni kellene közönség­szervező irodát, mely a műso­rok ajánlatát, kínálatát, a ki­rándulások szervezését ellát­ná. Külföldi tapasztalatok, hogy rangosabb üdülőhelye­ken (főleg, ahol szakszerve­zeti üdültetés van) valami­lyen helyben székelő kultu­rális központ gondoskodik a sokszínű szórakozásról. A szervező iroda (mely művelő­dési és idegenforgalmi szak­emberekből állna) áthidalná azokat a „korlátokat” is, hogy például Agárdról nem mehet át gárdonyi rendezvényre (vagy fordítva) nyaraló, mert esetleg nem tud róla vagy nincs megfelelő vonatjárat. Gondos szervezéssel akár buszjárat is beiktatható ilyen alkalomra. A „Velencei nyár” prog­ramja — nagyon helyesen — egységes irányítás alatt áll. De éppen ott szenved törést minden fáradozás, hogy a szervező munkának ez az operatív központja hiányzik. A plakátok hívó szava nem helyettesítheti az emberi hí­vást, a közönség szervezését. Mindezt­ — amolyan útköz­ben­ töprengésként — aján­lom a rendező szervek és üdülőfejlesztő szervek figyel­mébe. Midőn a mának kínál­juk a nyári műsort, annak ta­pasztalatain okulva a jövő útjait tartozunk megkeresni, kiépíteni. Balogh Ödön Janeiro-i kórházba kell utaz­nia. A xavante nép csak egy, egyetlen dologban nem en­ged, és ez ősi hagyományaik, szokásaik tisztelete, ezek vál­tozatlan megtartása, megtar­­tatása. Senki nem kívánja ebben a xavante népet gá­tolni, sem a FUNAI, sem az államhatalom, amely állami­lag jóváhagyott, nekem is megmutatott térképen jelölte ki a xavante törzsi tulajdont jelentő óriási földterületet. Törzsi ősközösségi szövetke­zési alapon közös művelés, közös munka, közös ered­mény. Közös a törzsi vadász­­terület is, amelyen különö­sen sok a tájon élő struccféle, az ema. S­ao Morcos­xavante falu­tól negyven kilométerre, a Cuiaba-Barra do Garcas or­szágút mentén, a tömérdek ema által birtokolt területen bororo indián falu Meruri. Ebben a faluban számos, több sorban épített, egységes stílu­sú, korszerű ház egy-egy bo­roro család otthona. Odébb még régi pálmakunyhók, amelyek ellentétben a xavan­­tek kerek alapterületű ma­­laccáival, szögletes alaprajzú pálmakunyhók. Híresek a bo­roro indiánok mesteri ipar­művészetükről. A bororo indiánok éppen úgy nem engednek ősi, törzsi hagyományaikból, mint a xa­vante nép, vagy az amazonig­ Marau folyó mocsaras vado­­naiban élő satere indián törzs tagjai. Erről, vele sok egyébről ott jártamkor, 1972. év novemberében győződtem meg. Személyes tapasztalataim szerint a FUNAI részéről az a hirdetett és betartott, min­denkitől betartatott eljárás az indián törzsek területén, hogy bántatlanul megőrzik az indiánok törzsi hagyomá­nyainak teljességét.­ Orlando Vilas Boas, vele Glaudio naponta teszi életét kockára, hogy az Amazoniá­ban újonnan felfedezett in­dián törzseket — így az óriás indiánok törzsét — a maguk ősiségében minden bajtól megvédjék, megtartsák. Vi­las Boasék, velük a FUNAI sertanistái teljes erejükkel védik az indiánok törzseit minden külső hatás ellen, ami ősi környezetükből kiragad­va a törzseket, kárt tehetne bennük. Ma már csak elmúlt idők rossz emléke, hogy in­dián a létezés perifériáira sodródva, áldozatául esik a számára idegen világnak. Brasilia fővárosában a Fundacao Nacional do Indio elnöke, Oscar Jeronymo Ban­­deira de Mello előttem ugyanazt az elgondolást han­goztatta amelyet Orlando és Claudio Vilas Boas szenvedé­lyesen vallanak az indiánok ősi területeinek, létének, ha­gyományainak bántatlan megtartásáról. (•Folytatjuk) A jövő csatárai, Lavante apróságok kergetik a labdát, gólra vágyva, Sao Marcos faluban (Mato­ Grosso állam) HÍRLAP Könyvespolc GARAI GÁBOR: A szenvedély évszakai A költő, összegyűjtött ver­seinek ez a kötete 25 év köl­tői termését tartalmazza, időrendben, nagyjából az ed­dig megjelent kötetek tema­tikai-időrendi sorrendjében. Garai érett hangját már a korai versekben megtaláljuk. A kifinomult, biztos verselési technika ihletett tájleírókész­séggel, a közéleti, társadalmi problémák iránti fogékony­sággal, a közösség gondjait mélyen átérző költő felelős­ségtudatával párosul. Ko­runk, az ország és a tágabb világ alapvető problémáit, fo­galmazza meg, ezekre keres választ intellektuális töltésű költeményeiben, k­öztük olyan emlékezetes, közismert versekben, mint a Tűztánc, Emberi szertartás, Artisták, Tiszta szigorúság. A költemé­nyek végén verses színművei találhatók: a Rapszódia az el­ragadtatásról c. táncjáték, a sikerrel bemutatott hangjá­ték, az Orpheusz átváltozásai, valamint nagyobb lélegzetű alkotásai, a Jób, a Dávid, a Tankréd és az Odü­sszeusz és Kliké című verses művek. CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY MINDEN MUNKÁJA A kétkötetes gyűjtemény a Szépirodalmi Könyvkiadó új vállalkozásának, a Magyar Remekírók 100 kötetre terve­zett sorozatának első darab­ja. A Magyar Remekírók minden bizonnyal határkövet jelent majd a magyar klasz­­szikus irodalom kiadástörté­netében : nálunk először kí­sérli meg, hogy a középkor­tól napjainkig irodalomtudo­mányi-filológiai szempontból ellenőrzött szövegek közre­adásával felölelje a magyar irodalom egészét, a közép­kortól, a kódex legenda­anyagától, a krónika-iroda­lomtól, a reneszánsz kori tör­ténetíróktól a kiemelkedő XX. századi írói életműve­kig. Csokonai Vitéz Mihály mű­veinek a felszabadulás előtt hat­ gyűjteménye jelent meg, a felszabadulás után 1958- ban, 1960-ban és 1967-ben Összes verse címmel pedig három, továbbá A reményhez c. válogatott kötet (1972). A jelenlegi minden eddigi­nél gazdagabb és teljesebb, főként azáltal, hogy a költő valamennyi figyelemre méltó prózai írásait is — első ízben — közre adja. De verses anyaga is bővült mindazzal, amit a Csokonai-filológia időközben felfedezett, s nagy szerkezeti újdonsága, hogy szakítva a korábbi beosztás­sal, Csokonai költői életmű­,­vét időrendben adja, továb­bá — önálló ciklusban — Csokonai latin nyelven írt költeményeit (Muraközy Gyula fordításában). A köte­tet szerkesztő és sajtó alá rendező Vargha Balázs a versek szövegét összevetette az eredeti kéziratokkal, s ily módon sok új tudományos kutatáson alapuló, eddig alig ismert, vagy a korábbi kiadá­sokban átírt, ún. „romlott” szöveget igazít helyre. SOLOHOV: Feltört ugar Az Európa Kiadó új vállal­kozása A szovjet irodalom könyvtára, a sorozat első kö­tete a Feltört ugar. A mű első része Új barázdát szánt az eke címen ismert a magyar olvasóközönség előtt, folyta­tása 1961-ben jelent meg ha­zánkban. Ebben a kötetben a teljes mű jelent meg. A regény a mezőgazdaság szocialista típusú nagyüzemi gazdálkodásra való áttérésé­ről, a parasztság életútjának sorsdöntő fordulatáról máig a legmegrendítőbb, világirodal­mi rangú dokumentum. A könyv első fele egyenes­vonalú, nincs kitérő, a hely­zet kiélezett, a nagy közösségi problémákra koncentrál a szerző. A második részben kevesebb a cselekmény, az író belefeledkezik az embe­rek kis világába. A közgondok csillapodtával, az életforma fokozott szilárdulásával kö­vetelik jósaikat a rimkánem­­beri vonatkozások. Bár Da­­vidov meghal, de történet sugallja, hogy az, élet is méltó áldozat az emberi jövendő ügyéért. A Feltört ugar tra­gikus mű, anélkü­l, hogy pe­szimista lenne. Solohov írás­­művészete, a pontos lélekrajz, a sokoldalú jellemformálás, a hiteles tárgyismeret, a lí­­raiság, a komponálás, a Csen­des t­an mellé állítja a körív­vel HENCZ AURÉL: Területrendezési törekvések Magyarországon Az államalapítástól napja­inkig, az országos település­hálózatfejlesztési koncepció megjelenéséig követi nyomon a szerző a magyar közigazga­tás történetét. I. István vármegyerendsze­­re évszázadokon át meghatá­rozta a magyar államiságot. A rendszert kiigazítani, meg­reformálni vagy elvetni aka­rók a gazdasági és politikai átalakítás hívei voltak. A szerző a kiegyezésig terjedő nyolc évszázad rövid áttekin­tése után bőséges teret szen­tel a polgárosodás közigazga­tási problémáinak, majd a kiegyezés és a századforduló közötti időszakot, a század­előtől a monarchia felbom­lásáig tartó éveket, az 1918—’ 19-es forradalmak elképzelé­seit és intézkedéseit tárgyal­ja. Nagy fontosságot tulajdo­nít a két világháború közötti területrendezési kísérletek­nek. Az utolsó negyedszázad eredményeiből, gondjaiból a terület- és településhálózat­fejlesztést, továbbá az igaz­gatás területi rendjének ki­alakítását hangsúlyozza. A lábjegyzetekkel gazda­gon ellátott, tárgyilagosan fogalmazott mű közérthető­ségét számos táblázat, vala­mint forrás- és rövidítés­jegyzék, név- és tárgymutató erősíti. A téma legfontosabb monografikus feldolgozásá­nak számító művet közgaz­dászokon, jogászokon, törté­nészeken, tanácsi és mozgal­mi vezetőkön kívül az érdek­lődő nagyközönségnek ajánl­hatjuk. Helyismereti vonat­kozásai miatt is érdemes be­szerezni. Két magyar ápolónő magas kitlinfeuse Ki volt a „lámpás hölgy?" Nemrégiben hírt kaptunk arról, hogy két magyar ápo­lónő, Schönfeld Ferencné és Sági Ferencné a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága oda­ítélése alapján igen magas kitüntetésben részesült: a Florence Nightingale ér­demérem tulajdonosai, mely az ápolónők és vöröskeresz­tes önkéntes ápolónők leg­magasabb nemzetközi kitün­tetése. A kitüntetett ápolónők kö­zül Sági Ferencné 1914—1917 között három hadikórház­ban teljesített önkéntes szol­gálatot, a spanyol járvány idején pedig élete kockázta­tásával dolgozott egy jár­ványkórházban. A felszaba­dulás után saját lakásában rendezett be egészségügyi állomást, ahol szakszerű el­sősegélynyújtásban részesí­tette a rászorulókat. Schönfeld Ferencné szintén 1914-ben mint önkéntes ápo­lónő dolgozott egy hadikór­házban. Munkájáért több­ször kapott elismerést. 1942- ben mint önkéntes ápolónő kórházvonathoz került, amely a front valamennyi szakaszáról szállította a se­besülteket. Ki volt Florence Nightin­gale? Előkelő család gyermeke, gazdag, fiatal angol hölgy, aki sokat utazott, sokat lá­tott a világból, de utazásai során mindenekelőtt a kór­házakat tanulmányozta, ápo­lási könyveket forgatott, ta­nulmányozta a kórházak tör­ténetét, orvostársaságok je­lentéseit böngészte. Florence Nightingale 1820-ban szüle­tett, s 1910-ben halt meg. Életét eljegyezte a betegápo­lással. Kik voltak a betegek ápolói a korabeli Angliában például? A rendőrség letar­tóztatásba került nőknek úgy adott választási lehető­séget, hogy vagy jelentkez­nek kórházi szolgálatra, vagy börtönbe kerülnek. Ezek­­után elképzelhető, milyen ápolókra szorultak a sze­rencsétlen betegek. Nightingale nővérként dol­gozott a párizsi Irgalmas Kórházban, majd néhány hó­napot töltött a diakonissza kórházban, tanult betegápo­lást Németországban míg vé­gül szüleivel szemben érvé­nyesítette akaratát, a betegek ápolásának szentelte életét, így lett Londonban egy ala­pítványi kórház vezetője. Egy éve dolgozott már itt, amikor kitört a krími hábo­rú. A vesztes angol csapatok sebesültjeit borzalmas, leír­hatatlan körülmények között tartották Scutar török város elhanyagolt barakkjaiban és a balaklavai hadikórházban. Öreg, kiérdemesült katonák voltak az ápolók, akiknek sem hozzáértésük, sem fel­szerelésük, sem gyógyszerük sem volt a sebesültek ápolá­sához. Hallatlan magas volt a halálozási arány, amelyet még csak fokoztak a fertő­zések, járványok. Az angol hadvezetőség a hazai hatósá­gok gáncsoskodása ellenére 38 fős ápolószemélyzetével Nightingale minimálisra csökkentette a halálozási arányt , amelyben döntő szerepe volt a szakszerű, ön­feláldozó hozzáértő ápoló­munkának. Így lett Nightin­gale a hadügyminiszter tá­mogatásával felügyelője e két kórháznak. A túlfeszített munka tönk­retette egészségét és már be­tegen került vissza Angliába, ennek ellenére folytatta munkáját. A krími sebesül­tek „lámpás hölgy”-nek ne­vezték a fáradhatatlan ápoló­nőt, aki később a közvéle­mény támogatásával vitte keresztül a hivatalos szervek hozzájárulását a hadsereg kórházrendszerének teljes átszervezéséhez. A tiszteleté­re gyűjtött alapítvány jöve­delméből kibővítették a Szt. Tamás kórházat Lon­donban, ahol megindította az ápolónőképzést, a maga ne­mében ma is egyik legjobb iskolát. Tankönyveket írt a képzéshez, megújította a kór­házszervezés, tervezés alap­­gondolatát, megalapította a korszerű betegápolást. Nem sokkal később már kormányok kérték ki vélemé­nyét, tanácsát egészségügyi szolgálatuk reformálásához. Nightingale rengeteg munká­ja mellett hat könyvet írt, mind alapvető mű a nővér­képzés, az egészségügyi rend­szer kiépítéséhez. A nők között elsőként kap­ta meg élete munkájáért 1907-ben a legmagasabb pol­gári kitüntetést, az Order of Merit. Balázs Katalin 5

Next