Fejér Megyei Hírlap, 1982. december (38. évfolyam, 282-306. szám)

1982-12-04 / 285. szám

______ 1. OLDAL László Zsolt ! Ha úgy akarod... Úszik Elúszik minden Mégis láthatatlanul égek valamivéNem vigyáznak rám Hát nem vigyázhatok magamra én sem Itt a Gránátos hegyei között Egyedül a puszta szépségével A váratlanság minőségében él az ősz Ahogy értelmet keresek képzavaros küzdelmeimre Nem úgy buknak alá a levelek mint máskor Ez a pusztulás most épülés -Itt mételyezett pillanataimban Angyal is lehetnél , Te lányi „Önömön" kívül más is lehetnék ha úgy akarnád Hiányt és ürességet töltök be veled Mert eddig frázisokkal ölelgettem páratlan?» képmás mozzanataidat — Nem tört rám árulás ha hóembert szeretnék szeretni benned a kemencében De elárulsz ha kilépsz a hóesésből Szemeid és szavaid sugara mögött rejtőzik-e nekem valaki? Ha visszafojtott lélegzetem mellett szabadság apró sóhajod is Ősz van megint Kőre kövesülést Kéregre kérgesülést palástol Ősz van zsigereimben És naprendszerek morzsolódnak elképzelésem vélt nagyságában (N-nak) Váczi Kovács Mária A szamuráj (PAAFRÁZIS) íme pohár? Ez leszek én is. Vonakodó vendég valaki torán, s átüt majd bőrömön a halál, mellkasom vasfonata felszálazódik majd és szerte tart, és jaj a testnek alvadt kékjei, opálos verejtékei, s madzaggá nyúltanak. A vas a máglyán felpuhul, s micsoda már? Morzsálhatják a liliputi lények eszközeikkel, kitakarhatják majd és betakarhatják az önkéntelen gesztusok, a fájdalom reflexei az ivek merészségét, az iveket lebontják. Ez leszek én is, egyszer a bürök ünnepeltje. íme pohár! A kamikázék lakomáján a csonttöréses ivek s az inszakasztó lendület vállra vett mementója. A sóbánya tornácán a sóbálvány jutalomjátéka, ballaszt a kötelékrepülésben. Szikszai Károly Amikor nincs már semmi Amikor nincs már semmi, csak ez a végtelen eső, mintha kegyelmet osztana, amnesztiát néhány napnak, mert tavaly is virágoztak a nők, ruhájuk alatt boldog pillanatokkal, mos mégis rád gondolok, meztelenségünkre, ami sosem volt meztelen, csak valami hasonló, akár a pornográf képeken, egy tanult mosoly, egy tanult póz, másvalakihez tartozó gyakorlat, szavak, mondatok, ruhátlanul is hazudott testünk, most mégis rád gondolok, amikor nincs már semmi, csak ez a végtelen hosszú eső, mintha kegyelmet osztana lassú fejbólintással, amnesztiát néhány napnak, néhány távolodó fényképnek------- Hétvégi melléklet ÉKmÉmtÉm,parti • Akkor már két hete álltunk a kikötőben. Az ég sárga volt, mint a sivatag, és a szemünk szomjan pusztult. Legalább negyven fok, mondta Pemete és dugott. Snóbli. Nyertél. A képeslapkék vízbe köpött. Hazudik a lé is. Amikor lekötöttünk, mondták, ott vannak a hurzsák, indíts haza. De alacsony a víz. Elvitte egy kisebb merülési hajó az uszályainkat. Két hete állunk a kikötőben. Nem vagyunk jó üzlet. Mire ránk kerül a sor, elnyerem Pemete összes pénzét. Talán. Alacsony a víz. A tengeri hajók horgonyra kényszerültek. Kikötő — kettős őrség, vizsgálatok, dögunalom. Ha lehetne,se fényképezné senki. Kimenő. Ivászatok. Ulti, lórum, senkli. Híd. Összeköti ezt az egészet azzal, ami nincs. Hidak — a hajósok utakba összeálló életének mérföldkövei — hidak — aranyhidak — és a hídfő másik oldalán égi óránk csak egy újabb napot számlál, egy otthon nélkülünk eltelt hiábavaló napot — hidak — szemeinkből a kedvesig ívelő hidak, amelyeken át naponta hazaszaladunk el nem küldött leveleinket szorongatva — szeretsz még? — álomhidak — álomölelések. Esténként, ha feltámad a parti szél, megélénkül a vérünk: viharokhoz szokott lábunk táncolni viszi gondolataink kísértetét Otthon ki táncol nélkülünk? Kivel táncolnak nélkülünk. Besöpröm a pénzt, legalább hívj meg egy pofa sörre, mondja Pemete. Kettős őrség, vizsgálatok, kikötő. Kikötők — tekintetünk házakba ütközik, megtorpan, a víz akadálytalanságát vágyja — hangunk amit megedzett a szél, szavak, amik ugyanazt jelentik, és mégsem visszafogva — áhítat, lépéseink áhítata — lépéseink tétovasága a biztos talajon — kocsmák, ahol ugyanazt mondjuk annyi nyelven a víz ősközösségébe forrva. Aztán tíz óra, a kikötőben éjfél, és hazamegyünk. Zártan, fegyelmezetten dülöngélünk, leszakadni, nőhöz menni itt nem tanácsos. Villog a Hold a szemekben, ahogy az indulat villogtatná a késeken. Pemete menetközben a vállamra dől, elalszik, léptei hozzám igazodnak, motyog, álmában talán hidat épít. Országok — országok, amik üres nevek — kikötők, amik az országokat jelentik — országok — különbségüket csupán az adja, hogyan vették el a kötelünket, és milyen pénznemben kapjuk a napidíjat — milyen hosszú a híd, ami hazavezet. Aznap leszakadtam mégis, egyedül mentem haza. Blanche kérte, maradjak vele. Nem féltem, szemében csak magamat láttam, megtisztulva. Egy pillanatra zavaros lett a tekintete, összeborzolta vágya , de aztán csendesen pihegett az idegenszagú éjszakában, s a csillagok pislákoltak szemében. Néztem, szeretni kéne talán, a Lányra gondoltam, aki azt ígérte, várni fog, s felhorzsolta az ujjaimat a simogatás Sziklák — sziklák, amik megkeményítik a mozdulatokat — sziklák, amik felhorzsolják a tekintetet — sziklák, amik láthatatlanul mállanak a kielégítetlen vágyak forróságában — sziklák, s csak a magányuk miénk, elutasító durva pajzsként. Ottani idő szerint fél négykor indultam vissza, a hajóra. Szeparát, uszályok, rakomány nélkül, ahogy a pontonról imbolyogtunk el — hajó jön! — s vissza — kösd meg hátul is. Nem volt semmi árnyék, a csend megkötözte a tárgyakat. Nem féltem, dudorásztam magamban, s a nótácska nem verődött vissza semmiről. Amikor beugrottam a hajóra, fellélegeztem mégis. Még nem aludtak. Az asztalon ott állt az üres literes Johnny Walker és a Red Label. A kétliteres Black & White üvegében még kotyogott egy kis lötty, de a Pemete, ahogy meglátott, kivágta a vízbe. Egész úton nem vásároltam semmit, csak Anyámnak ezt a pár üveg whiskyt. Anyám azt mondta, vigyek neki whiskyt, sokat, beszélgetni akar velem, de másképp nem tud, csak ha a whisky segít neki eltemetett szavaimat kiásni. Nagyon ránk fért volna már az a beszélgetés... hiszen én sem hiszem már, hogy azért maradtam egyedül, mert egész ember tudok lenni igazolás nélkül. Bizonyítani akartam, magyarázkodni — esténként elképzeltem, milyen lesz — legalább ennyit igazolnia kellett volna belőlem: már csak nekem maradt meg szépnek öregségére, és örömünk egy-egy hónapos volt, háromszor akkora kihagyásokkal. Talán ez lett volna az utolsó alkalom hazugság nélkül lehántani a megkocsonyásodott éveket az érzelmekről, mint mikor még gyerek voltam, és éreztük egymást. Partok , közeli partok, de könnybe lábad a szem, és elfárad, míg eléri — távoli partok — és állandóan látjuk a partokat, a távoliakat — és fut a szem, lelassul az időtlen idő — távoli partok közelsége kényszerít bennünket hazatérni. Szép volt, fiúk, tapsoltam nekik egy kicsit, a kikötőt megúsztam, benneteket nem lehet, a Bulldog azt mondta, oké, oké, ne haragudjak, a Pemete lehajtotta a fejét, Okapi elhányta magát, Tábla elaludt , csak a Golyó kezdett el káromkodni, és nagy pszichológiai érzékkel szidni anyámat. Neki vettem, mondtam, kifizetitek, és nem csinálok balhét. Nem fogja megtudni senki, csak hagyjatok, és józanodjatok ki. Nagyon fáradt voltam, alig tudtam elkapni a fejemet, ahogy a Golyó megpróbált leköpni úgy káromkodott, hogy öreg, nyugdíjas fedélzetmesterek szájtátva hallgatták volna, neked van a legtöbb lóvéd, fröcsögte, sajnálod, te... Még akkor sem ütöttem meg, tudta ő is, hogy a turnuspihenőkön is dolgozom, csak ne kelljen otthon lennem, olyankor nem is nagyon iszom. Megfordultam, vetkőzni kezdtem, és csendesen azt mondtam: én csak ezt vettem, nem is magamnak, nem vettem tükgyalut meg kisfejszét, csak mert olcsó, és kvarcórákat sem zsákszámra. Megpattant bennem valami, mintha léket hasított volna belém a csendes aljassággal kipattanó rugóskés. Villámgyorsan fordultam meg, ugrottam és ütöttem is gondolkodás nélkül. A kés beleállt az asztalba az Okapi mellé a Golyó felbukott székestül, orrából dőlt a vér. Az újabb ocsmányságok miatt már ugrottam volna megint, de a Bulldog lefogott és segített neki a Pemete is, ahogy dulakodni kezdtünk. Éppen lehajoltam, hogy kiszabadítsam a karjaimat, amikor betakart a Golyó. Alulról felfelé ütött, két kézzel, iszonyú erővel, és vérbeborult előttem a világ. Otthon — távoli partok közelségét álmodjuk hazánkra — hidak — mérföldkövek — aranyhidak — órák — kikötő — kocsma — tétova léptek — csak — megérkeztünk. Nem hajózhatok soha többé, megvakultam a bal szememre. A Golyó sírt, amikor kihajóztak. Kezet fogtunk. Vonattal jöttem haza, csendes biztonsággal hajigáltam ki a whiskysüvegeket az ablakon. Vettek vagy kétszerannyit, amennyit megittak, a vonat sokáig állt az állomáson, elküldtem őket, ne búcsúzkodjunk. Egy ideig nem tudtam térben érzékelni a dolgokat, ezért is verhetett meg az a fiatal srác, akit a Lánynál találtam, merthogy későbbre vártak. Minden szabadidőmet a parton töltöm, ha a Golyóék meglátnak, tisztelegnek a lobogóval, olyankor feltartom a jobb öklömet, a Pemete is, mindig üres snóblit mutatok neki, s bármennyit dug, úgy csinál, mintha én nyernék. Deák Mór Levél a kikötőből KWBW—Ilin ii intii ■■ um Inudliin mi ■»■iiph mi »m— cic„«il im «. . .. . Vasgolyó két üveg között Hol vannak azok a régi szép békeidők, amikor a felvidéki drótostót így kínálta magát az ablak alatt: „Drótozni, fótozni van-e valami?” Most, ha a hatodik emeleti lakótelepi lakásom ablakát a szemközti sorház egyik erkélyéről csúzlival kilövik, cipelhetem az ablakkeretet az üveges ktsz-hez; ha esik, ha fúj, várhatok rá egy hetet, cipelhetem vissza, és míg várom a következő belövést, háztartási biztosítási ügyben levelezek. A szemközti házból másodízben követtek el merényletet ablakaim ellen. Tettes természetesen nincsen, nem is keressük. Mivel haragosom sincsen odaát, csak arra következtethetek: az én ablakom esik kézre a merénylőnek, én vagyok lőtávolságon belül. Lehet, az is irritálta tette elkövetésére, hogy az ablak frissen mosott volt, s a délutáni napfényt a szemébe tükrözte. Következésképpen nem kell annyiszor ablakot mosni, mondtam a feleségemnek. A körzeti biztos is benézett, szemügyre vette a kívül-belül törött ablakot, az üvegek között fénylő kétdekás acélgolyót, szakszerűen kiszámította a golyó röppályáját. Elvileg berajzoltuk a szemközti lakóház egyik erkélyét. Tenni persze semmit nem lehet. Jegyzőkönyvet biztonság okáért felvettünk, s miután tisztáztuk, hogy anyám „ts”-sel és nem „cs”-vel írta nevét, átadtam magamat a magánnyomozás izgalmainak. Vagyis előbb a vaksi ablakkeretet lég- és víztelenítettem. Ehhez fólia és léc kellett. A közeli építkezés ígért beszerzési lehetőséget. Aztán úgy döntöttem, magánügyemet nem hárítom át az államra, így a domboldali maszek építkezéshez mentem. Egy üveg sörért vételeztem terítőnyi fóliát és lécet. Akkor jött a tulaj és kérdezte: „ez meg mi?” Malteros barátom járatossága nem volt meglepő. „Ez szerzi be az U- szeget.” Ezzel legalizálva volt az ügylet. Az ablak légtelenítése megtörtént. Csak a víztelenítésben nem voltam biztos: a nyugvó nap fénye több lyukacskán át vigyorgott be a szobába és a szemembe. Az üvegre várás öt napját egyrészt azzal töltöttem, hogy megpróbáltam hinni a meteorológiai jelentéseknek, másrészt titkon a függöny mögül és nyíltan az erkélyről figyeltem az ellenség emeleti rejtekállását. A függöny mögül a következőt állapítottam meg: egy tizenéves fiúka rendszeres érdeklődéssel figyeli a fólia lötyögését. Az erkélyről egészen másnak tűnt a fiatal mesterlövész viselkedése. Ha meglátott, azonnal teljes unalmat árult el, véletlenül sem nézett a kilőtt ablak irányába, sőt sürgős elfoglaltsága miatt visszaoldalgott a lakásba. Pszichológus barátom is — akit e célból egy üveg konyak feláldozásával hívtam meg családi hadszínterünkre — megállapította: a fiú viselkedési mutatói alapos gyanúra adnak okot. A néma szembenállás odaát ellentámadást váltott ki. A papa is megjelent atlétatrikóban az erkélyen farkasszemnézésre. A távolság meglehetősen nagy a két épület között, közte üzletsor is van, így se bemutatkozásra, se kézfogásra nem nyílt módunk. Mondjuk, hogy én gratuláljak a pontos lövésért vagy köszönetet mondjak azért, hogy nem szabadságunk első napján okozta a fiúka a folytonossági hiányt, amikor napokon át esett az eső, vagy, hogy ő netán elnézést kérjen a maga nevelte serdülő nevében. Aztán megoldódott a dolog. A buszmegállóban futottunk össze. Gondoltam, megkérdem tőle: egy esetleges ablakhiány milyen káromkodásra inspirálná szomszédomat, de ő taktikusan megelőzött. Közölte: kár a szemeimet az erkélyükre méregetni. Enikőt ki nem engedi oda. Ha valami mégis történne, liliomtiprásért fog feljelenteni. Kérdésemre elárulta, hogy Enikő 21 éves, s a köztünk levő négy évtizedes korkülönbség ebbe a kategóriába esik. Az utolsó ablaktalan nap estéjén a fiúkat újra a függöny mögül szemléltem. Szemrehányóan figyelte a lebegő fóliát, valahogy így: mi az tata, maguknál meddig tart egy üvegezés? Nem beszélve arról, hogy rontja a városképet... Most újra napfényben úszik az ablakom. Eső a héten nem volt, nem is ígért a meteorológia. Csak emiatt tartottam a beázástól. A közel-keleti híreket hallgatva — miután most már van egy haragosom — várom a következő belövést. Van egy ismerősöm a gördülőcsapágy-gyárban. Holnap felkeresem. Azt hiszem, hosszabb állóharcra kell berendezkednem. BENKŐ KÁROLY FEJÉR MEGYEI HÍRLAP , 1982. DECEMBER 4.