Fejér Megyei Hírlap, 1982. december (38. évfolyam, 282-306. szám)

1982-12-04 / 285. szám

______ 1. OLDAL László Zsolt ! Ha úgy akarod... Úszik Elúszik minden Mégis láthatatlanul égek valamivé­­Nem vigyáznak rám Hát nem vigyázhatok magamra én sem Itt a Gránátos hegyei között Egyedül a puszta szépségével A váratlanság minőségében él az ősz Ahogy értelmet keresek képzavaros küzdelmeimre Nem úgy buknak alá a levelek mint máskor Ez a pusztulás most épülés -Itt mételyezett pillanataimban Angyal is lehetnél , Te lányi „Önömön" kívül más is lehetnék ha úgy akarnád Hiányt és ürességet töltök be veled Mert eddig frázisokkal ölelgettem páratlan?» képmás mozzanataidat — Nem tört rám árulás ha hóembert szeretnék szeretni benned a kemencében De elárulsz ha kilépsz a hóesésből­­ Szemeid és szavaid sugara mögött rejtőzik-e nekem valaki? Ha visszafojtott lélegzetem mellett szabadság apró sóhajod is Ősz van megint Kőre kövesülést Kéregre kérgesülést palástol Ősz van zsigereimben És naprendszerek morzsolódnak elképzelésem vélt nagyságában (N-nak) Váczi Kovács Mária A szamuráj (PA­AFRÁZIS) íme pohár? Ez leszek én is. Vonakodó vendég valaki torán, s átüt majd bőrömön a halál, mellkasom vasfonata felszálazódik majd és szerte tart, és jaj a testnek alvadt kékjei, opálos verejtékei, s madzaggá nyúlt­anak. A vas a máglyán felpuhul, s micsoda már? Morzsálhatják a liliputi lények eszközeikkel, kitakarhatják majd és betakarhatják az önkéntelen gesztusok, a fájdalom reflexei az ivek merészségét, az iveket lebontják. Ez leszek én is, egyszer a bürök ünnepeltje. íme pohár! A kamikázék lakomáján a csonttöréses ivek s az inszakasztó lendület vállra vett mementója. A sóbánya tornácán a sóbálvány jutalomjátéka, ballaszt a kötelékrepülésben. Szikszai Károly Amikor nincs már semmi Amikor nincs már semmi, csak ez a végtelen eső, mintha kegyelmet osztana, amnesztiát néhány napnak, mert tavaly is virágoztak a nők, ruhájuk alatt boldog pillanatokkal, mos mégis rád gondolok, meztelenségünkre, ami sosem volt meztelen, csak valami hasonló, akár a pornográf képeken, egy tanult mosoly, egy tanult póz, másvalakihez tartozó gyakorlat, szavak, mondatok, ruhátlanul is hazudott testünk, most mégis rád gondolok, amikor nincs már semmi, csak ez a végtelen hosszú eső, mintha kegyelmet osztana lassú fejbólintással, amnesztiát néhány napnak, néhány távolodó fényképnek-------­ Hétvégi melléklet ­ ÉKmÉmtÉm,parti • Akkor már két hete álltunk a kikötőben. Az ég sárga volt, mint a sivatag, és a szemünk szomjan pusztult. Legalább negyven fok, mondta Pemete és dugott. Snóbli. Nyertél. A képeslap­kék vízbe köpött. Hazudik a lé is. Amikor lekötöttünk, mond­ták, ott vannak a hurzsák, indíts haza. De alacsony a víz. Elvitte egy kisebb me­rülési hajó az uszályainkat. Két hete állunk a kikötőben. Nem vagyunk jó üzlet. Mire ránk kerül a sor, elnyerem Pemete összes pénzét. Talán. Alacsony a víz. A tengeri hajók horgonyra kényszerül­tek. Kikötő — kettős őrség, vizsgálatok, dögunalom. Ha lehetne,se fényképezné sen­ki. Kimenő. Ivászatok. Ulti, lórum, senkli. Híd. Összeköti ezt az egészet azzal, ami nincs. Hidak — a hajósok utak­­ba összeálló életének mér­földkövei — hidak — arany­­hidak — és a hídfő másik ol­dalán égi óránk csak egy újabb napot számlál, egy ott­hon nélkülünk eltelt hiába­való napot — hidak — sze­meinkből a kedvesig ívelő hidak, amelyeken át naponta hazaszaladunk el nem kül­dött leveleinket szorongatva — szeretsz még? — álomhi­­dak — álomölelések. Esténként, ha feltámad a parti szél, megélénkül a vé­rünk: viharokhoz szokott lá­bunk táncolni viszi gondolata­ink kísértetét Otthon ki tán­col nélkülünk? Kivel táncol­nak nélkülünk. Besöpröm a pénzt, legalább hívj meg egy pofa sörre, mondja Pemete. Kettős őrség, vizsgálatok, kikötő. Kikötők — tekintetünk há­zakba ütközik, megtorpan, a víz akadálytalanságát vágyja — hangunk amit megedzett a szél, szavak, amik ugyanazt jelentik, és mégsem vissza­fogva — áhítat, lépéseink áhítata — lépéseink tétova­­sága a biztos talajon — kocs­mák, ahol ugyanazt mondjuk annyi nyelven a víz ősközös­ségébe forrva. Aztán tíz óra, a kikötőben éjfél, és hazamegyünk. Zár­tan, fegyelmezetten dülön­gélünk, leszakadni, nőhöz menni itt nem tanácsos. Vil­log a Hold a szemekben, ahogy az indulat villogtatná a késeken. Pemete menetköz­ben a vállamra dől, elalszik, léptei hozzám igazodnak, mo­tyog, álmában talán hidat épít. Országok — országok, amik üres nevek — kikötők, amik az országokat jelentik — országok — különbségü­ket csupán az adja, hogyan vették el a kötelünket, és milyen pénznemben kapjuk a napidíjat — milyen hosszú a híd, ami hazavezet. Aznap leszakadtam mégis, egyedül mentem haza. Blan­che kérte, maradjak vele. Nem féltem, szemében csak magamat láttam, megtisztul­va. Egy pillanatra zavaros lett a tekintete, összeborzolta vágya , de aztán csendesen pihegett az idegenszagú éj­szakában, s a csillagok pislá­koltak szemében. Néztem, szeretni kéne talán, a Lányra gondoltam, aki azt ígérte, várni fog, s felhorzsolta az ujjaimat a simogatás Sziklák — sziklák, amik megkeményítik a mozdulato­kat — sziklák, amik felhor­zsolják a tekintetet — szik­lák, amik láthatatlanul mál­­lanak a kielégítetlen vágyak forróságában — sziklák, s csak a magányuk miénk, el­utasító durva pajzsként. Ottani idő szerint fél négy­kor indultam vissza, a hajó­ra. Szeparát, uszályok, rako­mány nélkül, ahogy a pon­tonról imbolyogtunk el — hajó jön! — s vissza — kösd meg hátul is. Nem volt sem­mi árnyék, a csend megkö­tözte a tárgyakat. Nem fél­tem, dudorásztam magam­ban, s a nótácska nem verő­dött vissza semmiről. Amikor beugrottam a hajóra, felléle­geztem mégis. Még nem aludtak. Az asztalon ott állt az üres lite­res Johnny Walker és a Red Label. A kétliteres Black & White üvegében még kotyo­gott egy kis lötty, de a Peme­te, ahogy meglátott, kivágta a vízbe. Egész úton nem vásárol­tam semmit, csak Anyámnak ezt a pár üveg whiskyt. Anyám azt mondta, vigyek neki whiskyt, sokat, beszél­getni akar velem, de más­képp nem tud, csak ha a whisky segít neki eltemetett szavaimat kiásni. Nagyon ránk fért volna már az a beszélgetés... hiszen én sem hiszem már, hogy azért maradtam egyedül, mert egész ember tudok lenni iga­zolás nélkül. Bizonyítani akartam, magyarázkodni — esténként elképzeltem, mi­lyen lesz — legalább ennyit igazolnia kellett volna belő­lem: már csak nekem ma­radt meg szépnek öregségére, és örömünk egy-egy hónapos volt, háromszor akkora ki­hagyásokkal. Talán ez lett volna az utolsó alkalom ha­zugság nélkül lehántani a megkocsonyásodott éveket az érzelmekről, mint mikor még gyerek voltam, és éreztük egymást. Partok , közeli partok, de könnybe lábad a szem, és elfárad, míg eléri — távoli partok — és állandóan látjuk a partokat, a távoliakat — és fut a szem, lelassul az időtlen idő — távoli partok közelsége kényszerít bennün­ket hazatérni. Szép volt, fiúk, tapsoltam nekik egy kicsit, a kikötőt megúsztam, benneteket nem lehet, a Bulldog azt mondta, oké, oké, ne haragudjak, a Pemete lehajtotta a fejét, Okapi elhányta magát, Tábla elaludt , csak a Golyó kez­dett el káromkodni, és nagy pszichológiai érzékkel szidni anyámat. Neki vettem, mond­tam, kifizetitek, és nem csi­nálok balhét. Nem fogja megtudni senki, csak hagy­jatok, és józanodjatok ki. Nagyon fáradt voltam, alig tudtam elkapni a fejemet, ahogy a Golyó megpróbált le­köpni úgy káromkodott, hogy öreg, nyugdíjas fedélzetmes­terek szájtátva hallgatták volna, neked van a legtöbb lóvéd, fröcsögte, sajnálod, te... Még akkor sem ütöt­tem meg, tudta ő is, hogy a turnuspihenőkön is dolgo­zom, csak ne kelljen otthon lennem, olyankor nem is na­gyon iszom. Megfordultam, vetkőzni kezdtem, és csen­desen azt mondtam: én csak ezt vettem, nem is magam­nak, nem vettem tükgyalut meg kisfej­szét, csak mert ol­csó, és kvarcórákat sem zsákszámra. Megpattant ben­nem valami, mintha léket ha­sított volna belém a csendes aljassággal kipattanó rugós­kés. Villámgyorsan fordul­tam meg, ugrottam és ütöt­tem is gondolkodás nélkül. A kés beleállt az asztalba az Okapi mellé a Golyó felbu­kott székestül, orrából dőlt a vér. Az újabb ocsmányságok miatt már ugrottam volna megint, de a Bulldog lefo­gott és segített neki a Peme­te is, ahogy dulakodni kezd­tünk. Éppen lehajoltam, hogy kiszabadítsam a karjaimat, amikor betakart a Golyó. Alulról felfelé ütött, két kéz­zel, iszonyú erővel, és vérbe­­borult előttem a világ. Otthon — távoli partok közelségét álmodjuk hazánk­ra — hidak — mérföldkövek — aranyhidak — órák — ki­kötő — kocsma — tétova lép­tek — csak — megérkeztünk. Nem hajózhatok soha töb­bé, megvakultam a bal sze­memre. A Golyó sírt, amikor kihajóztak. Kezet fogtunk. Vonattal jöttem haza, csen­des biztonsággal hajigáltam ki a whiskysüvegeket az ab­lakon. Vettek vagy kétszer­­annyit, amennyit megittak, a vonat sokáig állt az állomá­son, elküldtem őket, ne bú­­csúzkodjunk. Egy ideig nem tudtam térben érzékelni a dolgokat, ezért is verhetett meg az a fiatal srác, akit a Lánynál találtam, merthogy későbbre vártak. Minden szabadidőmet a parton töltöm, ha a Golyóék meglátnak, tisztelegnek a lo­bogóval, olyankor feltartom a jobb öklömet, a Pemete is, mindig üres snóblit mutatok neki, s bármennyit dug, úgy csinál, mintha én nyernék. Deák Mór Levél a kikötőből KWBW—Ilin ii intii ■■ um Inudliin mi ■»■iiph mi »m— cic„«il i­m «. . .. . Vasgolyó két üveg között Hol vannak azok a régi szép békeidők, amikor a felvidéki drótostót így kínálta magát az ablak alatt: „Drótozni, fótozni van-e valami?” Most, ha a hatodik emeleti lakótelepi laká­som ablakát a szemközti sorház egyik erkélyéről csúzlival ki­lövik, cipelhetem az ablakkeretet az üveges ktsz-hez; ha esik, ha fúj, várhatok rá egy hetet, cipelhetem vissza, és míg vá­rom a következő belövést, háztartási biztosítási ügyben leve­lezek. A szemközti házból másodízben követtek el merényletet ablakaim ellen. Tettes természetesen nincsen, nem is keres­sük. Mivel haragosom sincsen odaát, csak arra következtet­hetek: az én ablakom esik kézre a merénylőnek, én vagyok lőtávolságon belül. Lehet, az is irritálta tette elkövetésére, hogy az ablak frissen mosott volt, s a délutáni napfényt a szemébe tükrözte. Következésképpen nem kell annyiszor ab­lakot mosni, mondtam a feleségemnek. A körzeti biztos is benézett, szemügyre vette a kívül-belül törött ablakot, az üvegek között fénylő kétdekás acélgolyót, szakszerűen kiszámította a golyó röppályáját. Elvileg beraj­zoltuk a szemközti lakóház egyik erkélyét. Tenni persze sem­mit nem lehet. Jegyzőkönyvet biztonság okáért felvettünk, s miután tisz­táztuk, hogy anyám „ts”-sel és nem „cs”-vel írta nevét, át­adtam magamat a magánnyomozás izgalmainak. Vagyis előbb a vaksi ablakkeretet lég- és víztelenítettem. Ehhez fólia és léc kellett. A közeli építkezés ígért beszerzési lehetőséget. Aztán úgy döntöttem, magánügyemet nem hárí­tom át az államra, így a domboldali maszek építkezéshez mentem. Egy üveg sörért vételeztem terítőnyi fóliát és lé­cet. Akkor jött a tulaj és kérdezte: „ez meg mi?” Malteros barátom járatossága nem volt meglepő. „Ez szerzi be az U- szeget.” Ezzel legalizálva volt az ügylet. Az ablak légtelenítése megtörtént. Csak a víztelenítésben nem voltam biztos: a nyugvó nap fénye több lyukacskán át vigyorgott be a szobába és a szemembe. Az üvegre várás öt napját egyrészt azzal töltöttem, hogy megpróbáltam hinni a meteorológiai jelentéseknek, másrészt titkon a függöny mögül és nyíltan az erkélyről figyeltem az ellenség emeleti rejtekállását. A függöny mögül a következőt állapítottam meg: egy ti­zenéves fiúka rendszeres érdeklődéssel figyeli a fólia lötyö­­gését. Az erkélyről egészen másnak tűnt a fiatal mesterlö­vész viselkedése. Ha meglátott, azonnal teljes unalmat árult el, véletlenül sem nézett a kilőtt ablak irányába, sőt sürgős elfoglaltsága miatt visszaoldalgott a lakásba. Pszichológus barátom is — akit e célból egy üveg konyak feláldozásával hívtam meg családi hadszínterünkre — megál­lapította: a fiú viselkedési mutatói alapos gyanúra adnak okot. A néma szembenállás odaát ellentámadást váltott ki. A papa is megjelent atlétatrikóban az erkélyen farkasszemné­­zésre. A távolság meglehetősen nagy a két épület között, köz­te üzletsor is van, így se bemutatkozásra, se kézfogásra nem nyílt módunk. Mondjuk, hogy én gratuláljak a pontos lövé­sért vagy köszönetet mondjak azért, hogy nem szabadságunk első napján okozta a fiúka a folytonossági hiányt, amikor napokon át esett az eső, vagy, hogy ő netán elnézést kérjen a maga nevelte serdülő nevében. Aztán megoldódott a dolog. A buszmegállóban futottunk össze. Gondoltam, megkérdem tőle: egy esetleges ablakhiány milyen káromkodásra inspirálná szomszédomat, de ő takti­kusan megelőzött. Közölte: kár a szemeimet az erkélyükre méregetni. Enikőt ki nem engedi oda. Ha valami mégis tör­ténne, liliomtiprásért fog feljelenteni. Kérdésemre elárulta, hogy Enikő 21 éves, s a köztünk levő négy évtizedes korkü­lönbség ebbe a kategóriába esik. Az utolsó ablaktalan nap estéjén a fiúkat újra a függöny mögül szemléltem. Szemre­hányóan figyelte a lebegő fóliát, valahogy így: mi az tata, maguknál meddig tart egy üvegezés? Nem beszélve arról, hogy rontja a városképet... Most újra napfényben úszik az ablakom. Eső a héten nem volt, nem is ígért a meteorológia. Csak emiatt tartottam a beázástól. A közel-keleti híreket hallgatva — miután most már van egy haragosom — várom a következő belövést. Van egy ismerősöm a gördülőcsapágy-gyárban. Holnap felkere­sem. Azt hiszem, hosszabb állóharcra kell berendezkednem. BENKŐ KÁROLY FEJÉR MEGYEI HÍRLAP , 1982. DECEMBER 4.

Next