Fejér Megyei Hírlap, 1986. március (42. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-28 / 74. szám
FEJÉR MEGYEI HÍRLAP , WJJ, MÁRCIUS 28. PÉNTEK A Vándor-kórus ötven éve ötvenéves jubileumát ünnepli egy munkáskórus, a félillegalitásban született munkásmozgalmi hagyományokon nevelkedett, a háború viharát megéli, s napjainkban is sikeres, Vándor-kórus. Az alapító húszegynéhány ifjúmunkás 1936-ban vált ki a Szalmás-kórusból, s szerencsésen találkozott Vándor Sándorral, a Tanácsköztársaság idején diákként vállalt szerepe miatt mellőzött karmesterrel. Vándor Sándor nemcsak karnagya, zeneszerzője, hanem szellemi vezetője is lett a kórus tagjainak, akiket elvtársi, baráti kapcsolat fűzött össze. Már ekkor megfogalmazódott mindmáig érvényes célkitűzésük , a kommunista eszmék következetes szolgálata, s a kórusirodalom értékeinek birtokbavétele, közvetítése. E kettős cél vezette a kórust, amikor munkásotthonok parányi színpadáról és a Zeneakadémia, a Vigadó dobogójáról hirdette a társadalmi felszabadulás és a nemzeti függetlenség gondolatát, amikor fasisztaellenes tüntetéseken és József Attila temetésén hangzott fel éneke, és akkor is, amikor már a felszabadulás előtt a reneszánsz mesterektől Kodályig és Bartókig terjedő műsorpolitikát valósított meg — írja Vágó Béla. Elkötelezettségüknek Vándor Sándor személye, s az illegális kommunista párttal kapcsolatot tartó kórustagok jelenléte volt a garanciája. Illegális és legális rendezvényeken léptek fel — olykor a cenzúra, olykor a rendőri intézkedés kísérte szereplésüket. .. Maguk köré tömörítették a kor haladó költőit, zeneszerzőit. Vándor Sándor is számos József Attila-verset zenésített meg, köztük a máig népszerű Mondd mit érlel-t, a Dúdolót, és a Medvetáncot. Részt vett a Vándor-kórus a költő halála után egy évvel, 1938-ban rendezett Szép Szó-emlékesten. Bartók-, Kodály-hangversenyt kezdeményeztek akkor, amikor ez harci tett volt a konzervatív zenei irányzatok ellen. Szorosan összefonódott politikai, munkásmozgalmi és művészi munkájuk. Segélyalapot hoztak létre börtönbe került elvtársaik és családjuk segítésére. Kivették részüket az antifasiszta megmozdulásokból. Szereplői voltak a Hont Ferenc által rendezett Vigadó-beli előadásoknak, az 1941-es, politikai tüntetéseknek, az emlékezetes 1942-es március 15-i felvonulásnak. Vándor Sándort 1945 elején Sopronbánfalvánál megölték, sok kórustag lelte halálát koncentrációs táborban, s a háború más hadszínterein. Mégis, a főváros felszabadulása után öt nappal, február 18-án a Vándor-kórus már újból énekelt. Később is választási rendezvényeken, május 1-jei ünnepségeken, falujárásokon lépett fel a Vándor-kórus. Ekkor aratta első nemzetközi sikerét is Budapesten az 1948-as Első Nemzetközi Munkás Kórusversenyen. Időközben több gazdája is volt kórusnak, 1954 óta a Fővárosi Tanács támogatásával működik, a hetventagú sikeres énekkar, vezetője 1949 óta Révész László. Számos hazai és külföldi szereplés jelzi útjukat. Budapesten és vidéken, vállalati ünnepségeken és a Zeneakadémián, állami ünnepeken, a rádióban, a tv-ben lépnek fel rendszeresen. Tizenöt nemzetközi fesztiválon jártak, Európa 11 országában, és a versenyeken 25 díjat nyertek, munkásmozgalmi és tömegdalokat, népdalkórusokat énekeltek lemezre. Van három önálló nagylemezük, kétszer nyerték el a Szocialista Kultúráért kitüntetést. A régi korok értékeit és a mindenkori leghaladóbb tendenciákat ötvöző műsorpolitikájukkal magyarázható a Vándor-kórus széles repertoárja. Énekelnek madrigált, motettát, spirituálét, mozgalmi és munkásdalokat, népdalkórusokat. Megszólaltatják a hagyományokhoz híven Vándor Sándor, Székely Endre, Tardos Béla kórusait, Bartók, Kodály vegyeskarra írt műveit. De szerepelnek műsorukban a mai magyar zene képviselőinek (Durkó Zsolt, Lendvay Kamilló, Maros Rudolf, Petrovics Emil, Balázs Árpád), vagy a kortárs külföldi szerzők. Április 21-én ünnepi hangverseny színhelye lesz a budai várban az MTA kongresszusi terme, a félévszázados fennállását ünneplő Vándor-kórus az elmúlt ötven év legsikeresebb műsoraiból állította össze a koncert programját. K. M. A Vándor-kórus Révész László karmesterrel A tervezők szándékai alapján, a történelmi stílushagyományok szerint alakul Székesfehérvár belvárosának képe. Ennek egyik jele, az avult feliratok helyett, ötvösművészeti cégérek megjelenése egyes, patinás épületekben lévő üzletek fölött. Felvételünkön Révész Napsugár grafikusművész a maga tervezte cégért állítja össze Molnár László ötvösmester műhelyében az Óra- és Ékszer Kereskedelmi Vállalat Szabadság téri üzlete részére Fotók: Gregority Antal --------1 Vállalatok, szövetkezetek, kisiparosok FIGYELEM ! KEDVEZMÉNYES SZŐRMEVÁSÁR A SZÖRMŰNÉL AJÁNLATUNK: Natúr szőrme 1800 Ft/m2 Festett szőrme 1600 Ft/m2 Irha 1200 Ft/m2 Bélésanyag 600 Ft/m2 Különféle készáruk: kabátok, zsdekik, díszpárnák, sapkák, kucsmák NAGY VÁLASZTÉKBAN KAPHATÓ KI A SZÖVMÜ VEGYESIPARCIKK BOLTJÁBAN, AMÍG A KÉSZLET TART! SZÉKESFEHÉRVÁR VÁRALJASOR Telex: 21-202 Telefon: 15-540, 15-541, 15-542, 32 mellék. SZÖVMÜ VÁLLALAT VEZETÉSE :_____________________________________________________________4415 | Művelődéspolitika Kamerakörelben Bobby Deerfield Most, hogy hazánk is a Forma 1-es előkészületeinek idejét éli, jó ötlet a televíziótól, hogy műsorára tűzik a Bobby Deerfield című amerikai filmet. Bobby Deerfield a történet szerinti eredetijének szerzője E. M. Remarque, a regény címe: Az égnek nincsenek kegyeltjei — autóversenyző, méghozzá Forma 1-es, akinek addigi jól megszervezett életét események sora zavarja meg. Tragikus balesetek, ismeretség egy különös lánnyal, életveszély, fájdalmas veszteség... Remarque személyén kívül a produkciót több kitűnő művész fémjelzi. A filmet az a Sidney Pollack rendezte, aki olyan alkotásokkal írta be nevét a filmtörténetbe, mint a A lovakat lelövik, ugye?, A keselyű három napja, Aranyoskám. Pályáját színészként kezdte, és ma az egyik legismertebb film- és tévérendező. Aktuális érdekesség, hogy az egyik női főszerepet Marthe Keller alakítja, aki A pármai kolostorból készült, most futó tévésorozatban Gina Sanseverinát játssza, így a több részes film kosztümös figurája mellett most „menetközben” teljesen más szerepkörben találkozhatunk vele. A svájci születésű világsztár először balettozni tanult és táncosnőként lépett színpadra 16 évesen a bázeli színházban. Tanulmányait az NSZK-ban folytatta, majd a hetvenes évek második felében Párizs következett. Rendkívüli sikert aratott Csehov A három nővérének Másájaként. Népszerűségét a televízió alapozta meg: mielőtt filmezni kezdett, már ismertté vált Az avignoni kisasszonyok című sorozattal. 1967 óta filmezik, dolgozott Philippe de Brocával, Lelousch-sal, Schlesingerrel, Billy Wilderrel, játszott Mastroiannival, Olivierrel, Dustin Hoffmannal — az utóbbiakkal láthattuk nemrég a Marathon életre-halálra című filmben. Amikor Wilderrel a Fedorát forgatta, utána egy időre visszavonult. Néhány hónapot pihenni akart, és sokat együtt lenni a fiával. „Tizennyolc hónap alatt hét filmet forgattam — nyilatkozta akkor. — Ezalatt nem volt egyetlen szabad napom sem. Készítettem két francia, egy német, három amerikai és egy olasz filmet, mindegyiket a saját nyelvén. Szükségem van rá, hogy feltöltsem magam.” Ebbe a sorozatba tartozott a Bobby Deerfield is. A film címszerepét Al Pacino játssza. Egy olasz bevándorló fiaként született New Yorkban. Lee Strasberg híres Actor’s Stúdiójában tanult. Színpadon főleg Shakespeare-, Csehov és Pirandello-darabokban lépett fel. Kiugró sikere volt Brecht Arturo Uija. Első nagy filmszerepét 1971-ben, 31 éves korában kapta Jerry Schatzber Pánik a Needle parkban című produkciójában. A világsikert azonban egy évvel később Coppola A keresztapája hozta meg számára. A második rész 1974-ben készült el. A magyar közönség is láthatta kitűnő alakításait, a fentieken kívül például a Serpicóban és A madárijesztőben. Ne maradjon ki a felsorolásból a Bobby Deerfield másik női főszereplője, a szép francia Anny Duperey sem, aki szintén táncosnőként kezdte tanulmányait. Párizsban tanult tovább, és közben keresett fotómodell volt. Színpadon kezdte pályáját, a film számára Godard fedezte fel. Míg a hatvanas években az ismert sztárok mellett csak a második vonalban jegyezték, ma már a francia film élvonalába tartozik, aki olyan sztárok oldalán állt a kamerák elé, mint például Belmondo vagy Brialy. És Al Pacino. Vele láthatjuk tehát március 30-án este 20 óra 05 perces kezdettel az 1-es programban, a Bobby Deerfield című amerikai filmben.v (erdős) És a művészet? Nemrégiben egy gazdaságpolitikai tájékoztatón az előadó nagy hangsúllyal beszélt munkakultúránk fogyatékosságairól, mint elmaradottságunk nem lényegtelen okáról. Ezt követően kérdések, vélemények hangoztak el, s az egyik hozzászóló azt mondta: ördögi körben vagyunk, csapdahelyzetben, hiszen fejlett munkakultúra csakis az általános kulturáltság alapjain képzelhető el, márpedig napjainkban, itt nálunk a közművelődés, a kultúra, a művészet pozíciói legjobb esetben is egy korábbi szinten rekedtek meg; fejlődésről nemigen beszélhetünk. Ezzel a megállapítással aztán az előadó is egyetértett (miközben, jellemző módon, a rendezvényen résztvevők közül mind többen szedelőzködni kezdtek, útnak eredtek), hangoztatva, hogy a kulturális beruházás, anyagi ráfordítás az ő megítélése szerint is létkérdés: olyan költség, amelynek közvetlen megtérülését, forintban kifejezhető hasznát nem lehet ugyan fölmérni, de amely nélkül nem képzelhető el jól működő társadalom, legkevésbé pedig szocialista társadalom. Az ilyen típusú, azonnali nyereséggel nem kecsegtető, de józan megfontolás szerint nélkülözhetetlen anyagi áldozatot sajátos, külön elszámolási rendszerben kellene elkönyvelnünk. Ám ettől még messze vagyunk. Miközben — helyesen — a takarékosság, gazdaságosság, nyereségesség követelményei a közművelődésben, a kultúrában, a művészetben is megfogalmazódnak az irányítás részéről, s maguk az érintettek is egyre többet tesznek — saját fölismeréseik nyomán is — egy ésszerűbb, felelősebb gazdálkodás érdekében, nemegyszer adódnak aránytévesztések, torzulások. Amikor a művelődési ház az öntevékeny művészcsoportok költségeit „faragja le” drasztikusan, vagy az értékes kultúrát terjesztő rendezvényekét. S nézzünk szét a művészeti vállalkozások területén! A korábban — és joggal — kárhoztatott haknibrigádok újabban mint vállalkozók járnak nagyobb mellénnyel; színházszerű csoportosulások „igazolják” a giccset, a művészet alattit, az ízléstelent mint „korunk művészetét”. Ehhez mérten ráadásul jó drágán. S akinek van pénze megfizetni az efféle szolgáltatásokat, nemegyszer azzal a megnyugtató érzéssel távozik a kultúra alkalmi templomaiból, hogy a látottak-hallottak őt igazolták, nincs pótolni valója. Ő a norma. Nehéz gazdasági helyzetben a művészetre költött milliók sokak szemében tűnhetnek pazarlásnak, tékozlásnak. Pedig érdemes meggondolni: lehet-e, szabad-e „szénszünetet” hirdetni a művészeti alkotótevékenységre vonatkozólag? Nem károsodnék-e ily módon a társadalom? Hiszen az el nem készült műalkotásokkal valamennyien szegényebbekké válunk, mert azok rólunk, múltunkról, jelenünkről, jövendőbeli esélyeinkről szóltak volna. Szerencsére azonban végletes viszszaszorításról nem beszélhetünk. De két művészeti águnkat — épp két olyat, amely a legnagyobb tömegekkel érintkezik — komoly veszedelem fenyeget. Az egyik ilyen „hátrányos helyzetű” ág a filmgyártás, amely máris — kénytelen-kelletlen — csökkentette a darabszámot, a fekete-fehér filmszalagon elkészített művek jelzik egyre gyakrabban a gazdasági nehézségeket. Ráadásul a magyar nemzeti filmgyártás, filmművészet egy sor alkotói gonddal is küszködik: nagy mértékű nemzedékváltás zajlik, stiláris útkeresések válnak jellegzetessé, kevés a meggyőző teljesítmény. De nem is lehet másként! Képtelenség volna csupa remekművek gyártására berendezkedni, jó munkák csak bizonyos számú mezőnyből emelkedhetnek ki. Bonyolultabb a társadalmi valóság is, nem csoda, hogy ábrázolása nagy próbatétel a művész számára, akit az alkotás megritkult lehetőségei egyébként is nyomasztanak. Ám ha a kevéssé sikerült művek láttán még jobban megvonjuk a bizalmat filmeseinktől, a helyzet tovább romlik; ez is egy ördögi kör mechanizmusa. Gond van mostanában a köztéri szobrászattal is, melynek anyagi szükséglete nagyságrendben a filméhez hasonlítható. Pedig az utóbbi évtizedekben rendkívül látványos eredmények születtek, szinte átformálódtak az ország közterei, kis településektől a leg-nagyobbakig. Egy korszerűbb ízlés, vizuális eszmény tört utat, és ma már egyre ritkább az értetlenkedés egy-egy új, szokatlan, nem a fotografikus fölismerhetőség, hanem gondolat- és érzelemkeltés szándékával készített szobor körül. Természetes környezetünkké kezd válni a térplasztika. Nos, ez az örvendetes folyacmat szakad meg, ha az anyagi támogatás forrásai el is apadnak. Mindezek a nehézségek a művészeti életben, a művészek közérzetében is tükröződnek. S talán már a társadalom egésze is kezdi észrevenni a művész létformával, a kereseti lehetőségekkel stb. kapcsolatos legendák, hiedelmek elévülését. (Korábban sem voltak ezek oly mértékben indokoltak, ahogyan a közvélemény tartotta.) A gazdaság- és vállalkozás-központú gondolkodás legújabban oly módon jelentkezik az alkotóművészek körében, hogy a legjavukat tömörítő szövetségek jellegét akarja megváltoztatni. Alakítsunk egyesületeket, módot ad rá a törvény — vélik némelyek. Ez az egyesületesdi fölaprózódáshoz vezethet, a klikkesedés folyamatát segítheti. Pedig az MSZMP Politikai Bizottságának korábbi állásfoglalásai félreérthetetlenül jelzik a művészeti szövetségek korszerűsödésének időről időre adódó lehetőségeit. Például a kulturális kormányzattal való partneri együttműködés terén. Mostanában, amikor a párt XIII. kongresszusa nyomán a művészeti szövetségek közgyűléseinek előkészítése a soron levő feladat, érdemes összegezni a belső és külső feltételek javításának teendőit, józan és felelős programmal lépni a nyilvánosság elé. Helyes, hogy a politikai vezetés már jó ideje nem túlozza el a művészet társadalmi szerepét, nem avatkozik bele az alkotás ügyeibe, de a művészeknek sem célszerű — egy vélt függetlenség, nagyobb mozgástér hamis igézetében — a szükségesnél messzebbre távolodni a politika szférájától. Agyonpolitizálás és politikafelettiség szélsőségei között igenis van hasznos középút, amelyen azok járnak, akik a szocialista művész, az elkötelezett művész megjelölést nem sértésnek, hanem megtiszteltetésnek veszik. _____________| | Kőháti Zsolt 9. OLDAL