Fejér Megyei Hírlap, 1999. július (44. évfolyam, 151-177. szám)
1999-07-31 / 177. szám
provincia Sándor, hol vagy? Mielőtt még elkezdenénk csépelni a szót, szögezzük le: az évszázad botránya, hogy egy Petőfi Sándor nevű (sokak szerint a valaha élt legnagyobb) magyar költőről a második évezred végén kis hazánkban majd mindenkinek egy Morvay nevű, kazánkirályként (Akasszátok föl a kazánkirályokat!) köztudatba átment, ex kisgazda képviselő neve ugrik be. Merthogy P. S. már a kutya sem olvas, bulvárlapokat ellenben a Petőfi-kutató irodalomtörténészek is (akik egyébként a költő poraiban való háborgatása alatt végig kussoltak!) Hogy ezen a kilencvenháromezer négyzetkilométeren nincs rendben valami, s valószínűleg már régen az ufók és klónjaik vették át a hatalmat, az is jelzi, hogy a fiatal nimandok egy magát ugyancsak kisgazdának mondó, nemrégiben még ellenfelei (féreg)irtását követelő, s patakvérrel fenyegetőző rózsadombi clownt készülnek koalíciós köztársasági elnökké koronázni. Morvay mester különben a nagy nemzet(állam)i felbuzdulás, fajmagyar öntudatra ébredés hajnalán lépett színre, mint Nagy Magyar Exhumátor, s toborzott (pontosabban vett meg) magának akadémiai tudósokat, hogy a szibériai Barguzinban expedíciót indítson, és kiássa egy keskeny csípőjű nő csontvázát. (Azt ma sem tudni, hogy miért kellett neki a János vitéz poétája ahhoz, hogy kazánokkal üzleteljen az orosz sztyeppén.) Így azután a „Petőfi Sándor gatyában táncol, felesége bugyiba, úgy mennek a moziba” óvodás IQ-t sejtető, ugyanakkor ha kissé blaszfém módon is, de a nép lelkében élő költő népszerűségére utaló mondóka után azt is meg kellett érnünk, hogy a hímneműnek született Sándort haló poraiba nővé kasztrálták. Nyilván a segesvári csatamezőn foglyul ejtett, majd az e verzió szerint Szibériába hurcolt költőt - gondolom az új életre aspiráló Szendrey Júlia („Még nyílnak a kertben az őszi virágok) vuduja nyomán a tajga sámánja operálta át nővé. Kazánkirályi közreműködéssel így múlik el egy költő, akarom mondani egy férfi dicsősége. Pedig, ha Morvay vállalkozó a hetvenes évek elején a tévé előtt tölti estéit, megtudhatta volna már Berek Katitól, hogy Sándort nemhogy a messzi Szibériában, de bizony itthon sem érdemes keresni. Merthogy a legnagyobbnak mondott már akkor sem volt meg. A megkérdezettek legalábbis nem tudtak róla személyleírást adni. 1973-ban, születésének 150. évfordulóján még pápai gimnazisták is tettek, némileg a Che Guevara-kultusztól átitatott, anarchikus kísérletet (filmen is láthattuk Petőfi 73' címmel) arra, hogy a szabadságot és a szerelmet (,Jó kettő kell nekem”) visszahelyezzék jogaiba, ami azért a létező szocializmusban nem volt egyszerű feladat. Petőfit (természetesen) tanítják az iskolában, és (természetesen) nem olvassák az iskolán kívül. Sándor kiment a divatból, s hiába írt róla anno Illyés Gyula kitűnő monográfiát, a huszadik század második felében már nem tartozott az olvasott magyar költők közé. Őszinte pátoszával, világforgató küldetéstudatával nem nagyon tudunk mit kezdeni. Pedig (feltehetően) tényleg nagyon nagy költő volt, mindhiába, a kaotikus és paranoid korszellemmel szemben nem lehet... Azaz hogy a rendszerváltásnak nevezett kvázi-forradalom idején majdnem eljött az ő ideje, de a „Rabok legyünk vagy szabadok?” radikális kérdésfeltevése megfeneklett az ócska kis érdekkompromisszumokon (ezt a dolgot nevezik politikának). Márpedig, ha valaki, hát Sándor nem ismerte a kompromisszumokat. Akkor is ment előre, ha tudta, hogy ott van előtte a fal, vagy éppen az orosz dzsidás szuronya. Nem tehetett másként, hiszen kamikazéknak született, nem pedig óvatoskodó, jövőre spóroló túlélőnek. Amilyen mi, a nem zseniálisak, a nem önpusztítók, a harmóniára hajtók vagyunk. Nekem ő Segesváron esett el, mert meggyőződésem, hogy ő is így akarta (volna). Hősi halottként végezni, jeltelen tömegsírban. Exhumálatlanul. Tódor János Petőfi összes kínaiul Hszing Van-seng professzor szürke öltönyt visel, hozzá fehér nyári kalapot. A pekingi magyar nagykövetségen, ahol e sorok írója találkozott vele, mindenki tisztelettel üdvözli. Neki köszönhető, hogy Petőfi nem csupán magyar, de bizonyos értelemben kínai költő is: minden verssora olvasható kínai nyelven is. Hszin Van-seng nagy vállalkozása, egy életműve tavaly vált teljessé: ekkor jelent meg Petőfi összes műveinek hatodik, keménykötésű, vaskos kötete az ő átültetésében. Nem kis büszkeséggel mondja: a magyar nyelven kívül éppen a kínai az egyedüli, amelyen publikálták a magyar forradalom és szabadságharc poétájának minden versét. Petőfi rendkívül népszerű Kínában, ahol a világirodalom nagyjai között tartják számon Heine, Puskin, Shelley és a kor többi költőóriása mellett - mondja Hszing professzor, aki a kínai Tudományos Akadémia Világirodalmi Intézetének kelet-európai tagozatán egész életét a magyar költészetnek szentelte. Egész életét, még ha a hatvanas években, az úgynevezett „kulturális forradalom” idején kollégáival együtt őt is falura küldték „átnevelésre”, elszakítva kedves magyar könyveitől és verseitől. Nem kétséges azonban: lélekben akkor is velük maradt, további „honosításokra” készült. Erről az időszakról, általában a politikáról különben nem szívesen nyilatkozik: az interjúban inkább a költészetről legyen szó. A magánéletről is csak annyit, hogy két fia van, felesége a pekingi egyetemen dolgozik, elégedett sorával, sorsával. A professzor megjegyzése Petőfi népszerűségéről nem üres szó. E sorok írója még pekingi tudósító korában, a hetvenes években több alkalommal találkozott olyan kínaiakkal, akik akkor, amikor Magyarországról volt szó, nem csupán Petőfi nevét említették, de még költeményeiből is idéztek. (A „Szabadság, szerelem” szinte népdal ismertségű.) Hszing Vean-seng 1954 és 1959 között Magyarországon volt ösztöndíjas kínai diák. Sokan emlékeznek a Ménesi úton tanuló kínai fiatalokra, akik szinte fanatikus buzgalommal igyekeztek elsajátítani mindent, amit lehetett. Magyar társaik időt szakítottak szórakozásra, pihenésre, kalandokra: ők ezalatt hajnaltól késő estig a könyveket bújták, vagy ha önkéntes munka adódott, abban is rávertek vendéglátóikra. Az akkori csapatnak köszönhető, hogy ma Kínában van bázisa, ismertsége, tábora a magyar kultúrának, hiszen később hosszú hiátus következett. Petőfi művei harminc különböző kiadást értek meg Kínában, mondja a professzor, a legkomolyabb vállalkozás pedig az életműsorozat. A hat keménykötésű kötet címlapján a költő neve magyarul is látható. A dekoráció Petőfi kézírása, például a Dalaim című versből: „Elmerengek gondolkodva gyakran, / S nem tudom, hogy mi gondolatom van, / Átröpülök hosszában hazámon, / Át a földön, az egész világon.” Hszing Van-seng professzor tudomása szerint Petőfi válogatott versei 120 ezer példányban jelentek meg, és összesen 42 kiadásban, legalább negyedmillió példányban adták ki a magyar költő műveit az utóbbi évtizedekben. A kínai olvasó pénztárcája szerint válogathat: a legolcsóbb, népszerű sorozatban a válogatott versek 1 jüanért megvehetők voltak - ez mintegy 30 forintnak felel meg - de kapható 35 jüanért is díszkiadás. Külön megjelentették a János vitézt és az Apostolokat is. Különösen fontos az, hogy Petőfi része a középiskolai tananyagnak is Kínában - jegyzi meg a professzor. A pekingi akadémikus azonban nem korlátozza a magyar költészet és irodalom terjesztésében vállalt misszióját egyetlen poétára. Hszing professzor lefordította a Toldit, kiadott egy kötetet Arany válogatott verseiből, és most a Toldi estéjén dolgozik. Mi több, Koczkás Sándor professzor segítségével Ady Endre legszebb verseit is átültette kínaira. Hszing Van-sengnek anynyira személyes ügyévé vált Ady, hogy megtakarított pénzéből maga finanszírozta egy sanghaji kiadónál az első kínai Ady-kötetet, amely kínai viszonylatban szerény példányszámban, 5000 példányban jelent meg. Legalább a kínai irodalmi világ számára így elérhető ez a magyar költő is - mondja, hozzátéve, hogy Ady híre korán eljutott Kínába, már Lu Hszün, a nagy kínai író is ismerte, és több versét le is fordította, különösen a Dózsa György unokáját méltatta elismerően. Egyszóval Hszing Van-seng úgy érzi, amíg él, mindig lesz mit tennie a magyar irodalom, költészet, kultúra további megismertetése érdekében. Ahogy Petőfiért már megtett mindent, amit tehetett. A professzor szeretettel veszi kezébe az összes versek hatodik, utolsó kötetét. Joggal büszke rá, hiszen egyedülálló kultúraátültetési teljesítmény betetőzése ez. 150 évvel azután, hogy a költő eltűnt a segesvári csatában, teljes műve él Kínában, 2628 oldalon. A „Dalaim” című versében megfogalmazott álom Hszing Vansengnek köszönhetően ma valóság. Baracs Dénes így tűnt el a koszorús költő 150 éve. 1849. július 31-én a magyar szabadságharc segesvári ütközetében Bem honvédei vereséget szenvedtek a túlerőben lévő cári seregtől, és örökre eltűnt Petőfi Sándor, költő, az 1848. márciusi forradalom ifjú vezéregyénisége. 1849 nyarán válságosra fordult a magyar szabadságharc helyzete az addig szinte teljes egészében magyar ellenőrzés alatt álló Erdélyben is: a viszonylag kis osztrák erők és a magukat a havasokba bevett román felkelők támogatására június 19-20-án orosz seregek törtek be. Józef Bem tábornok, a magyar hadsereg parancsnoka a létszám és fegyverzet tekintetében is fölényben lévő ellenséggel szemben a gerilla harcmodort választotta: állandóan zavart és támadott, de döntő csatába nem bocsátkozott. A sokszoros túlerőben lévő oroszok Alekszandr Nyikolajevics Lüdersz vezetésével nyugatra, a magyarországi főhadszíntér irányába igyekeztek, s rövid idő alatt elfoglalták Brassót, Besztercét és Nagyszebent. Lüdersz azonban félbeszakította hadműveleteit Bem meglepetésszerű moldvai betörésének hírére, és minden erővel a hátát veszélyeztető Székelyföld ellen fordult. A tízezer fős orosz főoszlop háromszoros túlerőben volt a Segesvárra érkező Bemmel szemben, aki csak 3000 fős hadosztályt vezetett - a remélt ötezer fős erősítés nem érkezett meg a csata időpontjáig. Kezdetben egyenlő erők küzdelme folyt, mert a cáriak a főcsapást Marosvásárhely felől várták, a Fehéregyháza felől érkező magyarokkal csak a sereg kisebb része vette fel a harcot. Tüzérségi előkészítés után Bem a balszárnyon indított támadást, honvédei a segesvári erdőbe befészkelt orosz csapatokat próbálták kiverni. Öt óra elteltével Bem döntésre akarta vinni a dolgot, és a jobb szárnyat is támogatásukra vetette be. Ekkor Lüdersz, aki felismerte, hogy nem kell újabb magyar erők támadásától tartania, négy dzsidás század rohamával áttörte a meggyengült magyar jobb szárnyat, ráadásul épp ekkor a hadközepet alkotó tüzérség ágyúi is megrepedtek a folyamatos tüzeléstől. Bem az egyensúlyt nem tudta helyreállítani, csapatai kétségbeesett futásba kezdtek. A lovasság nagy része ugyan kivágta magát, de az üldöző cári lovasság a gyalogosokat bekerítette, majd lemészárolta vagy elfogta. Így tűnt el Fehéregyháza és Héjjaspuszta között a menekülő Petőfi Sándor, a haza koszorús költője, Bem tábornok hadsegéde is. (Petőfi Bem tiltása ellenére s tudta nélkül vett részt az ütközetben.) Halálának pontos körülményei máig ismeretlenek, így nem csoda, hogy legendák keltek szárnyra megmeneküléséről. (Pár éve például Szibériában vélték fellelni maradványait.) A csata tragikus mérlege: magyar oldalon 1200 halott és 500 fogoly, Székelykeresztúron csak 800 embert tudtak összeszámlálni. Erdély ugyan ezzel még nem veszett el teljesen, de a véget nem lehetett feltartóztatni: egy hónappal később véget ért Erdélyben a magyar szabadságharc. Vladár Tamás