Fejér Megyei Hírlap, 2020. szeptember (65. évfolyam, 204-229. szám)

2020-09-23 / 223. szám

2020. SZEPTEMBER 23., SZERDA IRODALOM Egy „kiátkozott" köny­vről Bobory Zoltán írása Kádár Lajos Doni halálleánya című naplójáról SZÉKESFEHÉRVÁR Kádár Lajos világháborús hadifo­goly naplójáról szól Bobory Zoltán írása, melynek befe­jező részét közöljük. A nyolcvanas évek végétől tár­sadalmi szinten megkezdődött a „feledés emlékművének” a lebontása. Mintha ennek ro­baja meg- vagy felrázta volna az emlékezőket, és valamifaj­ta szabadságérzésben sorra és számolatlanul jelentek meg a háborús, hadifogoly-borzal­makat, a hazatérés elképzel­hetetlen embertelenségét és az istenáldotta megérkezést leíró könyvek, kiadványok. Ezek az emlékezetiroda­lomban - egy témát érin­tő - páratlanul nagy meny­­nyiségű könyvekre is igaz, egytől egyig nélkülözték azt, amit Zilahy megfogal­mazott, és a Doni halálbánya példátlan értékét jelentette s jelenti: „...ezeket a naplókat azonban tisztek, önkéntesek vagy szellemi foglalkozású közlegények írták. Hiányzott a magyar paraszt naplója. Hiányzott az orosz hadifog­ságba került nyolcszázezer magyar paraszt írott, epikus emlékezése ezekről az idők­ről, erről a nagy tragédiáról, amelynek függönyei a világ­­történelem legnagyobb fugal­­mától lengenek. ... A nehéz állati munkára fogott magyar hadifogoly kezéből hiányzott a plajbász, a magyar paraszt­nak különben sem kenyere az írás”, írja. Semmit sem von le mindez abból a felbecsülhetetlen ér­tékből, amelyek ezek híján, de örökérvényűen gazdagítják a magyar újkori történelemiro­dalmat és a nemzeti emléke­zetet. S ha minderre valaha is szükség volt van és lesz, akkor ez a mai magyar kor! Hogy miért van ez így? Nos, erre is hosszan, kimerí­tően - vonatkozhat ez az író lelkiállapotára is -, korunk minden keserűségével, ag­godalmával szívünkben le­het választ találni. De aligha mélyrehatóbban és a tanulság kényszerével, mint ahogy Mó­ricz megfogalmazta: „...Milyen mélységes fáj­dalom süvít ki öntudatlanul is a kis könyvből, valóban a magyar sors. Példátlan az a magányosság, amelyben él a magyar paraszt. S szervezet­lenségnek valóságos káosza tükröződik itt. Két-három kapcsolódik össze nyolcszáz­ezer között s legfeljebb tizen­­ketten képesek közös akcióra szerveződni: egy szökésre, nem többre. Hiszen itthon is ez a magyar élet legfőbb baja, hogy képtelen bármi erő ma­gyar tömböket összekovácsol­ni, bármilyen közös célra. Ide­haza nem fűzi össze szorosabb kötelék a lelkeket, legfeljebb a szülőföld hangulata s odaadó imádata, de semmi gyakorlati, sem valami ideális cél jegyé­ben összekapcsolni soha senki nem tudja ezt a fajt. Mégis nyolcszázezren bujdostak a babiloni fogság­ban. Mit ér a szám, ha mind a nyolcszázezren magánosak voltak. Kivert farkasok, akik senkire nem számíthattak, csak önmagukra.” - írja. Az Időjel Kiadó szolgála­tának, a könyv újkori megje­lenésének, magának a visz­­szaemlékezésnek az értékét „Milyen mélységes fájdalom süvít ki öntudatlanul is a kis könyvből" nagyban növeli Zilahy és Mó­ricz előszava. De föltétlen em­lítésre érdemes a Kelet Népe 1937-es februári számában megjelent írás Tatay Sándor tollából: „...Kádár nem esik a naplóírók hibájába, kik örökös ítéletmondással nem tudnak szabadulni az állandó, unal­mas önismétléstől. ...Ezért élénk és mozgé­kony elejétől végig a könyv. Alaposan leköti az olvasó fi­gyelmét anélkül, hogy valaha is a borzalomkeltés vagy a meztelen szerelemféltés esz­közeihez folyamodnék, amit bőven volt alkalmunk meg­szokni a fogolyregényekben. Éppen ez adja meg ezen írás­fajban való egyedülállóságát s azt, hogy annyi háborús regény után még mindig van helye a könyvpiacon.” S újra a mához érkeztünk. Legyen valódi helye Ká­dár Lajos könyvének újra a könyvpiacon. Medvigy Endre a tőle megszokottan parádés utó­szavában alaposan megerősít minden olvasót ebbéli egyet­értésében. Aki, mint az ügy elsőként elkötelezettje, a nép­ből jött írókra, a népi mozga­lomra gondolva említi, hogy Kádár Lajos számára Szabó Dezső, Móricz Zsigmond, Ady Endre, de az „istenáldot­ta nagy költő”, Erdélyi József törte az utat. Az is a Jóisten szándéka, mint minden író ember képes­sége és az adott alkotás kény­szere, hogy Kádár Lajos rálelt erre az útra. Aki pedig „okkal, ok nélkül ma is elfelejtett, ma is eltagadott, sőt megkockáz­tatom: kiátkozott...” Aki elolvassa könyvét, ő pláne értetlenül áll annak sorsa előtt. Számtalan példát lehetne sorolni a három rész­ben megírt könyv összesen 23 fejezetében, hogy miért. Egyet föltétlen érdemesnek talál a recenzens: mi is történt a hazafelé vándorlás egyik ál­lomásán, Ogyesszában. „Minden délután bolsevis­ta szónokok lepték el a ba­rakkokat, így ment vagy tíz napig. Azzal, hogy a hazajö­vetelünkről lesz szó, persze valamennyien odamentünk. Mikor már annyian voltunk, bent, hogy még egy gombos­tűt sem lehetett volna ledobni, bejött öt katona és két civil. Az egyik civil Kun Béla volt. Kun Béla felmászott az eme­letes priccsre, lábát lelógatva beszédet intézett hozzánk: - Kedves magyar testvérek, eljöttem ide közidétek, hogy felébresszelek benneteket. Tudjátok, kik a háború okozói? Itt egyik másik felkiáltott közülünk, hogyne tudnánk, hát a szerbek.­­ Dehogyis a szerbek, a nagytőke, azután a királyok, de az oroszok cárja már meg­kapta méltó büntetését. Azután felsorolta, hogy csak a szegény embereket vit­ték ki a frontra, hogy pusztul­janak, a gazdagok meg addig összeharácsolják a sok pénzt. Azután a kezében lévő újsá­got széjjelhajtotta a térdén és a címlapjával kifelé fordította, úgy tartotta, hogy mindenki láthatta... Megjegyzem, ez a pesti Hírlap hamis volt, ők nyomtatták ki a magyar fiúk félrevezetésére... Csupa olyan dolgokkal volt tele, ami elke­serített minket, sőt a vezér­­Fotó: Fortepan (Palotai Klára) cikk arról számolt be, hogy az orosz fogságból hazatért kato­nák nem megbízhatóak, és kö­veteli a lap, hogy a hadvezető­ség nagyobb eréllyel kezelje a hazatért foglyokat.... Kun Béla azzal fejezte be, hogy ne gondolkozzunk, ha­nem álljunk be a Vörös Hadse­regbe, akkor majd fegyveresen megyünk el Magyarországra és felelősségre vonjuk azokat, akik végett nekünk a háború­ba kellett menni... Nagy lárma lett, mert majdnem mindannyian tilta­koztunk az ellen, hogy a saját országunk, testvéreink és apá­ink ellen menjünk... Valaki lelőtte a villanylámpát, ami­től olyan kavarodás lett, hogy vagy negyven embert bevittek a kórházba, mert a sötétben az a sok ember nem tudta, mi történt és fél és egész komisz­kenyereket dobáltak Kun Béla felé. Azt nem tudjuk, hogy Kun Béla hogyan jutott ki on­nan, viszont azt megtudtam, hogy a lövést egy marosvásár­helyi néptanító adta le... Mindenki csak arról be­szélt, hogy a magyar népbiz­tosok ellopták az egész hadse­reg kasszáját.” Íme, egyik gyökere a máig élő hagyománynak, hogy az arra „alkalmasak” külföldön lázítsanak a hazájuk ellen. Az olvasó, talán ezt is kiolvassa a tragikus élmény mellett, el­gondolkodva azon a drámán, hogy az orosz cári birodalom bukása, a forradalom és az ellenforradalom viharzása a végtelen orosz síkságon, az apró falvakon és városokon át vánszorgó, s ezeknek a viha­roknak a tetején a magyar ha­difoglyok még ezzel is szem­besülhettek. De minden kínt, szenve­dést, fájdalmat elnyomott a hazatérés reménye és aztán az élménye. A hitükben megerő­sítve, hiszen ez csak egyféle­képpen volt lehetséges. Igen, ahogy Gál Csaba írja: „Aki velük együtt koplalt,/ aki helyettük is vérzett/ és a félelem lövészárkainak/ la­birintusából vércseppjeivel/ utat mutatva/ vezette őket ha­­zafelé/velük vacsorázik” Hisszük, így volt ez Kádár Lajossal is. És amikor vacso­rázó asztalhoz ülünk napról napra, mindezt megköszön­hetjük. Talán erőt gyűjtünk ahhoz, hogy - Bokros János, kiváló fehérvári költő szavai­val -a laktanyátlan ifjú nem­zedéknek legyen erőnk és hi­tünk elmondani, hogy ez volt az ellenállhatatlan vonzerő, ami hazaröpítette Kádár La­jost. Haza, haza, míg be nem következett a megváltó óra. A hazatérés órája. Mondanám, hogy a háború befejezése, de a Doni halálbá­nya elolvasása után, a máso­dik világháborús és hadifo­goly-emlékkönyvek, naplók elolvasása után, nem szűnik meg a félelem. A háborúk valóban befejeződnek? Befe­jeződött a „Nagy Háború”? A borzalmak háborúja, a II. világégés? És befejeződik-e ez a sunyi III.? Egy rövid, hajnali párbe­széddel próbál e sorok írója válaszolni: - Uram! - Mit szeretnél, mondd? - Azt, hogy a világ ne olyan legyen, amilyennek én látom...! - Mért hallgatsz, Uram? - Ez nem az én dolgom, Fiam! Bobory Zoltán Magyar katonák a fronton 1915-ben A Don-kanyar Emlékkápolna léte ma már nemzeti önbecsülésünk fontos része. A máglya meggyújtásának évről évre ismétlődő szertartása reményt ad, a béke és a békesség reményét Fotó: FMH-archív (NN) Kádár Lajos, a napló írója Fotó: Petőfi Irodalmi Múzeum FEJÉR MEGYEI HÍRLAP . WILHELM OTTÓ: SZENT ISTVÁN KORONÁZÁSI ESKÜJE Egeknek szent Ura, Mindenható Isten - Gyarló szolgád vagyok: Akaratod sorsom, Kegyelmedből immár Magyarok királya. Jelöld hát ki utam Irányítsd lépteim, Áraszd kegyelmedet Népemre, hazámra, Rendeld tetteimet Nemzet oltalmára, Ne rántson a sárba Gyarlóságból béklyó, Lehessetek hitemhez Mindörökre méltó­­Fényességes napod Ne süssön rám többé, Csillagjaid fénye Hunyjon ki örökké, Szomjat oltó ital Ne érhesse számat, Ne viseljem többé Üdvös koronádat, Ha méltatlanságom Bebizonyosodik, Ha szent esküvésem Meg nem valósodik... Esküszöm az Úrra, Egyszülött fiára, A szentháromságra És a Szűzanyára: Levegőhöz csupán Azon percig jussak. Amíg népem üdve Lelkem mélyén szunnyad, Ne szállhasson álom Száradó szememre Ha a törvény ellen Kedvem kerekedne! Ha a hatalmamat Önérdekre váltom: Rám számkivetettség, S örök átok szálljon. Ha a függetlenség Védője nem leszek Ha a fény, a pompa És hiúság vezet, Ha a hamis szótól Megszédülne fejem És a hízelgőktől Nyílna veszedelem, Ha megtagadnám az Anyaszentegyházat - Kiközösíttetvén Sújtson a gyalázat. Isten engem úgy segéljen, Ámen. Szent István szarkofágja a Nem­zeti Emlékhelyen Fotó: PT

Next