Fejér Megyei Hírlap, 2020. szeptember (65. évfolyam, 204-229. szám)
2020-09-23 / 223. szám
2020. SZEPTEMBER 23., SZERDA IRODALOM Egy „kiátkozott" könyvről Bobory Zoltán írása Kádár Lajos Doni halálleánya című naplójáról SZÉKESFEHÉRVÁR Kádár Lajos világháborús hadifogoly naplójáról szól Bobory Zoltán írása, melynek befejező részét közöljük. A nyolcvanas évek végétől társadalmi szinten megkezdődött a „feledés emlékművének” a lebontása. Mintha ennek robaja meg- vagy felrázta volna az emlékezőket, és valamifajta szabadságérzésben sorra és számolatlanul jelentek meg a háborús, hadifogoly-borzalmakat, a hazatérés elképzelhetetlen embertelenségét és az istenáldotta megérkezést leíró könyvek, kiadványok. Ezek az emlékezetirodalomban - egy témát érintő - páratlanul nagy menynyiségű könyvekre is igaz, egytől egyig nélkülözték azt, amit Zilahy megfogalmazott, és a Doni halálbánya példátlan értékét jelentette s jelenti: „...ezeket a naplókat azonban tisztek, önkéntesek vagy szellemi foglalkozású közlegények írták. Hiányzott a magyar paraszt naplója. Hiányzott az orosz hadifogságba került nyolcszázezer magyar paraszt írott, epikus emlékezése ezekről az időkről, erről a nagy tragédiáról, amelynek függönyei a világtörténelem legnagyobb fugalmától lengenek. ... A nehéz állati munkára fogott magyar hadifogoly kezéből hiányzott a plajbász, a magyar parasztnak különben sem kenyere az írás”, írja. Semmit sem von le mindez abból a felbecsülhetetlen értékből, amelyek ezek híján, de örökérvényűen gazdagítják a magyar újkori történelemirodalmat és a nemzeti emlékezetet. S ha minderre valaha is szükség volt van és lesz, akkor ez a mai magyar kor! Hogy miért van ez így? Nos, erre is hosszan, kimerítően - vonatkozhat ez az író lelkiállapotára is -, korunk minden keserűségével, aggodalmával szívünkben lehet választ találni. De aligha mélyrehatóbban és a tanulság kényszerével, mint ahogy Móricz megfogalmazta: „...Milyen mélységes fájdalom süvít ki öntudatlanul is a kis könyvből, valóban a magyar sors. Példátlan az a magányosság, amelyben él a magyar paraszt. S szervezetlenségnek valóságos káosza tükröződik itt. Két-három kapcsolódik össze nyolcszázezer között s legfeljebb tizenketten képesek közös akcióra szerveződni: egy szökésre, nem többre. Hiszen itthon is ez a magyar élet legfőbb baja, hogy képtelen bármi erő magyar tömböket összekovácsolni, bármilyen közös célra. Idehaza nem fűzi össze szorosabb kötelék a lelkeket, legfeljebb a szülőföld hangulata s odaadó imádata, de semmi gyakorlati, sem valami ideális cél jegyében összekapcsolni soha senki nem tudja ezt a fajt. Mégis nyolcszázezren bujdostak a babiloni fogságban. Mit ér a szám, ha mind a nyolcszázezren magánosak voltak. Kivert farkasok, akik senkire nem számíthattak, csak önmagukra.” - írja. Az Időjel Kiadó szolgálatának, a könyv újkori megjelenésének, magának a viszszaemlékezésnek az értékét „Milyen mélységes fájdalom süvít ki öntudatlanul is a kis könyvből" nagyban növeli Zilahy és Móricz előszava. De föltétlen említésre érdemes a Kelet Népe 1937-es februári számában megjelent írás Tatay Sándor tollából: „...Kádár nem esik a naplóírók hibájába, kik örökös ítéletmondással nem tudnak szabadulni az állandó, unalmas önismétléstől. ...Ezért élénk és mozgékony elejétől végig a könyv. Alaposan leköti az olvasó figyelmét anélkül, hogy valaha is a borzalomkeltés vagy a meztelen szerelemféltés eszközeihez folyamodnék, amit bőven volt alkalmunk megszokni a fogolyregényekben. Éppen ez adja meg ezen írásfajban való egyedülállóságát s azt, hogy annyi háborús regény után még mindig van helye a könyvpiacon.” S újra a mához érkeztünk. Legyen valódi helye Kádár Lajos könyvének újra a könyvpiacon. Medvigy Endre a tőle megszokottan parádés utószavában alaposan megerősít minden olvasót ebbéli egyetértésében. Aki, mint az ügy elsőként elkötelezettje, a népből jött írókra, a népi mozgalomra gondolva említi, hogy Kádár Lajos számára Szabó Dezső, Móricz Zsigmond, Ady Endre, de az „istenáldotta nagy költő”, Erdélyi József törte az utat. Az is a Jóisten szándéka, mint minden író ember képessége és az adott alkotás kényszere, hogy Kádár Lajos rálelt erre az útra. Aki pedig „okkal, ok nélkül ma is elfelejtett, ma is eltagadott, sőt megkockáztatom: kiátkozott...” Aki elolvassa könyvét, ő pláne értetlenül áll annak sorsa előtt. Számtalan példát lehetne sorolni a három részben megírt könyv összesen 23 fejezetében, hogy miért. Egyet föltétlen érdemesnek talál a recenzens: mi is történt a hazafelé vándorlás egyik állomásán, Ogyesszában. „Minden délután bolsevista szónokok lepték el a barakkokat, így ment vagy tíz napig. Azzal, hogy a hazajövetelünkről lesz szó, persze valamennyien odamentünk. Mikor már annyian voltunk, bent, hogy még egy gombostűt sem lehetett volna ledobni, bejött öt katona és két civil. Az egyik civil Kun Béla volt. Kun Béla felmászott az emeletes priccsre, lábát lelógatva beszédet intézett hozzánk: - Kedves magyar testvérek, eljöttem ide közidétek, hogy felébresszelek benneteket. Tudjátok, kik a háború okozói? Itt egyik másik felkiáltott közülünk, hogyne tudnánk, hát a szerbek. Dehogyis a szerbek, a nagytőke, azután a királyok, de az oroszok cárja már megkapta méltó büntetését. Azután felsorolta, hogy csak a szegény embereket vitték ki a frontra, hogy pusztuljanak, a gazdagok meg addig összeharácsolják a sok pénzt. Azután a kezében lévő újságot széjjelhajtotta a térdén és a címlapjával kifelé fordította, úgy tartotta, hogy mindenki láthatta... Megjegyzem, ez a pesti Hírlap hamis volt, ők nyomtatták ki a magyar fiúk félrevezetésére... Csupa olyan dolgokkal volt tele, ami elkeserített minket, sőt a vezérFotó: Fortepan (Palotai Klára) cikk arról számolt be, hogy az orosz fogságból hazatért katonák nem megbízhatóak, és követeli a lap, hogy a hadvezetőség nagyobb eréllyel kezelje a hazatért foglyokat.... Kun Béla azzal fejezte be, hogy ne gondolkozzunk, hanem álljunk be a Vörös Hadseregbe, akkor majd fegyveresen megyünk el Magyarországra és felelősségre vonjuk azokat, akik végett nekünk a háborúba kellett menni... Nagy lárma lett, mert majdnem mindannyian tiltakoztunk az ellen, hogy a saját országunk, testvéreink és apáink ellen menjünk... Valaki lelőtte a villanylámpát, amitől olyan kavarodás lett, hogy vagy negyven embert bevittek a kórházba, mert a sötétben az a sok ember nem tudta, mi történt és fél és egész komiszkenyereket dobáltak Kun Béla felé. Azt nem tudjuk, hogy Kun Béla hogyan jutott ki onnan, viszont azt megtudtam, hogy a lövést egy marosvásárhelyi néptanító adta le... Mindenki csak arról beszélt, hogy a magyar népbiztosok ellopták az egész hadsereg kasszáját.” Íme, egyik gyökere a máig élő hagyománynak, hogy az arra „alkalmasak” külföldön lázítsanak a hazájuk ellen. Az olvasó, talán ezt is kiolvassa a tragikus élmény mellett, elgondolkodva azon a drámán, hogy az orosz cári birodalom bukása, a forradalom és az ellenforradalom viharzása a végtelen orosz síkságon, az apró falvakon és városokon át vánszorgó, s ezeknek a viharoknak a tetején a magyar hadifoglyok még ezzel is szembesülhettek. De minden kínt, szenvedést, fájdalmat elnyomott a hazatérés reménye és aztán az élménye. A hitükben megerősítve, hiszen ez csak egyféleképpen volt lehetséges. Igen, ahogy Gál Csaba írja: „Aki velük együtt koplalt,/ aki helyettük is vérzett/ és a félelem lövészárkainak/ labirintusából vércseppjeivel/ utat mutatva/ vezette őket hazafelé/velük vacsorázik” Hisszük, így volt ez Kádár Lajossal is. És amikor vacsorázó asztalhoz ülünk napról napra, mindezt megköszönhetjük. Talán erőt gyűjtünk ahhoz, hogy - Bokros János, kiváló fehérvári költő szavaival -a laktanyátlan ifjú nemzedéknek legyen erőnk és hitünk elmondani, hogy ez volt az ellenállhatatlan vonzerő, ami hazaröpítette Kádár Lajost. Haza, haza, míg be nem következett a megváltó óra. A hazatérés órája. Mondanám, hogy a háború befejezése, de a Doni halálbánya elolvasása után, a második világháborús és hadifogoly-emlékkönyvek, naplók elolvasása után, nem szűnik meg a félelem. A háborúk valóban befejeződnek? Befejeződött a „Nagy Háború”? A borzalmak háborúja, a II. világégés? És befejeződik-e ez a sunyi III.? Egy rövid, hajnali párbeszéddel próbál e sorok írója válaszolni: - Uram! - Mit szeretnél, mondd? - Azt, hogy a világ ne olyan legyen, amilyennek én látom...! - Mért hallgatsz, Uram? - Ez nem az én dolgom, Fiam! Bobory Zoltán Magyar katonák a fronton 1915-ben A Don-kanyar Emlékkápolna léte ma már nemzeti önbecsülésünk fontos része. A máglya meggyújtásának évről évre ismétlődő szertartása reményt ad, a béke és a békesség reményét Fotó: FMH-archív (NN) Kádár Lajos, a napló írója Fotó: Petőfi Irodalmi Múzeum FEJÉR MEGYEI HÍRLAP . WILHELM OTTÓ: SZENT ISTVÁN KORONÁZÁSI ESKÜJE Egeknek szent Ura, Mindenható Isten - Gyarló szolgád vagyok: Akaratod sorsom, Kegyelmedből immár Magyarok királya. Jelöld hát ki utam Irányítsd lépteim, Áraszd kegyelmedet Népemre, hazámra, Rendeld tetteimet Nemzet oltalmára, Ne rántson a sárba Gyarlóságból béklyó, Lehessetek hitemhez Mindörökre méltóFényességes napod Ne süssön rám többé, Csillagjaid fénye Hunyjon ki örökké, Szomjat oltó ital Ne érhesse számat, Ne viseljem többé Üdvös koronádat, Ha méltatlanságom Bebizonyosodik, Ha szent esküvésem Meg nem valósodik... Esküszöm az Úrra, Egyszülött fiára, A szentháromságra És a Szűzanyára: Levegőhöz csupán Azon percig jussak. Amíg népem üdve Lelkem mélyén szunnyad, Ne szállhasson álom Száradó szememre Ha a törvény ellen Kedvem kerekedne! Ha a hatalmamat Önérdekre váltom: Rám számkivetettség, S örök átok szálljon. Ha a függetlenség Védője nem leszek Ha a fény, a pompa És hiúság vezet, Ha a hamis szótól Megszédülne fejem És a hízelgőktől Nyílna veszedelem, Ha megtagadnám az Anyaszentegyházat - Kiközösíttetvén Sújtson a gyalázat. Isten engem úgy segéljen, Ámen. Szent István szarkofágja a Nemzeti Emlékhelyen Fotó: PT