Felsőbányai Hírlap, 1915 (20. évfolyam, 1-26. szám)
1915-01-07 / 1. szám
évfolyam. — MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK CSÜTÖRTÖKÖN. — Előfizetési ára : Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona. Egyes szám ára 20 fillér. 1. szám Felelős szerkesztő : DR MOLDOVÁN FERENC 1015. január *7. 5 A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő címére • Felsőbányára küldendők. Vidéki előfizetési pénzek, reklamációk és hirdetések Nánásy István kiadóhoz, Nagybányára intézendők. — Nyilttér garmond sora 40 fillér. Boldog új évet! Az öreg esztendő távozik, 1914 itt hagyja örökké emlékezetes szomorúságait, a bánatot, a gyászt, amelyet oly bőven osztogatott. Sivár, terméktelen esztendőkben sem hullott annyi köny, mint 1914- ben. Apátián gyermekek siratják ez esztendő csapását, bánatos özvegyek jajongják a szivük keserűségét. Jóságos öreg királyunktól kezdve a kunyhók lakójáig mindenki sirt 1914-ben. Mikor trónörökösünket fenséges hitvesével az elvetemült Szerbia gonosz biztatására hitvány emberek megölték, a felettünk ragyogó nap is mintha elvesztette volna derűt sugárzó fényét, gond és nehéz sóhaj, kény és álmatlanság és szótlan némaság váltotta fel a békés polgárok családi szentélyét, mert 1914. véste a szomorú emlékeket a lélekbe. Ma is, a szomorú esztendőnek búcsúzó pillanatában, élénk emlékünkbe tolódik azoknak a ragyogó napoknak édes emléke, amikor gazdag lelkű öreg királyunk históriai értékű parancsára megelevenedtek az utcák, lobogó lelkesedésű katonák állottak sorba, hogy a fegyverek ereje, a honmentés mindeneket megérő lelkesedése lemossa nemzetünkről a gyalázatot, megtorolja a királygyilkos nemzet vérbefürösztött gazságát. Ha arra gondolunk, hogy messze idegenben, idegen földre hullott a magyar vér, hogy a fakeresztes sírokat nem keresheti fel a kegyelet, hogy oda rózsafát ültessen a hitves, imát mondhasson el a gyermek, leborulhasson az édesanya, — bizony majd meghasad a szívünk. De ha bízunk a jövendőben, ha hiszünk a népnek szabadságszeretetében, akkor azok a messze idegenben kuporgó fejfák, ezek az itthon frissen hantolt sírdombok beszédes bizonyossággal hirdetik: 1914. készítette elő a jobb, a szebb, a boldog jövendőt. Azok a sírokban nyugvó hősök gyújtottak világosságot, melynek tüzénél a szerb is, az emberi szabadságától megfosztott muszka is meglátja célunkat: mi a békéért, a szabadságért, az emberi jogok biztosításáért fogtunk fegyvert. Az emlékezetes szomorú esztendőnek gazdag vérontása meg fogja termékenyíteni a harcmezőket és ahol a puskacsövekbe, kardélekbe ütközik az ekevas, az orgyilkosság ellen szorul ökölbe majd az ember keze. Mindenütt, ahol egy-egy fejfa emlékeztet 1914-re, az emberek szabadságra vágyó lelkükben ünneplik azt a diadalt, melyet a szomorú esztendő készített. Széles e világon összefog az emberiség, hogy a szabadság visszaadja az otthont, a békét, hozza a jövendőt a boldog uj esztendőket. Menj, siess te véres esztendő, hadd jöjjön az uj, amelyben hiszünk rendűletlenül, honszerelmünk kiapadhatatlan tüzével. Menj, hagyd itt a szomorúságot, amelyet majd kiengesztel fiaink világraszóló diadala, amelynek harsonája azzal tölti be a magyar földet: Boldog uj esztendőt! TARCA. fiz utolsó ágyusza, — Molnár Károly. — Mikor majd elhangzik komor dörrenése S tüze bevilágít a sötétlő éjbe: Százmilliók ajkán felzeng a hozsánna, Belekezdenek egy könnyes, nagy imába. Magától megszólal akkor minden harang, Mámorosan jár be egy országot a hang, Százmilliók hullanak megindultan térdre, Templomkerülő is a templomba tér be, Mikor elhangzik az utolsó ágyuszó. Nádfedeles, zsuppos kis falusi porták Hogy megnőnek ! mikor egyszer kidobolják: „Hogy itt meg itt, messze, a kék ködben úszó Nagy síkon elhangzott a záró ágyuszó ...“ Reszkető kezű, vén asszonyok, emberek Az örömtől sírnak: „hazajön a gyerek ...“ Meglátjuk a harcok soppadt katonáit. Lesz köztük béna is — de akkor nem számít. Mikor elhangzik az utolsó ágyuszó. Kis salakáteres házak kapujába ki-kiáll, akit csak elbír a két lába, S visszafojtott, néma epedéssel néz szét, Úgy várja a maga epedő vitézét. Tépett zászlók lesznek akkor legszebbek, A béna katonák a legkedvesebbek. Virító virág is kerül az ablakba, Illatmámorával legényt csalogatva, Mikor elhangzik az utolsó ágyúszó. Ha azt az örömet mi majd fog csapkodni, Egy nagy öleléssel össze tudnám fogni, S bezárni és apró adagokra váltva A világ végéig szórnám a világra: Tudom, hogy nem lenne széles e világon Soha többé bánat — csak boldogság, álom... De azt az örömet ki tudná felmérni! Csak azt tudom, hogy ezt el fogjuk még érni. Mikor elhangzik az utolsó ágyúszó. Takarékoskodjunk. Olyan jelszó ez, amelynek minden időben megvan az érvénye. A magyar embernek sohasem lehet eléggé lelkére kötni a takarékosságot. Az a vád, amellyel apáinkat oly gyakran és nem mindig méltatlanul illették, hogy könnyelműen bánnak a vagyonnal, ma már java részében nem igaz ugyan, a magyar ember a a maga kárán megtanulta fogához verni a garast, de azért még ma sem lehet eléggé inteni a takarékosságra, mert nemzetünk vagyonosodása még mindig messze elmarad a külföldi művelt nemzetekétől. A mai háborús időben azonban kétszeresen kell inteni mindenkit a takarékosságra. Belátta ezt kormányunk is, amely a hatóságok útján külön felhívásban inti a lakosságot a takarékosságra. Nehéz idők következtek ránk, mindenkinek meg kell tenni a magáét, mert a haza megmentéséről van szó, a házi tűzhelyünkről, vagyonunkról, gyermekeink jövőjéről, szabadságunkról, megmaradásunkról. Akit fegyverbe hívott a király szava, az életével, vele hullásával küzd a csata mezején, mi itthonmaradottak itthon teljesítsük kötelességeinket, melyek között nem utolsó helyen áll a takarékoskodás. Nem lehet kiszámítani, meddig tarthat a háború, mennyi mindenre lesz szükség, amíg véget ér, mennyi élelmiszer fog még kelleni katonáinknak s az itthonmaradt lakosságnak. Arra, hogy ha a mi meglévő készleteink, ez évi terímésünk eltalálna fogyni, hozhassunk külföldről, tengertúli vidékekről, alig lehet gondolni, hiszen a háború a tengeren is folyik és a tengeri há z legnagyobb ütközetek. Egy kutató levéltári és hadtörténelmi kutatások alapján egész sereg adatot hordott össze a legutóbbi háromszáz esztendő (1618—1905.) legnagyobb ütközeteiben részt vett haderők számáról és veszteségeiről. Háborús lexikonának igen gazdag tartalmából a „Statistische Korrespondenz“ ismertetést állít össze a szabadságharcok óta folytatott fontosabb küzdelmekről. A harminchárom háborúból, amely ettől az időtől kezdve 1905-ig lefolyt, 408 nagyobb harcot ír le ; ezek között 49 olyan csata van, amelyben mind a két ellenség összesen 100.000- nél több harcost állított. A veszteségeket nem mindig lehetett biztosan megállapítani. Ennek a korszaknak (1813 — 1905.) legnagyobb csatája a mukdeni (1905.) csata volt, amelyben 314.000 japán állt szemben 310.000 orosszal. Ebben az ütközetben a győztes japánok 41.000 embert, vagyis haderejük 13 százalékát, az oroszok 96.500 embert, vagyis haderejük 31 százalékát veszítették. A lipcsei csatánál (1813.), amely a benne résztvevő csapatok számánál fogva a második helyen áll, (325.000 szövetséges állt szemben 175.000 franciával) a győztes szövetségesek 80.000 embert, vagyis 243 százalékot, a franciák 60.000 embert, vagyis 343 százalékot veszítettek. Ebből a véres veszteség (halott és sebesült) a szövetségesek részéről 228, a franciák részéről 237 százalék volt. A többi veszteség a hadifoglyokra s az eltűntekre esik. Harmadik helyen áll a königgreitzi csata (1866.), amelyben az ellenséges haderők körülbelül egyenlők voltak és az ágyúik száma is csaknem egyforma volt. A poroszoknak 220.000 harcosuk, az osztrákoknak és szövetségeseiknek 215.000 harcosuk volt. A poroszok 9200 embert, vagyis 4,2 százalékot, az osztrákok és a többiek 44.300 embert, vagyis 20,6 százalékot veszítettek. A véres veszteség azonban a haderőnek csak 4, 1, illetve 11 százaléka volt.