Felsőoktatási Szemle, 1987 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 1. szám - Szilágyi Klára: A pályaszocializáció folyamata és ellentmondásai
A pályaszocializációs modell A szocializáció, s ezen belül a pályaszocializáció értékelési kritériumai távolról sem mondhatók egységesnek. Mind a hazai, mind a nemzetközi irodalomban gyakran találkozunk leegyszerűsítő vagy szélsőségesen kategorizáló elméletekkel. Ennek az az oka, hogy nehéz megállapítani azokat a szempontokat, amelyek alapján értékelhetjük a személyiség magatartását, illetve azokat a meghatározó tényezőket, amelyek függvényében alakul a személyiség társadalmi feladatok ellátásához való viszonya. Különösen veszélyes a leegyszerűsítő kategorizálások közül az, amelyik nem veszi figyelembe ennek a jelenségsornak a dinamikáját, és a szocializációt szinte az alkalmazkodóképesség különböző minőségének tartja. A pályaszocializáció folyamatának leírásakor szakirodalmi hivatkozásokra építkezve úgy véljük, hogy el kell fogadni a hazai kutatóknak azt az álláspontját, hogy a munkatevékenység az életútban központi jelentőségű. Csirszka 1966-ban megfogalmazta már: „Az ember-pályamegfelelési viszony nem egyirányú csupán, hanem kölcsönös, azaz mind a pálya, mind az ember egyaránt mint követelmény és lehetőség áll egymással szemben”. Ebben a meghatározásban a két fogalom összekapcsolásán túl megjelenik a folyamatok kölcsönhatásának dimenziója is. Az életpálya a hatvanas évek felfogása szerint pályaadaptációs és pályaviteli szakaszra bontható, s így a vizsgálódások centrumába a következő években a pályaadaptáció, vagyis a pályaalkalmazkodás folyamata került. E területen jelentős kutatási eredmények fűződnek Rókusfalvy nevéhez (1963, 1964, 1969, 1970), aki a pályafejlődést alkalmazkodási folyamatnak, illetve tevékenységnek tekinti. A pályaalkalmazkodás folyamatát általánosan képző, szakmai képző és felnőtt szakmai tevékenységre osztja. Megfogalmazza azt a két választópontot, amely a szakaszok között megragadható, így az általános képzés és a szakmai képzés között a pályaválasztást, szakmai képzés és a szakmai tevékenység szakasza között a munkavállalást tartja súlypontnak. Nyilvánvaló, hogy mind a pályaválasztási érettség, mind a pályaérettség szocializáció kritériumaként értelmezhető. Az eddig ismert hazai kutatások ezt egyértelműen megerősítik. A személyiség „részvétele” a pályaszocializáció folyamatában folyamatosan emelkedik. A második, a pályaviteli szakaszban önállóbb, aktívabb, egyenrangúbb kapcsolata van a vele szemben álló intézményekkel, ami a pályaalkalmazkodási szakaszban sokkal irányítottabb, néhol kiszolgáltatott jellegű. Az életpálya sikeres megkezdésekor nem az iskolai körülmények szabta meghatározott és egyértelmű követelményekhez alkalmazkodik a személyiség, hanem sokkal inkább a társadalom morális, anyagi és kulturális színvonalától függő szabályokhoz, így lényegesen nagyobb szerep jut a személyiség önirányításának, mint a korábbi szakaszban. Ebből következik, hogy a szocializációs folyamaton belül a pályaszocializáció olyan folyamat, amely nem lineáris jellegű, hanem spirális. E folyamatban a szakaszok egymásra épülnek, s más minőségben megjelennek a következő fejlődési fázisban. A pályaszocializáció két fő szakaszát figyelembe véve a pályaalkalmazkodási 2