Felvidéki Közlöny, 1881 (3. évfolyam, 1-104. szám)

1881-09-17 / 75. szám

III. évfolyam. Kassa, szombat, 1881. szeptember 17. 75. szám. MEGJELEN __ __ W mJm ««iew M JpL műm mm VTW SZERKESZTŐSÉG SZERDÁN la ■ [UNK] P lí I lila l/ I 1# 0 K­I fi mi 1# KIADÓHIVATAL PP 1 If I II /l­l lI ” ELŐFIZETÉSI DU: 1 J­J| j|| i Jg Jf J^jj A JL ILIT Éml sttaJ V g ■ S JL ft HIRDETÉSEK Egész évre G fit ^ Icfíjutányosabb ár 1 f­él évre 3 mellett vétetnek fel a Negyedévív 1 „fokr Pannónia könyv­nyomda- r­észvénytár­a?1­ 8 szám­ára 8 kr SZERKESZTI: DR. HOHENAUER IGNÁCZ. 8“­■*-----------------------1 Felhívás előfizetésre, a FELVIDÉKI KÖZLÖN­ ezimű­ társadalmi, közgazdasági és mulat­tató tartalma hetenkint Kétszer megjelenő lapra Előfizetési ár Negyed évre­­ írt 50 kr Előfizethetni Kassán a „Felvidéki köz­löny“ kiadó hivatalában, főutcza 54. sz. I. eme­let. Vidékiek legalkalmasabban postautalvány használatával. Újonnan belépő előfizetők tetszés szerint megkaphatják ingyen az eddig melléklet gya­nánt megjelent regények valamelyikét. Megje­lentek eddig: „A nők gyilkosa“ „A­kit az Isten is megvetett“ „Csa­lódások“ és „Dráma a gályarabok köz­t“ ; jelenleg folyamatban van egy francziá­­ból fordított regény ciklus, az­­ Árnyképek.“ Lejárván a negyed év, kérjük tisztelt olvasó­inkat az előfizetést ideje korán megújítani, ne­hogy a lap szétküldésében akadályok támad­janak. A kiadó hivatal, Kassa, Főutcza 54. sz. I. emelet Az abauj-tornai tanítótestület évi köz­gyűlése. A népnevelésügy szerény napszámosai ez évben ismét összegyűltek városunkban, hogy testületi érdekeiket megbeszéljék, s önképzésö­ket­ előmozdítsák. A közgyűlés szept. 14.­ és 15 én tartatott, mintegy 120 egyesületi tag, s szá­mos tanügy barát jelenlétében. Az első napon a községi iskola épületében gyűltek össze a tagok tanácskozásra, hol elő­ször az egyesület házi ügyei intéztettek el, ezek után pedig egy valóban üdvös és nagy hord­erejű kezdeményezést tett a közgyűlés. Neve­zetesen elhatározta, hogy a két megyebeli ta­nítók özvegyei és árvái, valamint a munkára képtelenné vált tanítók segélyezhetése végett segélyező egyesületet alapít. A választmány ezen segélyező egyesületnek alapszabályait is kidolgozta, s mint javaslatot a közgyűlés elé terjesztette. Az eszme annyira tetszett a ta­goknak, hogy en bloc hajlandók voltak elfo­gadni, mígnem egy tag megkezdvén a hozzászó­lást, a részletes tárgyalás rostáján ment ke­resztül a javaslat, s végül csekély módosítással elfogadtatott. A tárgyalásban leginkább Verédy, Szegfi Mór, Tobak, Rottenburg, Horváth vettek részt. A szervezet hagy ugyan fenn kívánni valókat, de azon javítani — a szükséghez ké­pest — későbben is bármikor lehet. A fő do­log az, hogy a tanítói testület, hozzá méltóan az önsegély útjára lépett.­­Ez nagy mérték­ben fogja emelni a testület tekintélyét a kö­zönség előtt is, de egyszersmind emeli a tagok önérzetét, s az összetartást szilárdítja. Ha a segélyző egyesület nemcsak szóval, hanem tett­­leg is pártoltatik a tagok által, tömegesen jelent­kezvén annak tagjaiul, idővel igen áldásos le­het annak hatása, s az abauj-tornai tanítótestü­let tagjai büszkén alkalmazhatják magukra a német költő e szavait: Az a derék ember, a­ki rajtam segített — magam valék Ezen első napi ülésnek egy másik fontos határozata ez volt, hogy a „Felvidéki Tanügy “ cz. szaklap kiadását a jövő tanévre az egyesü­let magára vállalta, s az eddigi szerkesztőt új­ból felkérte annak szerkesztésére. A gyűlés második napján a megyeház nagy termében folyt tovább a tanácskozás. E napon már főképpen az önképzés előmozdítását czélzó értekezések és intézkedések kerültek napirendre. Az elnöki megnyitó beszéd után a megye részéről Komáromy László alispán, Kassa város nevében pedig Szerényi Ede városi főjegyző üdvözölték a testületet. Értekezést olvasott Kósa Sámuel tanító a természetrajz tanításáról, Seemann Gábor a re­áljegyek alkalmazásáról, Szikay Béla tanár pe Vékony pénzű gyerek valók mindig, s igy per­sze az ilyen marakodásoknál csaknem minden alka­lommal én húztam a legrövidebbet, mert csak az nem ütlegelt meg, ki már épenségesen nem akart, mig­­len egyszer Kristóf vétót kiáltott. Megszánta a jó fiú helyzetemet, s védő szár­nyai alá vett. Ha kellett végig döngette az egész klassist mi­dig a természettanból tartott érdekes és tanul­ságos kísérleti előadást. Napirendre volt tűzve a „népnevelési egy­letek“ kérdése is, melyre nézve a közgyűlés Sudy J. indítványára kimondotta, hogy a nép­nevelési egylet alakítását magára nem vállalja, de ha az a megyebeli értelmiség által megala­­kíttatik, teljes erejéből támogatja működésében. Sucy J. még azt indokolta röviden, hogy az orsz. képviseleti tanítógyűlésen — mint a testület küldötte — miért foglalt el „ellenséges“ álláspontot az iskolai takarékpénztárak és az „Eötvös-alap“ kérdésében. Jelentést, mely az említett gyűlés lefolyását, megállapodásait is­mertetné, azért nem látott szükségesnek be­nyújtani, mert azokat a tanítók a sajtó útján már ismerik. Az orsz. tanítógyűlés megállapodása ér­telmében Verédy K. tanfelügyelő indítványára elhatározta a közgyűlés, hogy tanszermúzeumot állít Kassán, melynek szervezésére egy kilencz tagból álló bizottságot küldött ki a következő urak: Comáromy László és Koós József alis­pánok, Danilovics Mihály kanonok, Verédy tan­felügyelő, Erdődy képezdei, Mártonfy polgáris­­kolai, Sudy, Rottenberg, Kresz elemi iskolai igazgatók személyeiben. Indítványozó az ezen bizottság munkálkodását, s a muzeum kezelését szabályozó utasításokat is terjesztett elő, me­lyek egyhangúlag elfogadtattak. taj. Ezek voltak a két napi gyűlés fő mozzana­t gyűlés berekesztésével társasebédre jöttek össze a tagok és pedig igen tekintélyes számban. Ott láttuk Comáromy alispán, Sze­rényi­­ városi főjegyző, Szilcz István ügy­véd, Ruszinko Zsigmond törvényszéki biró stb. urakat. A felköszöntések zsilipe felhuzatván, áradat módjára özönlött a jó kívánat. Legtöb­bet ér azonban Verédynek azon áldomása, melyben a megalakult segélyző egyesület ré­szére gyűjtést indítványozott, mert ennek — mint halljuk — mintegy 40 frt lett az eredmé­nye. Az áldomásozó maga 10 frttal kezdte meg az aláírást. Híjába, csak igaz az, hogy : „min­den Demosthenesnél szebben beszél a tett.“ is elkezdtek súgni — egyszerre tíz, tizenöten, ki a pad alól, ki a háta mögött tölcsérré alakított keze­ken keresztül, az én Kristófom erre aztán, nem hogy okosabb lett volna, hanem még jobban megrökönyö­dött, s utoljára annyira belemászott a hínárba, hogy még a száját sem tudta kinyitni. A súgók mindinkább szaporodtak, tanárunk végre észrevette a suskust, s a felebaráti szeretet gyakorlásának az lön a vége, hogy a hányan voltunk, mind ott marasztaltattunk ebédre Kristóf rendesen a szamárpadban ült. Szegény feje soha se tudott onnan kiszabadulni de ő nem is igen törődött azzal. Legnagyobb passziója a padfaragásban állott. A tan­ár elszedte tőle peniczilusát vagy négy­szer, akkor vett magának egy garasért bicskát, s oly czilra betűket faragott bele a padokba, hogy csupa gyönyörűség volt megnézni. Én ha csak szerét tehettem, mindég Kristóf mellé sompolyogtam. Egyszer feltűnt tanáromnak ide­­oda való vándorlásom, tehát rám rivált : hallja amire, ha olyan nagy kedve van abban a pádban mulatni, hát ott is maradhat ! S én ott is maradtam, Kristófom lelki gyönyö­rére és mig tanárunk a sinus, cosinus és a tangens­­ről tartott praelectiót, ő lapdát drótozott, mivel elő­adás után olyanokat dobott a nebulókon, hogy azok­nak menten doktort kelletett hivatni. Persze a „megsózásnak“ (így nevezik azt mű­nyelven, ha valakit jó kemény lapdával hátba vagy hasba dobnak) is meg kellett adni az árát, mert Kris­tóf barátomnak négy egymásutáni csütörtökön bezárva kellett lennie — teljes éheztetés mellett. Ezt a szi­gorú ítéletet a tanári conferencia hozta, s azon vál­toztatni nem lehetett. És mégis , Kristóf jobban jóllakott a karcter­­ben, mint bármelyikünk odahaza. Én voltam „holló“-ja Pereczeket vettem számára, melyeket ő zsinór segé­ TÁBORA. Rigófészek, vagy : hogyan nősült meg Kristóf barátom Humoreszk. — Ladomérszky Gyulától. Eri tói és én nagyon jó barátok valánk. Még Darnou és Pbintias barátsága is eltörpült volna a mi — egymás iránt táplált vonzalmunk és rajongó önfeláldozásunkkal szemben. Hogy mikép fejlődött ki a kölcsönös rokonszent közöttünk,­­ miként lan oly szilárd és szétbonthatni az általunk kötött barátság frigye mint egykorot Castor és Poluxé vala, azt néhány szóval elmondom. Együtt jártunk az iskolába. Egyik osztályból a másikba, mindig együtt ke­rültünk ki. Ha ő megbukott, megbuktam én is, ha én meg­buktam, megbukott ő is, s imigyen a sors mindig egymás közelébe helyezett. Ilyképen történt vala az — vagy ötször. Ekkor kezdtünk egymás iránt érdeklődni, s haj­landók voltunk jó barátokká lenni. Ha ő nem tudta feczkéjét, biztos lehetett róla mindenki,­­hogy én még kevésbé tudom, ha a taná­runk becsukatott a karcterbe, előre volt látható, hogy Kristóf lészen a kamarásom. Közös sorsunk támasztotta rokonszenvünk azon­ban az iskolai csetepatéknál nőtte ki magát tizenhá­rom próbás barátsággá. Az iskolai csetepaték alatt értem azokat a ma­nővereket, mikor az osztály rakonczátlanjai összeszi­­vódnak, s aztán egymás hajába kapaszkodva formális harezot visceniroznak, ütve, zúzva agyba-főbe minden közelbe kaphatót és finálé­nek hatalmasan elagyabu­­gyálva a leggyengébbeket rettenetes képen és módon. attam Nem is vakmerősködött többé bántani senk sem, nagy volt ezentúl a respect mindenkinél. Ez időtől fogva lettünk valódi jó barátok.­ Kristóf egy John Bull erejével dicsekedett. Ha­talmas, jól megtermett, hosszú lábú gyerek volt. Néhány iskolatársunk Longinusnak csúfolta — a háta mögött; szembe nem merte volna senki sem. Feje olyan volt mint Sámsoné; bozontos vere­­ses-szőke hajából ki lehetett volna állítani akár egy fél tuczat chignont. Karjai hasonlítottak két tót ge­relyéhez (bocsásd meg Kristóf!) ha valamelyik ne­buló ingerkedett vele, azt kiránczigálta a negyedik padsorból is, anélkül, hogy helyéből kimozdult volna Mellette én úgy néztem ki, mint „Pipifax“ a mesebeli gnóm. Akár a zsebében is elfértem volna Néha — ha kedve kerekedett, úgy lapdázott velem, mint valami jongleur a harminczör fontos haubicz­­czal ; de azért gyöngéden — oly gyöngéden bánt ve­lem, mint az anya, ha kisdedét dédelgeti karjain. Nagyon szeretett engem az öreg — s ón őt még jobban. Ha Kristófnak felelnie kellett — hálámat vél­tem az által némileg leróvni, hogy súgtam neki tel­jes tüdőmből.­De az én „öreg“ barátom sehogyan sem tudta magáévá tenni a színész „tempót“, mert súgásom még­ nagyobb zavarba hozta. Beszólt­­ össze­vissza mindent, összehordott füt-fát, dadogott, hebe­gett, kapkodott , én fordiroztam a dolgot, s még han­gosabban súgtam, a jó példa hamar ragad, s társaim

Next