Felvidéki Ujság, 1896 (3. évfolyam, 1-53. szám)
1896-01-03 / 1. szám
Zsolna, III. évfolyam 1. szám 1896. január hó 3. Társadalmi, szépirodalmi, mezőgazdasági, ipar- és kereskedelmi hetilap. Előfizetési árak: SZERKESZTŐSÉG: Hirdetési árak: Egész évre........................... 4 frt. Zsolnán, hová a lap szellemi részét illető közlemények czimzendők. Egy 3-szor halálozott petit sor B kr.Fél évre.............................. 2 frt. KIADÓHIVATAL:MEGJELENIK:Negyed évre........................ 1 frt. Áldok-féle könyvnyomda Zsolnán, hová az előfizetések és hirdetések intézendők. MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. Az ezredéves újévben. A végtelenség malmának kereke egy foggal lejebb fordult s letűnt az ezredik év, állami létünk fölött, vihar, bánat és keserűségével, letűntek a fényes napok, dicsőségteljes tetteikkel s vele letűntek a dicső ősök. Letűntek azok, é s bár érezzük még a sajtó kéz nyomát, a feledés fátylát igyekszünk a sötét napok emlékére borítani, hogy eltakarjuk önmagunk előtt is fájdalmas érzelmeinket. Jól esik lelkünknek a jobb, — a szebb időkre való visszaemlékezés, — pedig ezek is letűntek, de élnek ez idők tanúi, előmozdutói, hősei sziveinkben, emléküket arany betűkkel örökité meg a történelem s öröké élnek ők nemzetünk nagyjai, mint ama öröktűz hazafias érzelmeink szent oltárán, melyet ők gyújtottak fel s mely emlékükkel együtt — kiálthattam Feltűnt az öreg nap az ezredév reggelén ott Munkács várával szemközt, biborszinű köntöst öltött e nagy napon s látta, hogy hős Zrínyi Ilona fészke ott büszkélkedik, sugarait végig löveli Árpád vezér országán, miként egy ezredévvel ezelőtt, midőn a föld megrengett a büszke hadimének lábai alatt. Sugarai villámgyorsan befutják az országot s ime milliók ajkán ima rebeg — a magyarok Istenéhez — hála ima, hogy megengedő elérni e napot. Itt a második évezred hajnalán tekintsünk vissza e rengeteg időre, számoljunk önmagunkkal, nézzük meg mi jellemzi múltunkat, mikor volt erős és nagy nemzetünk s volt-e igaztalan a magyar nemzet? A történetíró joga bírálatot hozni e fölött, de nekünk is jogunk van önvérünk esetleges hibáit beismerni. Hogy mikor volt erős? Könnyű a felelet reá, mikor együtt volt, midőn a haza veszélyben volt, nagy és erős volt a megpróbáltatások nehéz napjaiban. Ez idők szülték hazánk nagyjait, kik önkezükkel írták fel neveiket a történelem lapjaira. Hogy volt-e igaztalan e nemzet? Nézzük át az ezredéves történelem lapjait, ott látjuk a magyar nemzetet bevonulni Hunniába egy ezredév előtt, látjuk mint hadakozik a táltosok által kijelölt szent föld a Kánaánért, mint fogadja testvéréül a meghódolt nemzetiségeket. Barbár nép volt s mégis a legnemesebb erkölcsöt hordá szivében — az ember társa iránti szeretetet s humanismust. Mely nemzet múltja mutathat ily erkölcsöket? Nem kell-e — az egész művelt világnak e fél barbár nép erkölcse előtt elismeréssel adózni, s a kultúra ezredéves haladása után is követésre méltónak előírni ez ősi tiszta erkölcs és lovagiasságot. S ezt megőrző e nemzet egy évezreden át, védbástyája volt a művelt nyugatnak, terjesztője a kultúrának, elhagyta nomád életét és ősi szokásait, államiságát a nyugat államai módjára szervezte, csak egyet nem vesztett el és régi erényét s ez hazája imádata s lovagias eljárása a testvérül fogadott nemzetiségekkel szemben. Ma a második évezred forduló napján, midőn ezredéves fennállásunk ünnepére az egész világot meghívtuk, midőn kulturvívmányainkat a külföld előtt feltárjuk, ma kétszeresen szükséges, hogy együtt legyünk, nem megyünk ugyan fegyverrel kezeinkben, győzni vagy meghalni, ma a haladás nemes háborújában vagyunk a kihívók, tartsunk együtt váll-váll mellett s igyekezzünk győztesek lenni. Ma nem ezreknek vére, nem holtakkal födött csatamező, hanem a művelt államokkal való kulturversengés a küzdelem tere. Ez a modern háború, melyben már eddig is tekintélyes helyet sikerült kiküzdenünk, legyen most, midőn ezredéves fennállásunk ünnepére a külföldet haladásunk megtekintésére meghívtuk, az alkalom, midőn együtt látja a világ a szabadságért lelkesülő nemzetet, testvéreivel ölelkezve. Mi is leteszük számadásunkat másodéves létünkről s ismételjük jelszavunkat »Legyen igazság mindenfelé!« Végig küzdöttük a zsenge gyermekkor második évét. — Felvidékünk kultúrája előmozdítása érdekében, kijelöltük az utat, mezőgazdaságunk s állattenyésztésünk sanyarú helyzetét feltárva, utaltunk javításuk módjára s hanyatló kereskedelmünk fellendítése érdekében teendő lépésekre. A törvényhatósági életünkben tapasztalt zsibbasztó közöny eloszlatása s intenzívebb működésre való buzdítás, egyik főtörekvésünk volt. Zsolna város helyzetét tartózkodás nélkül tártuk föl, utaltunk mellőzésére — de utaltunk ama féregre is, mely fejlődésének csiráit pusztítja s jó létének útjában áll. Tanügyi állapotainkban észlelt hiányok a hazafias szellemben való nevelés általánossá tétele s a magyar nyelv terjesztése — vezérelvként vonul végig működésünkön. Küzdöttünk s küzdeni fogunk a pánszlávizmus ellen s társadalmi rendet bontó csatlósai ellen, kik az egyházpolitikai mozgalmak szülöttei, mindaddig mig ez elemek belátva áldatlan munkájukat, a haza javára nem érvényesítik magukat. Munkatársaink díszes sora erősbült s tömörült s igy voltunk képesek a hazafias közönség lelkes támogatásával a »Felvidéki Újság«-ot a TARCZA. Mese a régi jó világból. „Hol volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl volt.“ S igy kezdé dadám az ő csalhatlanul ható meséit, midőn mi a türhetlenségig csintalanok lévén, csendre birni akart. Ez pedig gyakran történt s igy sokszor volt alkalma dadámnak, kit többi testvéreimtől örököltem, meséit hallatni. Most, midőn szerény vas kályhám jótékony melege mellett elgondolkozom a családi tűzhely körüli édes élményeim fölött, képzeletem akaratlanul is elszállong a régi jó világ mese országaiba, hallani vélem az én jó öreg Zsuzsámat a mint lelkesen beszél a „Tündér Ilonáról“ a „Hétfejű sárkányról“ és sok más elképzelhetlen dolgokról. Ezekből üldöz egy, melyet, hogy el ne vesszen emlékemből, határoztam el megörökíteni, átadva a szót a jó öreg Zsuzsa néninek. Hát bizony úgy történt az a dolog ott az óperencziás tengeren túl, volt egy zsugori király, ki kiszolgált katonáit ruhátlanul és pénz nélkül bocsátotta el. Volt neki egy tizenhárom kapitulatiót kiszolgált katonája s ennek is csak egy fél tallért adatott elismerése jeléül. Ez felháborodott a király zsugoriságán s vissza vitte neki a fél tallért, de mikor a király azzal fenyegette, hogy még azt is elveszi tőle , szomorúan útnak indult faluja felé. Telve keserűséggel szivében vándorolt, és egy nagy erdőbe ért, útját tévesztve bolyongott ott, mig végre egy emberre talált, ki hatalmas szálfákat tépett ki gyökerestül, mint ha csak fűszálakat gyomlált volna. Megszólította: Hé atyafi, mit csinál kelmed? Hát kérem, katona uram, az anyámnak szerzek egy kis fűtésre való fát. Egyet gondolt erre a katona, várj te zsugori király megbosszullak s oda szólt a munkáját folytatóhoz. — Hé atyafi, nem jönne kelmed velem, bizony — bizony meg nem bánja. — Nem bánom, felcsapok katona uram, csak ezt a kis fát haza viszem anyámnak s mentek mendegéltek, egyszer csak egy hegyen látnak 7 szélmalmot, melyek daczára annak, hogy teljes szélcsend volt, hogy egy levél sem mozdult meg, vígan kelepeltek. A katonának feltűnt e dolog, hogy bizony ez jó szerivel nem lehetséges — ez valami ördöngős masina lehet, s mentek tovább vagy két magyar mértföldet, midőn iszonyatos zúgás ütötte meg füleiket, valóságos orkánt véltek közeledni s ime egy ember áll előttük, ki összeszoritott ajkakkal fújja magából a levegőt, kikérdik, hogy ugyan mit csinál? — Hát unalmamban szelet csinálok annak a 7 szélmalomnak ott két mértföldnyire, hogy ne vesztegeljenek hiába. A katona egyet gondolt s kettő lett belőle, felszólította e zivatar gyártót is, hogy csatlakozzék hozzá s mentek hármacskán tovább. Hát amint szépen haladnak, ott találnak egy vadászt, ki szörnyen czéroz a messzeségbe, ugyan mit csinálhat ez? A katona előáll s kérdi, hé vadász, mire czéroz kelmed? — Hát megkövetem katona uram, azt a pókot akarom lelőni ott három mértföldnyire, egy szegény legyet akar kivégezni s én nem nézhetem a vérengzést. — Na ez derék dolog vadász barátom, mond a katona, megérdemli, hogy közténk álljon negyediknek, csapjon fel — sohsem bánja meg. S a vadász elfogadta a feléje nyújtott kezet s tovább barangoltak. Egy rengeteg erdőben emberi füty üti meg füleiket, követik irányát, hát egy betyárosan fejre csapott kalapú legényt látnak, ki mintha csak felfogadták volna, úgy fújta a szebbnélszebb magyar nótákat. — Hej öcsém! szólítja meg a katona, de jó dolgod lehet, hogy így lézengsz a világba. — Jó hát, felel ez, de csak addig van kelméteknek is jó dolguk, míg a kalapom szememre nem vágom, mert akkor azután kifagy a — szusz — egyszerre az egész világból, olyan hideget csinálok, hogy az ég madarai is megfagynak! Na ez is nekünk való ember, gondolta a katona s csakhamar megegyeztek s a fagy készítő is felcsapott. S tovább haladtak hegyen-völgyön, tervezgetve, hogy hát mit is fognak csinálni, persze a katona vitte a szót, hogy bizony megboszulják magukat a hires zsugori királyon. Hej — haj emberek! merre vezet utatok, hangzik feléjük — oda néznek, hát ott látnak egy