Gazdasági Figyelő, 1957. március-június (1. évfolyam, 1-11. szám)

1957-03-07 / 1. szám

M­indenkiben, aki foglalkozá­sát nem egyszerűen ke­nyérkereseti lehetőségnek, hanem a társadalommal és önma­gával szemben erkölcsi kötelezett­ségeket létrehozó hivatásnak is tekinti, időnként szükségképpen felmerül a kérdés, hogyan felelt meg az általános erkölcsi norma és a saját erkölcsi felfogása által megszabott kötelességének. Az én számomra a számvetésnek egy ilyen időszaka érkezett el akkor, amikor a gaz­das­ági kormán­yprog­­­ram előkészítésére hivatott bizott­ságok munkáját koordináló Köz­­gazdasági Bizottság elnökségét elvállaltam. Közgazda vagyok, mégpedig — mint azt minden alkalommal, amikor színt kell vallanom, han­goztatom — nem­ marxista köz­gazda. Mit jelent pontosabban ez az önként vállalt, de az idők fo­lyamán már-már sztereotippé vált minősítés? Ezt kell most magamba, tekintve alaposabban megvizsgál­nom. Marx Károlynak és néhány ki­váló követőjének tudományos munkásságát nagyra értékelem. A marxizmus szemléleti módját és sok tudományos megállapítását — így például a dialektikai szem­lélet szükségességét, a történelmi materializmus alapgondolatát, az újratermelési sémát — magamévá teszem, míg ugyanakkor néhány más tétellel nem értek egyet. A közelmúltban sokszor hang­zott el felhívás a dogmatiz­­mus elleni küzdelemre, de még nem olvastam közelebbi meghatá­rozását annak, mi is a dogmatiz­­mus. Ha azonban dogmat­izmuson azt a magatartást értjük, amely tudományos tételeknek valamely adott sorozatát egymástól elvá­laszthatatlannak tekinti, s magát és másokat egy ilyen sorozat va­lamennyi tételének globális elfo­gadására vagy elvetésére kénysze­ríti, akkor természetesen nem va­gyok dogmatikus, semmilyen, irányban. A demnál izmus ellen harcoló marxisták eddig nem tisz­tázták azt, melyek azok a tételek, amelyeknek az elfogadása esetén valaki szerintük marxistának mi­nősül, s melyek azok, amelyekre vonatkozó felfogás ezt az alapvető minősítést nem érinti. Kétségte­len azonban, hogy felhívásuk mögött így is a tudományos gon­dolkodás szabadságának követe­lése rejlik. A politikában vagy a gazdaság irányításában lehetsé­gesek különféle, demokratikus, vagy diktatórikus uralmi formák; a tudományban egyikük sem. Tu­dományos igazságot nem lehet sem többségi szavazattal, sem pe­dig tekintélyre hivatkozással meg­állapítani. Amellett az idők során az induktív következtetések alap­jául szolgáló empirikus ténymeg­állapítások száma is bővül, diffe­renciálódik — a társadalomtudo­mányok megfigyelési területért is *— s ez új tudományos felismeré­sekre ad alkalmat. Marx alapvető tanításai közé tartozik, hogy a po­­litikai gazdaságtan történeti tudo­mány, mert a vizsgálódásai terü­letét alkotó gazdasági élet hol las­sabban, hol gyorsabban, hol ki­sebb mértékben, hol mélyreható­an, de állandóan változik, átala­kul, fejlődik vativ hanyatlik. A kapitalizmus is átalakul: mai in­tézményei és lehetőségei nem azo­nosak a száz év előttiekkel, s a különböző országok kapitalizmusa azonos időben is különböző. Mindezt Marx minden mai kö­vetője vallja és hirdeti, de tudo­mányos munkásságuk tartalma csak kevés tanujelét mutatja en­nek különösen ami a modern ka­pitalizmussal foglalkozó munká­kat illeti. A modern marxista iro­dalomban hiába keresnénk olyan művet, amely olyan tényismeret­tel és olyan újszerű felfogással, a kapitalizmusra vonatkozó marxi tételek olyan merész továbbfej­lesztésével elemezné az 1950-es évek kapitalizmusát, mint azt Le­nin tette kora imperializmusával. A kapitalizmus legújabb jelen­ségeinek átfogó, marxista szem­léletű magyarázata hiányzik. Van ugyan eléggé bőséges monográfia­irodalom, de ennek szerzői általá­nos szemléletüket készen veszik át a marxizmus klasszikusaitól.­A szocializmusra vonatkozó el­méleti irodalom sem képes egyelő­re napjaink szocialista gyakorla­tának minden jelenségét tudomá­nyosan megmagyarázni, a legfon­tosabb felmerülő nehézségek le­küzdésére utat mutatni. Elég e te­kintetben a dolgozók anyagi ér­dekeltségének kérdésére utalni. Az elmúlt évtizedek technikai ha­ladása nyomán rendkívül megnőtt az emberi munka termelékenysé­ge és ezzel az egy-egy dolgozóra bízott értékek nagysága is. A dolgozó magatartásától függően olyan veszteségek vagy megtaka­rítások jelentkezhetnek, amelyek munkabér-keresetének több száz­szorosát, akár több ezerszeresét is elérhetik. Mai bérezési rendsze­rünk mellett elég gyakori jelen­ség, hogy a kereset fokozására, vagy a prémium biztosítására irá­nyuló törekvés során más szem­pontokat figyelmen kívül hagynak és a népgazdaság olyan károkat szenved, amelyek sokszorosát te­szik az elért többletkeresetnek vagy prémiumnak. Amennyire tu­dom, a marxista politikai közgaz­daságtan irodal­ma eddig nem tett kísérletet en­nek a kérdésnek tudományos meg­alapozott megol­dására. A gya­korlati kísérlete­zés e téren mesz­­sze megelőzte a tudományt. A po­litikai gazdaság­tan művelői, amikor ilyenféle kérdésekbe ütköznek, a nevelés és felvilágosítás jelentőségéről, a felelősségével tisztában levő szo­cialista ember típusáról szoktak elmélkedni, de ezzel a szigorúan vett politikai gazdaságtan terüle­téről a pedagógia, a lélektan és az erkölcstan területére tesznek ki­rándulásokat, vagyis kitérnek a kérdések közgazdasági megoldása elől. Nem vonom kétségbe, hogy a marxista politikai gazdaságtan irodalma a közeljövőben mind a kapitalizmus, mind a szocializ­mus modern jelenségeinek elem­zése és a szocialista gyakorlat el­méleti irányítása terén igyekszik majd pótolni eddigi mulasztásait. Nem láthatom azonban előre, hogy a marxista politikai gazda­ságtannak ez a szükségszerű to­vábbfejlődése, kiegészülése, mi­lyen irányt vesz a jövőben, s nem vagyok hajlandó egy még előttem ismeretlen irányzat hívéül elköte­­lezni magamat.­­ Ennél is tovább kell mennem az őszinteségben. Nemcsak a je­lenlegi marxista politikai gazda­ságtan irodalmának hiányosság­gai és jövő fejlődési irányának tisztázatlan volta tartanak visz­­sza: magában a marxi elmélet­ben is vannak tételek, amelyek­kel nem tudok teljesen egyetér­teni, így — hogy csak egy pél­dát ragadjak ki — a tőkés társa­dalmak jövedelemeloszlási rend­jét részben Marxtól eltérően igyekszem magyarázni és érté­kelni. Egyetértek vele abban, hogy ez a jövedelemeloszl­ó igazságtalan, kizsákmányoló jel­legű. Ezt az igazságtalan, kizsák­mányoló jelleget azonban nem a tőke absztrakt létével kapcsolom össze — például nem tekintem kizsákmányolásnak ha valaki a munkabérkeresetéből néhány ezer forintot megtakarítva, azt kamat ellenében termelőeszköz vásárlá­sára engedi át egy kisiparosnak —, hanem a tőke felhalmozódá­sának konkrét, erkölcsileg kifo­gásolható körülményeivel, ame­lyeket épp Marx ragyogó törté­nelmi fejtegetések sorával lep­lez le. Nézetem szerint, tehát nem az a baj, hogy általában tőke van, hogy a tőke a termelés mo­torjaként lép fel s hogy ennek ellenében profilhoz jut, hanem az, hogy a kapitalizmusban je­lentkező tőke túlnyomó részben nem munkateljesítmények, fo­gyasztási megtakarítások, köz­gazdaságilag is hasznos ötletes­ség és hasonlók eredményeként keletkezett és keletkezik, hanem a társadalom általános fejlődé­sének, véletleneknek, konjunktú­ráknak, monopolhelyzeteknek, a már meglevő tőkén alapuló ki­zsákmányolásnak, sokszor pedig közönséges rablásnak, vagy múlt­beli rablások jogi utóhatásainak az eredménye. Ha nem is száz­­százalékos, de azt eléggé megkö­zelítő igazság, hogy „a tulajdon ” lopásai A tőkefelhalmozás erkölcsi jo­gosultságát alátámasztó elméle­tek többnyire sántítanak. Senki­nek sem lesz gyára vagy sarok­­háza attól, hogy nem dohányzik vagy rongyos ruhában jár. Az újabb nem marxista közgazdasá­gi elméletek közül ma divatos a néhány éve elhúnyt Schumpeter felfogása, aki szerint, a vállalko­zói nyereség a vállalkozói újí­tások, amelyek világszerte el­terjedtek, végeredményben a haladást is szolgálták s ezért el­ső alkalmazóik valóban megérde­melték a velük elért anyagi ered­ményt. De a vállalkozói nyeresé­gek túlnyomórészben mégis vala­milyen szerencsés konjunktúra eredményei szoktak lenni. És — még általánosabb példával élve — milyen erkölcsi jogcíme lehet a telektulajdonosnak arra az ér­téknövekedésre, amely telkénél kizárólag a népsűrűség növeke­dése, új útvonalak épülése stb. következtében áll elő? Mindezek a meggondolások azonban nézetem szerint nem változtatnak azon a tényen,­­hogy a tőke akkumulációja, s a tőkén alapuló profit és kamat szüksé­­ges és hasznos jelenségek, hiszen tőkeakkumuláció nélkül lehetet­len volna a munka termelékeny­ségének fokozódása , sőt a né­pesség szaporodására tekintettel még az azonos színvonalon tartá­sa is — a profit és a kamat pedig a tőkefelhasználás irányítói, mert a különböző ágakban kialakuló eltérő színvonaluk határozza meg a prioritási rangsort. A kapitaliz­mus ellentmondásai közé tarto­zik, hogy a tőke, a profit és a ka­mat közgazdaságilag hasznos, sőt nélkülözhetetlen kategóriák, de birtoklásuk, illetőleg elsajátításuk jogcíme túlnyomórészt erkölcsi­leg védhetetlen, ugyanakkor aránytalan, igazságtalan jövede­lemmegoszlást is eredményeznek. • Nem kétséges, hogy a kapita­lizmusnak ezt az ellentmondását csak a szocializmus oldja fel ab­ban a szintézisben, amely az ak­kumulációt a döntő termelőeszkö­zök társadalmi tulajdonával kap­csolja össze,­lymódon tehát a legfontosabb termelőeszközök tár­sadalmi tulajdonát megvalósító szocialista társadalmi és gazda­sági rend vitathatatlanul igazsá­gosabb a kapitalizmusnál. A kapitalizmus lényegéhez tar­tozik, sőt valójában egész műkö­dése azon alapul hogy nem is­meri a kiegyenlítő igazságosság szempontjait. (Ilyenek csak né­mely részlettelenségekben és ak­kor is tökéletlenül érvényesül­nek, például a progresszív adó­zás vagy — a munkásosztály ál­tal kiharcolt — egyes szociális juttatások terén.) A kapitaliz­musban az azonos képzettségű és munkaintenzítású munkás kere­sete, az azonos képességű válla­latvezetők jövedelme, az azonos nagyságú tőkék profitja igen kü­lönbözőképpen alakul,­­ ebbe bi­­zonyos értelemben mindenki be­lenyugszik, mert a gazdasági erők spontán működése mellett mind­ez a „szerencse” vagy ,,balsze­rencse” képében jelentkezik. Egé­szen más a helyzet a szocializ­musban, ahol a termelést és a jövedelemelosztást emberek ter­vezik ahol tehát mindenki jog­gal elvárhatja, hogy rá is tekin­tettel legyenek, „igazságosan" bánjanak vele. A szocializmus lényegéhez tar­tozik tehát az igazságosságra va­ló törekvés, és éppen ez az, amely minden erkölcsösen gondolkodó emberre a legerősebb vonzóerőt gyakorolja. De ugyanakkor —­­ma még — ez leggyöngébb pont­ja is. Még azonos képességű és azonos munkát végző emberek esetében is rendkívül nehéz az igazságos, vagyis azonos bért biztosítani, hiszen épp az a kér­dés, hogy mely képességeket le­het egymással azonos színvonalú­nak tekinteni, mely munkákat le­het ugyanabba a bérkategóriába helyezni. Márpedig a népgazda­ságban dolgozók képességei és az általuk végzett munkák között igen nagy különbségek is vannak. Igazságos kategorizálásukhoz igen sokféle mutatószám egyidejű al­kalmazására, rendkívül bonyolult rendszerre volna szükség és még akkor is mindig lennének érde­keltek, akik igazságtalanságról panaszkodnának. Tovább bonyo­lítja a helyzetet, hogy nemcsak keresetek, hanem prémiumok is vannak, amelyek feltételeinek a különböző szakmákban és mun­kahelyeken szükségképp külön­bözőknek, de egy­formán igazságo­saknak kellene lenniök. Már korábban is utaltam a szo­cialista bérezés egyelőre megol­datlan problémái­ra. Ezek és ha­sonló kér­dések mutatják, hogy a szocializmusban az igazságosságra va­ló törekvés egyelő­re — bizonyos mértékig — a gazda­ságosság optimumának megvalósí­tását akadályozó tényezőként je­lentkezik. Nem szorul bizonyí­tásra, hogy a gazdasági eredmé­nyesség és az igazságosság felté­telei mai helyzetünkben még tá­volról sem esnek egybe. Márpe­­dig nem elég az, hogy a szocializ­­must a kapitalizmusnál igazságo­sabbnak tartjuk, eredményesebb­­nek is kell lennie amainál. Ez nagyrészt a szocialista rend ma még nem minden tekintetben ki­forrott gazdasági mechanizmusá­nak további fejődésétől függ. Napjainkban is élénk viták foly­nak a szocialista vállalatok foko­zott gazdasági önállóságának megvalósításáról, a túlzott cent­ralizáció megszüntetéséről, a tervgazdálkodás körének célki­tűzéseinek és eszközeinek meg­választásáról. s szakembereink véleményei mindezeken a terüle­teken annyira diversgálók, hogy még a szocializmus definícióié­nak is csak két olyan elemét emelhetj­ük ki, amelyet vala­mennyien feltétlenül vallanak: a döntő termető eszközök társadal­mi tulajdonát és az­ emberek em­beri kizsákmányolástól való men­tességét. Varnnak nem marxista közgaz­dák, akik — különösen a kalku­lációnak a szocialista gazdasági rendben jelentkező nehézségei miatt — kételkednek abban, si­kerülhet-e egyáltalán a szocia­lista termelést gazdaságossági szempontból eredményesen meg­szervezni. Messze vezetne, ha itt most ezzel az állásponttal vitáz­ni akarnék; csak leszögezem, hogy én — sok más nem-mar­xista közgazdával együtt — a gazdaságosság kalkulációs és gya­korlati megvalósítását a szocia­lizmusban lehetségesnek tartom. Ehhez azonban a szocialista gaz­dasági rend újszerű mechanizmu­sának a kifejlesztése szükséges, amelynek talán még csak a csí­ráit ismertük fel. Itt kifejtett nézeteim nyilván sokban nem egyeznek a jelenlegi marxista politikai gazdaságtan felfogásával. De mer­t a szocializ­must én is a kapitalizmusnál igaz­ságosabb társadalmi rendnek tartom, s a gazdaságos működését biztosító mechanizmus kiépítésé­nek lehetősége felől is meg va­gyok győződve: nyilván csak dur­va vulgarizálással lehetne néze­teimet „burzsoá” eszméknek mi­nősíteni.• Még egy réteggel mélyebbre kell hatolnom az önvizsgálattal, azt kérdezve magamtól: annak, hogy a szocializmust igazságo­sabb társadalmi rendnek vallom, s gazdasági mechanizmusát is, bár egyelőre tökéletlennek, de mégis tökéletesíthetőnek mon­dom, sőt a tökéletesítést célzó javaslatok kidolgozásában is te­vékeny részt veszek, vajon nem csupán az-e az oka, hogy szocia­lista országban élek? Nem valla­­nék-e mást egy kapitalista ország polgáraként, s hazámban nem látnám-e szívesebben ismét a ka­pitalizmust? Az a körülmény, hogy itthon élek, kétségkívül elősegítette, hogy az utóbbi években alapo­sabban megismerhettem a szocia­lizmus újab­b irodalmát ,a régeb­bit természetesen korábban is ismertem) főként pedig gyakor­lati problémáit, mint ahogyan va­lamely tőkés ország lakosaként megismerhettem volna. Nem állí­tom azt­, hogy amennyiben egy, a lakosság széles rétegeinek magas és még mindig javuló életszínvo­­nalm­t biztosító kapitálisa társa­dalomban élnék (tehát nem olyanban, amilyen Magyarorszá­gon a két vlágháború között fennállott, hanem, mondjuk, Svédországban, Kanadában vagy Újzélandban), ott erőszakkal is képes volnék az ottani társadalmi rend megdöntésére törni; de a szocializmus igazságáról vallott fellépásomnek ott is kifejezést adnék. Hogyan kívánhatnám te­hát hazámban, Magyarországon, a meggyőződésem szerint igazságo­sabb szociali­sta rend megdönté­sét? Az utóbbi kérdést azonban nemcsak szubjektíve érzem kép­telennek, hanem objektíve lehe­tetlennek is tartok egy ilyen változást. A török hódoltság utáni időben működött Magyarországon a hír­hedt „neoarquistica commissio”, ál­­lítólag azért, hogy tisztázza a hó­doltsági területen a földbirtokok tulajdonjogát, s azokat a volt tu­la­jd­on­osek örököseinek vissza­szolgáltassa. Ismeretes az eljárás eredménye; a Habsburg-ellenes értelmű nemesek birtokfosztása e Habsburg pártiak és indigének javára. De itt csak a puszta föld­ről volt szó. Képzeljünk el egy olyan „neoacquistica commission‘-t, amely gyárakat, bankokat, egyéb nagyvállalatokat akarna vissza­adni a régi tulajdonosoknak! Az államosításkor fennállott vagyoni helyzet megállapítása ma már le­hetetlen, azóta pedig vállalatok százai olvadtak össze, váltak szét, alakultak át vagy szűntek meg. a régi termelőberendezéseket a dol­gozó magyar nép hallatlan áldo­­zatai árán utakkal cserélték fel vagy bővítették .:» De minden ilyen érvelés eltör­pül a másik mellett, amely né­pünk egyértelmű akaratára utalt A XVII. század végén lehetett a földbirtokokat csereberélni, mert a jobbágyi sorban élő pa­rasztság közömbös volt aziránt, hogy a földesura Péter lesz-e vagy Pál. Nem is tudhatta előre, melyikük lett volna ,,embersége­sebb”, amellett az elnéptelenedett országban minden birtokos igye­kezett viszonylag tűrhető helyze­tet teremteni jobbágyainak, kü­lönben máshoz költöztek. A mai Magyarország öntudatos dolgozó tömegei tisztában vannak a termelőeszközök társadalmi tu­­la­jdonának jelentőségével. S ha el is ítélik az elmúlt években el­követett hibákat, a földek, bá­nyák, gyárak s egyéb nagyválla­latok visszaadását nem tűrnék, ellene szegülnének a fegyveres, politikai és gazdasági harc min­den eszközével. Így tehát mind­azok számára, akik Magyarorszá­gon élnek és itt is kívánnak élni, az itteni szocialista társadalmi­gazdasági rendbe való beilleszke­dés az egyetlen járható út. A „ka­­pitalizmus­ vagy szocializmus" kérdése Magyarországon eldőlt, az emberibb, igazságosabb rend­szer javára. Arra kell most tö­rekedni, hogy gazdasági eredmé­nyesség tekintetében is ez a rend­szer legyen a jobbik. E törekvés megvalósításában közreműködni minden — marxista, vagy nem­marxista — közgazdász számára kötelesség, öröm és izgalmas fel­­adat. VARGA ISTVÁN NY. EGYETEMI TANÁR % m*h mamistai számadása r-uoíimiMtitttiiiitHiiiiHiiinfttttiuHiiimimHiiHiiiuiHiiuHniHHjHHimitiiiiuMmiiHiHimittimfutmtMiiHtHiiunmuiuiiiimih: ♦ Fenti cikkre még vissza fogunk térni, mert nem mindenben ért vele egyet a szerkesztőség. GAZDASÁGI FIGYELŐ­K

Next