Figyelő, 1958. január-június (2. évfolyam, 1-25. szám)
1958-01-07 / 1. szám
á nak növelése. A Szovjetunióból hazánkba és tőlünk a Szovjetunióba irányuló turistaforgalom sokszorosa lesz az 1957. évinek. Olcsóbb Szovjetunióbeli turista utazásokat is terveznek, (mintegy 2500 forint ellenében 11 napos út), de egészen olcsó utazásokról nem lehet szó, hiszen a Szovjetunióban lévő hatalmas távolságok miatt a vasúti költség egymaga mintegy 8 900 forint. Egyébként a Szovjetunióba teendő repülőút is szerepel az IBUSZ tervében. Remélhető az is, hogy egyes sportrendezvényekre soron és kereten kívül is indulnak csoportos utazások. Csehszlovákiába is szerveznek olcsóbb társasutazást, mégpedig a többi között előreláthatólag három és ötnapos időtartamra s idesorolható a háromnapos út Kassára, esetleg repülőgépen. A tervek szerint mintegy 8000 magyar turista utazna 1958-ban Csehszlovákiába, a Tátrába, Karlovy-Varyba, Prágába és máshová. Bulgáriából a jelek szerint mintegy 600 turista érkezik hazánkba, és ugyanennyi utazna oda, elsősorban a tengerpartra. Romániába 6—800 személy számára tervez turista utazásokat az IBUSZ. Bizonyára nagy örömmel fogadják majd nálunk a Romániába irányuló csoportos utazásokat, s lehetséges, hogy repülőúton megy turistacsoport Kolozsvárra. A Német Demokratikus Köztársaságba mintegy 600-an utazhatnak az IBUSZ révén jelentős részben a lipcsei vásárra. Nyugati államokkal is folynak tárgyalások az utazásokról, s mivel például Ausztriából már mintegy 600-an jelentkeztek, hogy kéthetes balatoni nyaraláson kívánnak résztvenni, valószínűnek látszik, hogy Ausztriával és más országgal is sikerül megállapodásra jutni magyar utasok külföldi útjával kapcsolatban. Az ifjúsági utazások terén komoly eredmények várhatók. E tekintetben előrehaladott tárgyalások folynak a végleges program megállapítása érdekében. Az említett turista utazásokat az IBUSZ szervezi, mégpedig részben „utcán át“ adva el a jegyeket, másrészt úgynevezett rendezvény-utazások szervezésével (üzemek, intézmények stb. utazásai). Több szállodai férőhely, csereutazás Az imént ismertetett adatokban nem szerepelnek a vállalatok, üzemek csereutazásai, vagyis, amikor a magyar vállalat fedezi a külföldiek itteni költségét, a rokon szakmabeli külföldi vállalat pedig az odautazó magyarok költségeit. Eddig is voltak ilyen csereutazások, de eléggé kis számban. Bővíteni lehetne az ilyen csereutazások körét és számát, mégpedig az IBUSZ bevonásával, mivelhogy az IBUSZ biztosítani tudja az ilyen utascserék kulturált lebonyolítását, a megfelelő, szakszerű vezetést, stb. Igen fontos lenne, hogy pénzügyi szerveink megvizsgálják: miként lehetne a kölcsönös vendéglátás pénzügyi részét zökkenőmentesen lebonyolítani. A külföldi utazások számának növelése attól is függ, mennyi külföldi utast tudunk mi befogadni. Helyes törekvés, hogy — rossz szállodai helyzetünkre való tekintettel — a belföldi, a hazai lakosság, hacsak lehet, magyarországi utazásai alkalmával magánlakásokban lakjék, ne pedig szállodában. Ennek révén nem jelentéktelen számú szállodai szoba szabadulna fel a külföldiek számára. Az idei utazási program sok jóval biztat. De minden, mégki nem aknázott lehetőséget fel kellene használni ahhoz, hogy minél többen vehessenek részt külföldi utazásokban, hogy évről évre újabb ezrek és ezrek látóköre, műveltsége, szaktudása bővüljön, gazdagodjék. Éppen emiatt helyes lenne az is, — volt már erre példa, csak kevés — hogy üzemek, intézmények, termelőszövetkezetek jó munkájuk jutalmazására díjtalan, vagy hozzájárulásos utazásban részesítsenek néhány dolgozót az igazgatói alapból. Felmerült az a lehetőség is, hogy egyes esetekben a vállalat befizetné a dolgozó utazásának költségeit és azt 10—12 havi részletben vonná le tőle. Megvalósíthatónak látszik az „előtakarékossági” rendszer bevezetése is a külföldi utazásoknál, ami azt jelenti, hogy a vállalatok dolgozói előre fizetnék be a részvételi díjat, amelynek befizetett részleteit az OTP ellenőrizné. Mindez, — s ismételjük, nem utolsó sorban a vállalatok, üzemek közötti csere öntevékeny fejlesztése — szélesíthetné a turista utazásokban résztvevők körét, újabb ezrek és ezrek gazdagodnának örök élménnyel. GYÖRGY ISTVÁN Egyre gyakrabban kerül napirendre: érdemes-e, gazdaságos-e ezt vagy azt az iparcikket termelnünk? Gyakran szóba kerül a bányászat is, érdemes-e fejleszteni, érdemes-e még beruháznunk a bányászati iparágba, főképp a szénbányászatba. Nem lenne-e helyesebb és gazdaságosabb az egyre növekvő szénigényt importtal kielégíteni? A bányászati iparágak vagy termékek jelenlegi termelői ára nincs kapcsolatban önköltségükkel és ezért „veszteséges” működésük csak látszólagos. Mennyi a szén önköltsége Hogy érdemes-e nálunk a bányászatot fejleszteni, elégséges, ha csak megközelítő reál-önköltséget kimutatjuk. Egy tonna 3400—3500 kalóriás szén önköltsége 1957 végén 190—200 Ft körül mozgott. Ez azonban nem tényleges önköltség, mert a bányafa, az acéláru stb. a szén önköltségébe a valóságos értéknél alacsonyabb áron kerülnek be. Ha ezt az árkülönbözetet hozzászámítjuk a szén önköltségéhez, akkor az említett minőségű egy tonna szén önköltsége kb. 240— 250 Ft körül lenne. A „Yearbook of International Trade Statistics 1955.” szerint egy tonna 6000— 7000 kalóriás szén ára a hozzánk legközelebb fekvő Ausztriában 19,34 dollár volt. Ennek figyelembevételével megállapítható, hogy nyugatról 20 dolláron alul nem igen kaphatunk szenet. Ha a kalóriaeltéréseket is figyelembe vesszük, egy dollár értékű szén termelési költsége kb. 25 forint, ami nem mondható kedvezőtlennek. A szénbányászat fejlesztésének kérdését vizsgálva — a gazdaságosságon kívül — figyelembe kell vennünk, hogy az iparfejlesztés — a hazai energiabázis nélkül — csak úgy képzelhető el, ha nagymértékű importra támaszkodunk. A legfontosabb bányászati termékek tekintetében viszont nem lehetünk ráutalva más országokra, nem utolsó sorban azért sem, mert a nagy mennyiségű szénimport egyrészt tovább súlyosbítaná devizagondjainkat, másrészt egész Európában általános szénhiány van, s szén „bármilyen” mennyiségben nem is kapható. Termeljék ki a meddőhányókat Nem kétséges azonban, hogy a hazai széntermelés fejlesztése — új bányák útján — igen nagyösszegű beruházásokat igényel. Tehát újabb bányák nyitása — figyelemmel jelenlegi viszonyainkra is — igen meggondolandó. Ezért a szükségletet a meglevő bányáinkból, ill. egyéb módon kell biztosítani. Igen fontos lenne meddőhányóink mielőbbi kitermelése. A meddőhányók, nagyobb arányú beruházások nélkül, gyorsabban és olcsóbban adnak szenet, mint az új bányák. Nyerhetünk szenet úgy is, ha készleteinket használjuk fel, illetve nagyobb hatásfokkal alakítjuk át energiává. A kazánok nagy része elavult Ez utóbbi területen valóban igen sok a tennivaló. Az ötéves terv alatt az iparban energetikai beruházások alig történtek. A kazánkpark jó része elavult, korszerűtlen. A tégla és cserépiparban pl. a kazánok átlagos életkora 40 év körül van. Nem sok történt a szén minőségének megjavítása, a szén nemesítése terén sem. A brikettipar nem sokat fejlődött, így a háztartásokban — különösen aprószénfelhasználás esetén — igen nagy volt a veszteség, a pazarlás. A szénfelhasználók általában nem rendelkeznek korszerű széntárolókkal. A szabad ég alatt való tárolás esetén nagy a kalóriaveszteség. Sok esetben a tárolt szén öngyulladás következtében a tárolóhelyen elégett. A villamosenergiaiparban — ahol a kitermelt szénnek kb. 40 százalékát használják fel — az elérhető szénmegtakarítás igen jelentős lehet a régi, ma már kedvezőtlen hatásfokú erőművek átépítésével, az elavult kis teljesítményű gépek és kazánok kicserélésével. A kohászatban a vállalati belső szállítás dieselesítése, a kemencéknél az oxigénes aláfúvás alkalmazása stb. a szénfogyasztás csökkentésének az útja. A vasút elavult mozdonyparkjának kicserélése, módosítása szintén számottevő szénmegtakarítást eredményezhet. A legfontosabb vasútvonalak dieselesítése, vagy villamosítása, a vasúti tolatás dieselesítése esetén csak ezen területen a széntermelésnek kb. 5 százalékát lehetne 7-8 év múlva megtakarítani. Mindezek a korszerűsítések természetesen fokozott, a szénbányászat fejlesztésével egyidejű beruházást igényelnek, eredmények azonban már néhány éven belül jelentkeznének. OHRENSTEIN L.—OROSZ L. Szénimport, új bányák helyett energetikai beruházásokat 2 KÉTMILLIÓS BERUHÁZÁS ital TÖBB TÍZMILLIÓS MEGTAKARÍTÁS KÜLFÖLDÖN IGEN ELTERJEDT A MŰANYAGCSAPÁGY Ha csapágyról van szó, a laikus rendszerint acél golyóscsapágyat, esetleg bronz vagy más fémből készült csapágyat képzel maga elé. Ez a fontos gépalkatrész azonban ma már a műanyagból készül. S méghozzá igen jól beválik. Külföldön már évtizedek óta használják, s az utóbbi években nálunk is kezdi áttörni a bizalmatlanság és a túlzott óvatosság eddig áthághatatlan falát. Még azokban az országokban is, ahol bőven van bronz — például a Szovjetunióban és az Egyesült Államokban — előszeretettel és nagy sikerrel alkalmazzák a műanyagcsapágyat, hiszen az ezzel járó megtakarítás igen jelentős. Az NDK-ban 1950-ben már meghatározták, hogy hová, milyen gépekbe lehet műanyagcsapágyakat alkalmazni. Statisztikai adatok alapján azt is kimutatták hogy egy év alatt, mintegy 6480 tonna színes fémet takarítanak meg a műanyagcsapágyak alkalmazásával. Szerény becslések szerint évente 300 tonna bronzot takaríthatnánk meg ha az illetékesek végre — méltóbb keretek között — hozzákezdenének a műanyagcsapágy gyártásához. Ezt az esztendőnként mintegy hatmillió forintot kétmillió forintos beruházás árán lehetne megtakarítani. Hogyan áll most nálunk a műanyagcsapágy gyártás? Mintegy húsz évvel ezelőtt Breuer Hugó technikus külföldi szakkönyvek alapján műanyagból készült gépalkatrészek gyártásával kezdett foglalkozni. 1949-ben már a Ganz Villanygyárban folytatott biztató kísérleteket textilhulladékból és bakelitből összepréselt csapágyakkal. Ózdról írták, hogy a hengerműben 1956 január 1-től június 30-ig 263 697 forint áramköltséget takarítanak meg műanyagcsapágyak alkalmazása révén. Júliusban újabb 26 367 forintot. S hol van a többi megtakarítás, a színesfém, a kenőanyag — hiszen a műanyagcsapágy vízzel is kenhető, sőt jobban, mint olajjal — a könnyebb és olcsóbb megmunkálhatóság, a nagy teherbíró képesség, a hosszú élettartam, stb.? A BITEX.CSAPÁGYAK KIFOGÁSTALANUL MŰKÖDNEK Ezernyi helyen ezernyi módon alkalmazható ez a csapágyfajta. Már most is számos helyen használják, a legkülönfélébb célokra. A kohászati üzemek lemeznyújtó hengereit műanyagcsapágy tartja, a hidraulikus sajtológépekhez ebből készülnek a mozgóasztal oszlopvezetékei. A daruk, a szállítószalagok, a mezőgazdasági gépek szerkezetében, a malmok berendezéseiben, sőt szerszámgépekben is alkalmaztak már ilyen bakelittextil, vagy ahogy röviden mondják: bitexcsapágyakat. Két éve, hogy bizonyos fajtájú szállítószalagok szerkezetébe kísérletképpen 17,50 forintos golyóscsapágyak helyett 2,80-ba kerülő bitex-csapágyakat építettek. Körülbelül ötvenezer ilyen kísérleti csapágyat helyeztek üzembe és reklamáció még nincs. Hogy mennyi a bitex-csapágy élettartama egyelőre nem tudni, eddig egy se ment tönkre! De nemcsak kész csapágy formák készülnek műanyagból. Az egyes típusokból néha oly kevés kell, hogy nem érdemes költséges szerszámokat előállítani. Ezért úgynevezett textilbakelitcsövek is készülnek, amelyekből tetszés szerinti méretű csapágval lehet e-*tergálni, a szükségethez képest ebből is keveset gyártanak. Ma csupán egyetlen régi gép működik, amellyel havi 1000 kg textilbakelitcső készülhet. LEGYEN GAZDÁJA A GYÁRTÁSNAK A jövődi műanyagcsapágyét bizonyítja az is, hogy sikeresek (nálunk is) a polyamidból készült csapággyal folytatott kísérletek. Egy teherautóban már több mint tízezer kilométert futott hibamentesen a kísérleti példány. Polyamid csapágyak gyártására benn van kapacitás, sőt az év végéig négy új gépet is kap a gyár. De annál szűkösebben állunk a hozzávaló anyaggal. Viszont a sokkal könyebben beszerezhető bitex csapágyanyagból az igények — a Kábel- és Műanyaggyár igazgatója szerint — ötven százalékkal nagyobbak a jelenleg meglévő kapacitásnál. Mindez amellett szól, hogy többet kell törődni az új gyártmánnyal. Ahol használják elégedettek vele, sok helyen viszont nem ismerik. A Kábel- és Műanyaggyárban kissé mostohán kezelik ezt az ügyet. A kábelgyártás mellett a csapágygyártás csak a második helyet kapta a gyárban ezért a sok egyéb beruházás mellett sohasem jut pénz a csapágygyártás fejlesztésére. Mindössze néhány prés, gép és szerszámféleség kellene — mint már említettük —, hozzávetőlegesen kétmillió forint értékben, hogy valóban kihasználhassuk a műanyagcsapágy gazdasági és technológiai előnyeit. A műanyagcsapágy élettartama sok esetben többszöröse a színes fémekből készülteknek, a használatban mintegy harminc százalék hajtóenergiát és ötven százalék kenőanyagot lehet vele megtakarítani. Jól állja az ütéseket, rugalmas. 25—30 kg/cm2 fajlagos terhelést is elbír, 3—3,5 m/sec kerületi sebesség mellett. Ha tehát a hatmilliónyi színesfém megtakarításhoz hozzászámítjuk még az energia kenőanyag, sőt megmunkálási megtakarításokat is, a tiszta haszon több mint tízmillió forint lehetne évente. Érdemes lenne végre igazi gazdát keresni ennek a gyártmánynak. Sőt, továbbmenve, helyes lenne, ha a Szabványügyi Hivatal gondoskodna a műanyagcsapágyak szabványosításáról, mert sok tervezőmérnöknek eszébe sem jut, hgy ilyet is lehetne alkalmazni. PÁPAY GYULA Villamos • targoisco Sioz utánfutót (pótkocsit) gyárt Kocsigyártó KSZ Bpest, XIII., Francepán u. 41. Tel.: 200—792.