Figyelő, 1962. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)
1962-07-04 / 27. szám
/okrec7) AZ IPAR TÁVLATI TERVEZÉSÉNEK MÓDSZEREI A módszertan a terv tartalmi követelményeire épül. Ennek megfelelően a terv a termelőerők optimális kihasználásából, ezen belül a legkorlátozottabban rendelkezésre álló termelőerő, a számításba vehető munkaerő mennyiségéből és minőségéből indul ki és ennek leghatékonyabb elosztását tűzi ki célul. Összehasonlítás a világszínvonallal Tekintve, hogy egyik fontos feladatunk a legfejlettebb országok utolérése, a fejlődés mértékének megállapításakor — az eddigi gyakorlattól eltérően — nem valamilyen bázisidőszakhoz viszonyított előrehaladást vizsgálunk, hanem a világ ismert, legfejlettebb eredményeivel kívánjuk összevetni a tervezett hazai fejlesztést. Ugyancsak eltérően az eddigi gyakorlattól, elsősorban naturális mutatók alapján kívánjuk megítélni a fejlődés elérhető mértékét. Az alapvető célkitűzések megvalósítása érdekében a módszertan a következő feladatok megoldását irányozza elő, illetve tartja szükségesnek: a) meg kell határozni a termelés valamennyi fontos területén a műszakilag-gazdaságilag haladó és a hazai körülmények között figyelembe vehető legfontosabb irányzatokat (termék, technológia, szervezési módszer); b) az így kiválasztott fejlesztési területeken meg kell határozni az élenjáró világszínvonalat és az ezt jellemző műszaki-gazdasági paramétereket. Mi tervezhető a tudományos eredményekből? Az egyik fontos feladat azon feltételek megállapítása, amelyek között az előirányzott termelést élenjáró termelékenységi színvonalon érhetjük el. Széleskörű vita előzte meg annak eldöntését, hogy egy húszéves időszakban milyen mértékben lehet figyelembe venni a ma már megvalósult technikát és technológiát, illetve milyen mértékben lehet alapozni az ismeretlen eljárásokra. E viták tapasztalatait is figyelembe véve jutottunk arra a megállapodásra, hogy a tervelőirányzatok gerincét csak olyan eljárásokra alapozhatjuk, amelyek már ma a biztos megvalósulás szakaszában vannak. Ebből a szempontból „biztosinak tekinthető kategóriába tartozik általában az, amit a gyakorlatban alkalmaznak. (Ennek „alsó” határa az irodalmilag ismertetett és kipróbált prototípus, illetve félüzemi gyártás vagy egy kivitelezés alatt álló üzem terve.) Ezt az eljárást egyesek esetleg nem helyeslik. Figyelembe kell azonban venni, hogy azon eljárások, találmányok, tudományos elképzelések, amelyek a megvalósulás alacsonyabb stádiumában (laboratóriumi kísérleti eredmények, megalapozott tudományos elképzelések) vannak, nem tervezhetők. Nem állapíthatók meg pL — még a hosszútávlatú tervnél megengedhető bizonytalansággal sem — az előállításukhoz szükséges beruházás-, anyag-, munkaerő-szükséglet. Még kevésbé számíthatunk ezen (esetleges) termékek tervszerű nemzetközi elosztásával. Természetesen ez nem jelentheti azt, hogy a terv nem veszi figyelembe azokat a fejlődési tendenciákat, amelyek a termékek minőségi jellemzőinek, valamint technológiáinak fokozatos, törvényszerűen bekövetkező javulását eredményezik. A tervezésből a technika olyan — jelenleg még nagyüzemi gyártásban nem alkalmazható — forradalmi változásait zárják ki, amelyek egyelőre csak laboratóriumi kísérleti eredmények. Ilyen megfontolások mellett is sok esetben, egy-egy konkrét termelési cél elérésére többféle változat lehetősége merül fel. Az azonos cél elérésére vonatkozó lehetőségek közül gazdasági számítások és műszaki megítélés alapján kell kiválasztani azt az eljárást, amit ma a „technika utolsó szavá”-nak, élenjáró műszaki színvonalnak lehet tekinteni. Ezután kell meghatározni az adott eljárást alkalmazó ország adatai (tervei) alapján a megvalósítás beruházási költségeit, valamint a konkrét eljárásra (technológia stb.) legjellemzőbb naturális mutatókkal az elért, illetve egyes esetekben az elérni kívánt műszaki-gazdasági jellemzőket (pl. az 1 munkaórára jutó beruházási költség és energiaszükséglet, a termékegység előállításához szükséges legfontosabb anyag-, energia- és munkaidő-szükséglet). Feltehetően e vázlatos leírásból is kitűnik, hogy végül rendelkezésünkre áll egy-egy termelési területen a világ élenjáró színvonalának tekinthető eljárás leírása, valamint e színvonalat meghatározó paraméterek rendszere. Ez a mutatószám-rendszer szolgáltatja egyúttal azt a mércét, amellyel összevetjük hazai fejlesztésünk előirányzatait. Azokat az ágazatokat bővítjük, ahol a világszínvonal túlszárnyalható A kiinduló adatokhoz igazodva, az élenjáró eljárások figyelembevételével, de a hazai lehetőségeknek megfelelően kell megtervezni az új létesítményeket és e létesítmények olyan mutatószám-rendszerét is, melyek összehasonlíthatók az élenjáró világszínvonal mutatószámaival. Az elvégzett mérlegelő összehasonlítás első eredményeként levonható az a következtetés, hogy számunkra a termelés azon ágait célszerű bővíteni, amelyekben az előbbiek szerint meghatározott színvonalat túlszárnyalhatjuk; célszerű az előirányzott termelés csökkentése azon ágazatokban, amelyekben az élenjáró színvonal, a speciális körülmények miatt, még csak célul sem tűzhető ki. Gyakorlatilag azonban ezt az iparfejlesztési koncepciót korlátozzák bizonyos realizálási lehetőségek, a piaci helyzet és bizonyos beszerzési lehetőségek. E tényezők kölcsönös mérlegelése alapján lehet csak kialakítani azt a leghatékonyabb ipari struktúrát, amely műszakilag és gazdaságilag megvalósítható, és amely az élenjáró világszínvonalhoz viszonyítva a legeredményesebb változatot jelenti. A tervezésben rendszeres gyakorlat, hogy a megvalósításra javasolt változatok száma meghaladja a rendelkezésre álló munkaerő mennyiségét és a felhalmozás színvonalát. Ilyen esetekben kerül sor a különböző változatok sorolására. Itt már a különböző termelési célt megvalósító termelési lehetőségek és nem egy konkrét cél megvalósításának különböző változatai közötti sorolásról van szó. Ilyen esetekben a sorolás alapja a munkaidő egységére jutó beruházási költség. Célunk ugyanis az, hogy az összes rendelkezésre álló munkaerőt olyan élenjáró színvonalú termelési ágakban foglalkoztassuk, amelyekben viszonylag a legkisebb tőkeráfordítással valósítható meg a kitűzött termelési feladat. Ezen elvek és tervezési módszerek alapján kialakítottuk az iparban megvalósítható legkedvezőbb ágazati struktúrát és termelési színvonalat. A tervező munka következő szakaszában — amely csak részben jelent időbeli következőséget — meg kell határozni a megfelelő terméknomenklatúrát. Ez eltérhet a jelenlegi gyakorlattól, annál is inkább, mert figyelembe kell venni a húsz év során bekövetkező változásokat. Itt nemcsak és nem is elsősorban az új termékek belépésére gondolunk, hanem elsősorban a hazai és a nemzetközi munkamegosztásnak olyan jelentős szélesedésére, amely főleg az alkatrész és részegységek szakosításában, ezeknek specializált gyárakban történő termelésében fog bekövetkezni. Éppen ezért, ennek várható mértékéig, feltétlenül bővíteni kell a terméknomenklatúrát. Az így elkészített nomenklatúra alapján kell meghatározni egyrészt az élenjáró világszínvonalra vonatkozó mutatókat, másrészt a termelés volumenét, a növekedés ütemét, valamint a termelés ráfordításait. A termelés "mennyiségének teljes termelési érték alapján történő számbavételét jelentősen befolyásolja a vállalatok jogi helyzete és szervezeti tagozódása. A húszéves tervezés során ezért teljesen célszerűtlen volna megkísérelni e változások megtervezését, ezért a terv kizárólag ágazati szinten készül és a termelési volumen, illetve a fejlődési ütem meghatározása a nettó termelési index alapján a legcélszerűbb. Munkaidő és munkaerő-szükséglet A tervezés következő szakaszában a termelés anyagráfordítását és munkaidőszükségletét kell meghatározni. Az új létesítmények tervezési módszerének megfelelően, a műszaki-gazdasági színvonal egyik jellemzőjeként szerepelnie kell a termék legfontosabb anyagai fajlagos felhasználási előirányzatainak is. Az anyagszükségletváltozás meghatározásának ez a kiinduló forrása. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy ha valamelyik bázisidőszak a legcélszerűbb ebből a szempontból az 1960-as év adatait alapul venni — termékegységre jutó fajlagos felhasználásait megállapítjuk, az új létesítmények, illetve az új technológiák figyelembevételével lehetővé válik az anyagszükséglet változásainak és e változások tényezőinek meghatározása is. Természetesen nemcsak a fajlagos anyagszükséglet csökkenéséről, hanem a helyettesítő anyagok felhasználásának megtervezéséről is gondoskodni kell Nem lebecsülendő nehézséget fog okozni a megfelelően megállapított terméknomenklatúra alapján történő ténybeli anyagfelhasználás megállapítása, miután az ipar számos területén ilyen adatokkal nem rendelkezünk. Megvan azonban a lehetőség arra, hogy kellő nagyvonalúsággal, de a célhoz szükséges pontossággal, a terméknomenklatúra meghatározott egységeire jutó teljeskörű anyagfelhasználást felmérhessük. Célul kell kitűzni, hogy minden terméknél a legfontosabb anyagokat és azok változását természetes mértékegységben vegyék számba és tervezzék meg. A kevésbé fontos anyagoknál egy-egy iparágban anyagféleségenként összevontan, de feltétlenül természetes mértékegységben és teljeskörűen tervezzék a felhasználást és az anyagszükségletet. A munkaidő-szükséglet megtervezését, lényegében az anyagfelhasználás tervezésénél mondottakhoz hasonlóan és azzal elvileg egyező módon kell végrehajtani. Hangsúlyozzuk azonban, hogy nem a létszám, hanem a munkaidő-, munkaóra-szükségletet kell megtervezni. Ez azért is fontos, mert a húszéves tervidőszakban előirányozható munkaidőcsökkentés a rendelkezésre álló munkaerő mennyisége és a termelés munkaidőszükséglete alapján határozható meg. Ebben is jelentős problémát jelent a bázisadatok meghatározása. Itt is — mint az anyagszükséglet meghatározásánál — célszerű szakmai megközelítő módszereket alkalmazni. Az összes munkaidőfelhasználást termékekre bontva kell megtervezni. A munkaerőszükséglet tervezésében igen fontos a termelés közvetlen szükségleteit meghaladó munkaerőszükséglet meghatározása (itt elsősorban az egy-egy termék termelésétől általában független létszámszükségletre, a kutató, tervező, fejlesztő intézetek létszámigényére gondolunk). A módszertan előírja azt is, hogy a munkaidőszükséglet meghatározásával egyidejűleg meg kell határozni a munkaerőigény szakképzettség szerinti megoszlását is. Már az eddig elmondottakból is kitűnik, hogy számos új, az eddigi tervezési módszerektől eltérő feladatot kell megoldani. Ezeknek szervezeti alapjai sok ágazatban ma csak részben vagy egyáltalán nincsenek meg. A legfontosabb ilyen feladatnak tekinthető az élenjáró világszínvonal műszaki-gazdasági meghatározása. E feladat elvégzését véleményünk szerint az ágazati kutató, tervező és fejlesztő intézetekre kell bízni. A legtöbb ilyen jellegű intézményben, ha nevrt is kellő rendszerezettséggel, de rendelkezésre állnak ilyen jellegű adatok. Emellett a szaksajtó, a hivatásos dokumentációs intézmények nap mint nap sok idevonatkozó adatot hoznak nyilvánosságra. Nemcsak a tervezés előbb vázolt szempontjai, hanem a kutató, fejlesztő, tervező intézetek saját munkája érdekében is szükség van ilyen adatgyűjtésre. Nyugodtan állíthatjuk, hogy a fejlesztésnek bárhol a világon kialakult, leghaladottabb eredményei ismerete nélkül nem lehet helyesen meghatározni a kutatás és a fejlesztés hazai célját. A tervezésnek e cikkben leírt, illetve ezt követő szakaszában a minisztériumokra hárul a kiunka java része. Az Országos Tervhivatal által kidolgozott módszertan csak irányelv, s a minisztériumok ezek alapján, az irányelvek szellemében alakíthatják ki a szakmai sajátosságoknak legjobban megfelelő tervezési rendszert. Sik György A népgazdaság távlati, húszéves terve elkészítésének első szakasza, a kiinduló adatok meghatározása lezárult. A most következő időszakban hozzá kell fogni a terv műszaki-gazdasági megalapozásához és részletes kidolgozásához. E munka keretében az Országos Tervhivatal irányításával kidolgozták az ipari termelés tervezésének módszertani irányelveit és ezek alapján kerül sor a közeljövőben arra, hogy az egyes minisztériumok, szakmai sajátosságaiknak megfelelően, kialakítsák az adott ágazatnak legjobban megfelelő részletes tervezési módszertant. Ilyen jellegű munka hazánkban most folyik először. Sikeresen zárult a közgazdász-továbbképzés első féléve(1) ( Az elmúlt év őszén a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem szervezésében — ötféle témakörrel — indult a közgazdász továbbképző tanfolyam, amelyre minden várakozáson felüli létszám: 1132 hallgató iratkozott be. A tanfolyam első féléve a napokban sikerrel zárult, s elkészült a számvetése is. Érdemes ebből idézni: A közgazdász továbbképző tanfolyam 1132 hallgatójából 843 — a hallgatók 74 százaléka — rendelkezik egyetemi, illetve főiskolai végzettséggel. Kevésbé örvendetes a helyzet a vezető funkciókban dolgozók arányánál. A hallgatóknak mintegy a 32—33 százaléka tölt be vezető funkciót, ami többek között arra is mutat, hogy a vezető funkcióban levő közgazdászok a kívánatosnál kevésbé vették igénybe ezt a tanulási formát. Ugyancsak kevésbé örvendetes a kor szerint megoszlás: a hallgatók közül mindössze 184 fő 24—30 éves, a többség 30 évesnél idősebb. A fiatalabb, nemrégen végzett közgazdászok tehát nincsenek számarányuknak megfelelően képviselve a hallgatók között. Az viszont kedvező, hogy több mint 700, negyvenévesnél idősebb közgazdász vett részt a továbbképzésen. Statisztikailag kimutatták az egyes tanfolyamok hallgatóinak arányát is. A hallgatók jelentős többsége, 40 százaléka — amint ez várható is volt — a matematikai tanfolyamot választotta. A politikai gazdaságtan tanfolyamra jelentkezett 178 fő. Lemorzsolódás lényegében nem volt, a hallgatók túlnyomó többsége rendszeresen megjelent az előadásokon. • Annak ellenére, hogy nagyon rövid idő állt rendelkezésre, az előadók előkészítésére, sikerült megfelelő színvonalú előadókat biztosítani. Egy-két előadástól eltekintve — amellyel szemben a hallgatók egy részének voltak megjegyzései —, igen sikeresek voltak az előadások és a hallgatók túlnyomó többsége nagyon elégedett a továbbképzés színvonalával és tartalmával. A Munkagazdaságtan előadássorozatban észrevételek főleg azzal az előadással kapcsolatban voltak, amely gyakorlati, egyszerű módszerekkel igyekezett bemutatni a normázás folyamatát. Miután a hallgatók között több normás volt, ezek számára az előadás feleslegesnek és primitívnek tűnt. Ugyanakkor a hallgatók másik része helyeselte, hogy az általános és elméleti problémák vázolása mellett ilyen gyakorlati előadás is szerepel a tanfolyamon. A matematikai előadásoknál a hallgatók nagyobb része azt kívánta, hogy az előadások a matematikai alapokkal is foglalkozzanak. A hallgatóság más része viszont azt is feleslegesnek tartotta, amit az előadó az általános matematikai ismeretekből ismételt. A problémát a tanfolyam vezetősége úgy igyekezett megoldani, hogy azok számára, akik vagy elfelejtették, vagy pedig nem is tanulták az előadások megértéséhez szükséges matematikai alapokat, gyakorlati matematikai foglalkozásokat szervezett. A részvétel azonban ezeken a foglalkozásokon elég csekély volt. A tapasztalatok alapján — megfelelő érdelődés esetén — talán érdemes lenne egy előképző tanfolyamot indítani. Mindent összevéve, a közgazdász továbbképzés első — lényegében kísérleti — félévét sikeresnek tekinthetjük mind a tanfolyamok színvonalát, mind pedig a résztvevők számát tekintve. Az első félévben szerzett tapasztalatok segítséget nyújtanak a továbbképzés formáinak, módszereinek kialakításához és továbbfejlesztéséhez. Július végén, augusztus elején nyomtatott tájékoztató jelenik meg a közgazdász továbbképző tanfolyamokról, valamint a jelentkezési módról, határidőkről. A tájékoztató az egyetemen, valamint a Közgazdasági és Jogi Könyvesboltban (V., Nádor utca 8.) vehető át. Közgazdász Továbbképző Tagozat Igazgatósága 3