Figyelő, 1971. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)

1971-07-07 / 27. szám

FIGYELŐ, 1971. JÚLIUS 7. A népgazdaság fejlesztésének célja a szocialista társadalom erősítése, gazdagítása, a személyes jövedelmek és a fogyasztás tartós növekedésének biztosítása. Ez a cél azonban nem válhat egyoldalú, kizárólag a növekedés ütemét szem előtt tartó koncepcióvá. Az átlagszámok bűvöletében nem szabad megfeledkeznünk a fejlődés strukturális oldaláról, a rétegeződési szempontokról. Úgy vélem, nem állok egyedül azzal a véleményemmel, hogy a két világrendszer közötti versenyt nemcsak a fogyasztás és a jövedelmek átlagos színvonala, hanem az elosztás jellege és igazságossága terén is érvényesíteni kell. Igazságosságon nem elvont etikai kategóriát értek, hanem azt, hogy a kialakuló jövedelmi arányok, jövedelmi különbségek mennyiben egyeznek meg a társadalom érdekeivel és értékítéletével. A jövedelmi politika a jövedelmi rétegeződés megítélésének alapvető nehézsége, de egyben a probléma megközelítésének kulcsa is, hogy a jövedelmek megszerzésének és felhasználásának mások az alapvető egységei. A jövedelmekhez személyek jutnak, mégpedig úgy ,hogy a jövedelmekhez jutás mértékét alapvetően e személyek egyedi ismérvei, például a társadalmi munkamegosztásban betöltött szerep, e tevékenység hatásfoka, az életkor, a korábban végzett tevékenység határozza meg. Az egyes személyek által megszerzett jövedelmekben azonban — a társadalomnak a gazdaságpolitikai és szociálpolitikai döntésekben megnyilvánuló értékítélete mellett — spontán folyamatok, véletlen mozzanatok is éreztetik hatásukat. Háztartások szerint A jövedelmek felhasználásának alapvető egységei azonban a háztartások, ahol a háztartás összes jövedelmeiben való részesedés sokkal inkább a közösen mérlegelt szükségletek, mintsem az egyes személyek által megszerzett jövedelmek arányában történik. Ezért jellemezzük általában a háztartási egy főre, vagy egy fogyasztási egységre jutó jövedelem nagysága szerinti megoszlással a személyi jövedelemelosztást és annak egyenlőtlenségét Az 1. számú ábráról leolvasható, hogy a munkás és alkalmazott háztartásokba tartozó személyeknek az egy főre jutó jövedelem nagysága szerinti megoszlása hogyan változott 1962 és 1970 között. (Az 1962. évi adatok a KSH reprezentatív felvételéből származnak, az 1970. évi adatok az Országos Tervhivatal Tervgazdasági Intézetében végzett modellszámításokból nyert becslések.) A grafikon adatai is azt mutatják, hogy 1962 és 1970 között lényeges változások következtek be a jövedelem nagysága szerinti megoszlásban, melyek részint az átlagos jövedelem-színvonal emelkedésének, részint a jövedelmi egyenlőtlenség csökkenésének eredményei. Egyenlőtlenségen általában különböző ismérvekkel rendelkező személyek, csoportok közötti relatív jövedelem különbséget értünk. A jövedelem egyenlőtlenséggel rokon fogalom a jövedelmek koncentrációja, vagyis, hogy az összes személyek adott hányadaaz összes jövedelmek milyen hányadával rendelkezik. Ezt legegyszerűbben koncentrációs görbe segítségével szemléltethetjük. Tegyük fel, hogy rendelkezésre állnak a háztartásoknak az egy főre jutó jövedelem növekvő sorrendjében rendezett adatai. A koordinátarendszerben azt tüntetjük fel, hogy a személyek adott hányadához (vízszintes tengely) az összes jövedelmek milyen hányada tartozik (függőleges tengely.) A 2. számú ábra a KSH 1962. évi reprezentatív felvételének adataival mutatja be a jövedelmek koncentrációját. A görbe, illetve a 0, P pontokat összekötő egyenes és görbe közötti terület jellemzi a koncentráció, illetve a jövedelem egyenlőtlenség mértékét. Az ábrában feltüntetett 45 fokos egyenes a „teljes egyenlőség” állapotát tükrözi, amikor is a személyek adott százalékához az összes jövedelmek azonos százaléka tartozik. A jövedelmmi egyenlőtlenségről megállapíthatjuk, hogy az önmagában sem károsnak, sem hasznosnak nem minősíthető, mivel magában foglalja mind a különböző tevékenységeket végzők, mind a különböző hatásfokkal dolgozó személyek által megszerzett jövedelmek közötti társadalmilag kívánatos differenciálódást, mind pedig a jövedelem- és szociálpolitika által csökkentendő nem kívánatos jövedelmi különbségeket is. A jövedelem- és szociálpolitika egyik fő feladata éppen az, hogy különbséget tegyen a jövedelmi egyenlőtlenség kívánatos és nem kívánatos, társadalmi céljainkkal összhangban levő, vagy azokkal ellentétes vonatkozásai között. A továbbiakban azt szeretném bemutatni, hogy milyen tényezők, milyen mértékben határozzák meg a munkásalkalmazott háztartások egy főre jutó jövedelmében jelentkező egyenlőtlenséget. Az egyenlőtlenséget az átlagosnál magasabb és az annál alacsonyabb egy főre jutó jövedelmű háztartások , átlagos egy főre jutó jövedelmének hányadosával fejezem ki. (A mutató közgazdasági, matematikai és statisztikai tulajdonságainak ismertetésére e cikk terjedelmi korlátai miatt nem térhetek ki.) A vizsgált népességcsoport átlagosegy főre jutó jövedelme az 1962. évi 875 Ft-ról 1970-re közel 50 százalékkal, 1312 Ft-ra nőtt. Ugyanakkor az egyenlőtlenséget kifejező mérőszám 2,07-ről 1,9-re csökkent... Megjegyzem, hogy 1962- ben az átlagosnál kisebb jövedelme volt a munkás-alkalmazott háztartásokba tartozó személyek 57,8 százalékának; e háztartások az összes jövedelem 39,8 százalékával rendelkeztek. Az átlagosnál kisebb egy főre jutó jövedelmű háztartásokba tartozott a keresők 42,6 százaléka, az általános iskolás és annál fiatalabb gyermekek 75,5 százaléka, a középiskolások 62,2 százaléka. Az egyenlőtlenség tényezői Az egyenlőtlenség mértékénél jóval nagyobb jelentősége van annak, hogy ez a jövedelmi differenciáltság milyen tényezők hatására jön létre, ezért helyesnek látjuk bemutatni mind 1962-re, mind 1970-re azt, hogy az egy főre jutó jövedelem egyenlőtlenségre milyen tényezők milyen intenzitással hatnak. Az egy főre jutó jövedelmet és az annak egyenlőtlenségét kifejező mérőszámot a következő tényezők szorzataként fejezhetjük ki: 1 az összes jövedelmet , az összes családtagok számát , az összes munkabért , a keresők számát n a munkaképes korú, nem továbbtanuló és a nyugdíjkorhatár feletti kereső személyek számát , a döntően inaktív munkaerőnek számító személyek eltartásához hozzájáruló szociális jövedelmek (nyugdíj, ösztöndíj, családi pótlék, segélyek stb.) összegét jelöli. A szorzati azonosság első tényezője az átlagkereseteket, második és harmadik tényezője a foglalkoztatottság közgazdasági, illetve demográfiai aspektusát fejezi ki. A negyedik tényező a béren felüli szociális jövedelmek jövedelemnövelő hatását mutatja, míg az ötödik tényező azt fejezi ki, hogy a család összes jövedelmei milyen mértékben haladják meg a bérek és szociális jövedelmek összegét. Mint minden elhatárolással, természetesen ezzel is problémák vannak. Így például a foglalkoztatottság közgazdasági aspektusának minősített tényezőnél erősen vitatható, hogy a többgyermekes anyák tényleg aktivizálható munkaerőnek tekinthetők-e. Ha a Központi Statisztikai Hivatal 1963. évi reprezentatív felvételének adatai és az 1970. évi becslések alapján megvizsgáljuk, hogy e tényezők milyen mértékben járultak hozzá az egy főre jutó jövedelem megoszlásában jelentkező egyenlőtlenséghez, érdekes és elgondolkoztató képet, kapunk. Az egy főre jutó jövedelemi nagysága szerinti megoszlására utaló tényezők intenzitása a munkás-alkalmazott háztartásokban A táblázatban közölt adatokból a következő megállapításra juthatunk: — A munkabérekben jelentkező különbségek viszonylag kis részét okozzák a jövedelmi egyenlőtlenségnek. Ennek elsősorban nem a keresetek viszonylagos nivelláltsága az oka, hanem az, hogy az alacsony egy főre jutó jövedelem nem azonos az alacsony átlagkeresettel. (1962-ben például az összes keresők 42,8 százalékának volt az átlagosnál magasabb keresete. A megfelelő arányszám 50,5 százalék az átlagosnál magasabb, 32,5 százalékaz átlagosnál alacsonyabb egy főre jutó jövedelmű háztartások keresőinél.) Az aktivizálható munkaerőnek tekinthető személyek foglalkoztatottságában jelentkező differenciák által előidézett jövedelem egyenlőtlenség a gazdasági aktivitás általános növekedése következtében veszít jelentőségéből. 1962 és 1970 között növekszik a háztartások eltérő demográfiai struktúrája által előidézett jövedelemegyenlőtlenség aránya, ugyanakkor részben a spontán fejlődés, de elsősorban kormányintézkedések nyomán jelentősen nőttek a pénzbeni társadalmi juttatások is. E két ellentétes tendencia kölcsönhatásaként lényegében változatlan maradt a foglalkoztatottság „demográfiai” aspektusa által okozott egyenlőtlenségnek a pénzbeni társadalmi juttatások kiegyenlítő hatásával nem kompenzált részaránya. (1962-ben 42,3%—8,5%·33,8%, 1970-ben 46,3%—13,9%(32,4°/0). Itt azonban azt is figyelembe kell venni, hogy a teljes egyenlőtlenség jelentős mértékben csökkent, tehát a lényegében változatlan arányszám is azt tükrözi, hogy számottevő módon csökkent a demográfiai okokból bekövetkező jövedelem egyenlőtlenségnek a pénzbeni társadalmi juttatásokkal ki nem egyenlített része. Amennyiben azt kívánjuk elérni, hogy a végzett munka mennyiségében, minőségében és társadalmi jelentőségében mutatkozó különbségek határozzák meg alapvetően a jövedelmi helyzetet, a fogyasztási lehetőségeket is, úgy tovább kell növelni a pénzbeni társadalmi juttatások részarányát. Jövedelempolitikánk paradoxonja, hogy ahhoz, hogy az elosztás munka szerinti jellegét i magára az életmódra, a fogyasztási lehetőségekre is kiterjeszthessük, elsősorban a pénzbeni társadalmi juttatásokat, vagyis az elosztás szükségletek szerintinek ítélt formáit kell fejleszteni. Szükségletek és munka szerint Itt két vitatható probléma merül fel: — Valóban szükségletek szerinti elosztási formáknak tekinthetők-e a pénzbeni juttatások? — Valóban az elosztás munka szerinti formáinak „kiterjesztése” tekinthető-e feladatunknak? Kiterjesztésről ugyanis csak akkor beszélhetnénk, ha a munkabérekben már megvalósult volna a munkák helyes, a társadalom célkitűzéseivel és megítélésével összhangban levő értékelése. Úgy vélem, egyik kérdésre sem felelhetünk egyértelmű igennel. Noha a munka szerinti elosztás pontos definíciójával még mindig adós a közgazdaságtan, nyilvánvaló, hogy ez olyan vezérelvet jelent, ami a végzett tevékenységhez, annak paramétereihez rendeli az anyagi javakban és szolgáltatásokban való részesedés mértékét. Az elosztás közvetlen munka szerinti formái és a pénzbeni társadalmi juttatások között azonban nincs kínai fal. A nyugdíjak pl. akár a jogosultság feltételeit, akár a kifizetés mértékét tekintjük, szorosan kapcsolódnak a korábban végzett munkához. A családi pótlék kifizetésének alapfeltétele az eltartó munkaviszonya. A gyermekgondozási segély is munka- viszonyhoz kötött. Ami a másik kérdést illeti, úgy érzem, hogy a helyes válasz az, hogy feladatunk a munka szerinti elosztás elveinek kiterjesztése az életmódra, a fogyasztási lehetőségekre, ehhez azonban a bérpolitikában is következetesebben kell alkalmaznunk ezt az elvet. A jelenlegi bérarányokjavítása, a helyesnek ítélt ösztönző kereseti arányok kialakítása csakis növekvő átlagbérszínvonal esetében lehetséges. Ez egyben azt jelenti, hogy a pénzbeni társadalmi juttatások (szociális jövedelmek) növelésének legfőbb korlátja az, hogy a közvetlen anyagi ösztönzés rendszerének megjavítása is jelentős összegeket igényel a lakosság személyes jövedelmeinek növelésére rendelkezésre álló lehetőségekből. Annak viszont, hogy a lakosság egyetlen rétege sem maradjon ki az általános gazdaságiműszaki fejlődés áramából, elengedhetetlen feltétele a szociális jövedelmek állandó növelése. Tisztában vagyok azzal, hogy a jövedelempolitikának a cikkben foglaltakon felül számos alapvető problémája van még, így például a pénzbeni jövedelmek és a társadalmi juttatások azonos vagy eltérő ütemben való fejlesztésének kérdése, az árrendszer és az adópolitika jövedelem-vonatkozásai, a társadalmilag szervezett munkamegosztásban és az azon kívül megszerzett jövedelmek közötti feszültségek kérdése, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Biztos azonban, hogy jövedelempolitikánk alapvető dilemmája továbbra is a rendelkezésre álló növekedési lehetőségeknek a közvetlen ösztönzési és a szociálpolitikai célok közötti megosztása marad. Ez alapvető kérdés, és itt nem indulhatunk ki sem globális összefüggésekből, sem globális arányszámokból. Legfontosabb feladatunk továbbra is az, hogy a keresetek és általában a munkajövedelmek megfelelő ösztönző hatást nyújtó differenciálását úgy biztosítsuk, hogy ezzzel egyidejűleg csökkenjen a családok eltérő összetételéből adódó jövedelemegyenlőtlenség. Ahhoz, hogy ezt a feladatot megvalósítsuk, gondos, tudományos alapokra helyezett jövedelem- és szociálpolitikai stratégiát kell kialakítanunk. A tervező munkában egyre nagyobb szerepet kell biztosítani a rétegvizsgálatoknak és a jövedelemmodelleknek. Ez azért fontos, mert csak így tudjuk a döntések meghozatala előtt megállapítani, hogy azok tényleg a kívánt réteghatásokhoz vezetnek-e. Ugyanakkor azzal is tisztában kell lennünk, hogy mind az ösztönzési, mind a szociálpolitikai célok megvalósításának csakis a nemzeti jövedelem gyors növekedése lehet a gazdasági alapja. Frigyes Ervin X3&1-21 X539.Va/ Jövedelempolitikánk dilemmája A munkás és alkalmazotti háztartások népességének megoszlása az egy főre jutó jövedelem nagysága szerint Egy főre jutó havi jövedelem (Ft): 400 alatt 401— 600 601— 800 801—1000 1001—1200 1201—000 1101—1600 1601—1800 1801—2000 A KSH 1962. évi felvételének m i adatai 1970. évi modellszámítások 'V///A eredményei 2000 felett A jövedelmek koncentrációja P Jövedelmek 1962 1970 megoszlás, %-ban Az átlagkereset 37,9 43,0 a foglalkoztatottság „közgazdasági” apektusa 41,9 33,0 a foglalkoztatottság „demográfiai” aspektusa 42,9 46,3 a pénzben társadalmi juttatások kiegyenlítő hatása . — 8,5 —13,9 egyéb (pl. a kisegítő gazdaságokból eredő) nivelláló hatások —13,0 — 8,4 Együtt 100,0 100,0