Figyelő, 1976. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-14 / 2. szám
Megújuló szénbányászat (Folytatás az 1. oldalról) szólni a visontai Thorez külfejtésről, amelynek beruházásai az elmúlt évben fejeződtek be. A modern külfejtés 1969- ben kezdte meg termelését és 1975-ben — az 1974. évi árvíz és egyéb nem várt problémák ellenére — 5,4 millió tonna lignitet, az összes széntermelés 21 százalékát termelte s az itt elért teljesítmények nagymértékben javították az egész szénbányászat hatékonysági mutatóit. A szénbányászat részére 1975-ben a visontai beruházást leszámítva mintegy 2,3 milliárd forintos fejlesztési forrás állt rendelkezésre. A szénbányászat fejlesztési forrásait a megváltozott követelményeknek megfelelően használta fel, amit jellemez, hogy közel 1 milliárd forintot fordított gépbeszerzésre, műszaki fejlesztésre, 0,7 milliárdot szénvagyonbővítésre, rekonstrukciókra és mintegy fél milliárd forintot a biztonsági helyzet javítására. Örvendetes, hogy mindezek eredményeként a munkavédelmi helyzet tovább javult. Az 1000 főre eső balesetek száma 10 százalékkal csökkent. A szénbányászat mindent összevetve teljesítette feladatait. Azon túl, hogy a fogyasztói igényeket kielégítette jelentős lépést tett fejlesztési céljaink megvalósítása felé. Villamosenergia szénből Mikor a további fejlődés lehetőségeit elemezzük, érdemes emlékeztetni azokra a problémákra, amelyek 1973 végétől az energiaellátásban világviszonylatban jelentkeztek. Az energiahordozók, elsősorban a szénhidrogén- és kokszárak ugrásszerűen megnövekedtek és a jövőben is, főleg a tőkés piacon, magas árakra lehet számítani. A jövőben jelentősen növekvő hazai energiaigények kielégítésében feltétlenül indokolt tehát a gazdaságos és biztonságos hazai szénvagyont fokozott mértékben igénybe venni. A hazai széntermelés növelésével tőkés importot helyettesíthetünk és a széntermelés fokozásához már megkutatott, jó minőségű szén- és lignitvagyon áll rendelkezésre, amelynek leművelésénél a legmodernebb technikát lehet alkalmazni. A szénbányászat előtt tehát kettős feladat áll. Egyrészt, a meglevő bányák fokozott műszaki fejlesztéséről kell gondoskodni és közben a lehetséges maximális széntermelést biztosítani, másrészt új bányákat kell építeni és azokat 1981- től kezdődően a szénbázisú erőművek létesítésével összhangban termelésbe léptetni. _ A szénbányászat a IV. ötéves tervidőszak végén megkezdte a meglevő bányák összehangolt, komplex műszaki fejlesztésének előkészítését, amelynek teljes realizálására az V. ötéves tervidőszakban került sor. A fejlesztés a fejtések további korszerűsítése mellett kiterjed a vágathajtás gépesítésére, a szénanyag- és személyszállítás lehetséges korszerűsítésére, a termelésirányítás automatizálására és nem utolsósorban a bányaveszélyek megelőzésére, az elhárító és védekező rendszerek tökéletesítésére. A szénbányászat termelése az V. ötéves tervidőszakban is 25 millió/év körül lesz, amelyen belül azonban a külfejtéses termelés mintegy 1 millió tonnával növekszik, a mélyműveléses széntermelés viszont tovább csökken. Növekvő termelés — csökkenő létszám A mélyműveléses szénbányászatban a gépi jövesztés részarányát 60, a komplex gépesítésű munkahelyek termelését 40 százalék fölé kell növelni. Legnagyobb figyelmet a vágathajtás gépesítésére kell fordítani. El kell érni, hogy 1980-ra a vágatok 30—35 százalékát korszerű gépekkel hajtsák ki. Ezeknek, valamint a kiszolgáló munkafolyamatok fejlesztésének eredményeként nagymértékben javulnak a bányászat munkakörülményei, és 1980- ra mintegy 20 százalékkal növekszik a termelékenység. A meglevő bányák fejlesztésével öszszefüggésben ki kell emelni a mecseki kokszolható széntermelés fejlesztésének szükségességét. Ezen a területen a Dunaújvárosi Kokszoló kapacitásfejlesztésével összhangban fel kell készülni arra, hogy 1981—82-től évi mintegy 3 millió tonna feketeszén — illetve évente 670 ezer tonna kokszolható koncentrátum — termelése elérhető legyen. Az V. ötéves tervidőszakban, folytatni kell a Minisztertanács 1974. évi határozatának végrehajtását, amelynek nyomán a bányászok bérezésében, lakáshelyzetében, szociális ellátottságában, szakmai képzésében jelentős fejlesztésre kerül sor. Erre az új bányák építési feltételeinek biztosítása és zökkentőmentes üzembehelyezése, üzemeltetése érdekében is szükség van. Az V. ötéves tervidőszakban várható az új bányák technológiai előkészítése és építésük megkezdése is. A jövő új bányái között ki kell emelni a Dorog—Tatabánya—Oroszlány környéki területeken megnyitásra kerülő Márkushegy, Nagyegyháza, Mány, Lencsehegy II. bányákat, valamint a Bükkábrányi külfejtést, amelynek termelése előreláthatólag mintegy kétszerese lesz a Thorez külfejtés termelésének. Ezeket az új bányákat a VI. és VII. ötéves tervidőszakban helyezik üzembe, s termelésükre ebben az időszakban több mint 3000 MW összteljesítményű villamos erőművet létesítünk. Ezekkel a nagyteljesítményű bányákkal a széntermelés 1990-ig 40—45 százalékkal, 36—37 millió ■ tonnára növekszik, azonban ez még így is a várható energiafelhasználásnak csak amintegy 20 százalékát fedezi. Az új szénbányákból — a nagyegyházi és mányi területeken — lehetőség nyílik a széntelepek alatt elhelyezkedő jóminőségű bauxitvagyon leművelésére is. Ez nagymértékben növeli a bányanyitások jelentőségét, a bányászat gazdaságosságát. A meglevő bányák korszerűsítésével és a modern, új bányák létesítésével a termelékenység közel háromszorosára növekszik, s így a jelenleginél lényegesen több termelést fokozatosan csökkenő bányászlétszámmal tudjuk biztosítani. 1990- ig elérjük, hogy a szénbányászat korszerű, biztonságos, a klasszikus bányászathoz már csak kevéssé hasonlító iparággá válik. Dr. Halász Tibor FIGYELŐ, 1976. JANUÁR 14. ---------7” JW£ Érthetően nem fogadták lelkesedéssel az érdekelt intézmények és vállalatok a munkaügyi miniszter és a pénzügyminiszter együttes rendeletét a igazgatási és az adminisztratívügyviteli létszámfelvételi zárlatról. Még hatályba sem lépett a rendelet, máris vitatták és — ahogy ez lenni szokott— ki-ki jó előre igyekezett, magát bebiztosítani. Nagy forgalmat bonyolítottak le a munkahelyek felvételi irodái, betöltötték — ahol erre módjuk volt — minden üres ügyviteli és adminisztratív státuszt, olykor válogatás és gondolkodás nélkül. A lázas buzgólkodást nagyhangú viták, keserű kifakadások és aggodalmaskodó, sőt „drámai” kérdések körítették. Például: mi lesz az idén végző egyetemistákkal, főiskolásokkal, akik jórésze eleve csak alkalmazotti munkakörben helyezkedhet el? Mi lesz a rengeteg érettségizővel, akik szakképzetlenek, s nagyobb részük eleve íróasztalra pályázik? Mi lesz az önálló létszámgazdálkodásról meghirdetett elvekkel s egyáltalán: mi lesz a vállalati önállósággal, ha egyszer ilyen kemély és szigorú adminisztratív rendszabályokat léptetnek életbe? Igaz, szigorú intézkedésről van szó, olyan adminisztratív előírásokról, amelyektől az utóbbi években már elszoktak a munkahelyi vezetők. Csakhogy: senki se feledje, ez a rendelet nem minden előzmény nélkül született. Kezdetben voltak jószándékú figyelmeztetések. Lényegük: egészségtelenül és indokolatlanul nő az alkalmazottak — s ezen belül is az adminisztratív dolgozók — száma. Akárcsak a falaknak beszéltek volna. Aztán jöttek a már határozottabb hangú, de még mindig mindenfajta önállóságot tiszteletben tartó határozatok — minden gyakorlati eredmény nélkül. Az alkalmazottak száma egyre gyorsabb ütemben nőtt és — feltehetően a határozatokra való válaszként — megszülettek az ideológiák, hogy a vállalatok megnövekedett feladatai..., meg az átszervezések, a trösztösítés, a vidéki ipartelepítés, az ügyviteli munka elavult — és az anyagiak híján csak apránként korszerűsíthető — módszerei. S minden ideológiák sarkpontja: „nem magunknak, hanem másoknak — fölfelé — adminisztrálunk!” Minden érv helytállónak látszik, sokban felfedezhető némi igazság. De az sem vitatható, hogy amíg bizonyos adminisztratív tennivalók valóban megszaporodtak, addig más feladatok ellátására ma már nem lenne szükség. Nálunk viszont úgy bővítették, hogy közben elfeledkeztek az egyszerűsítésről. És elfeledkeztek az adminisztratív dolgozóknak — a megváltozott feladatokhoz igazodó — átképzéséről. A munka változott, a módszer a régi. Az ügyvitel világszerte terjedő racionalizálását és ennek nélkülözhetetlen technikai eszközeit, szervezési módszereit jobbára csak hírből ismerjük, mert — akárcsak a termelőműhelyekben — az ügyvitelnél is ott tartunk, hogy egyszerűbb, kényelmesebb újabb és újabb embereket alkalmazni, mint a munka ésszerűsítésén gondolkodni, és a legkézenfekvőbb szervezési megoldásokat végrehajtani. Mindez többnyire a vállalatoknak, az intézményeknek címzett megjegyzés, ám a gazdálkodóegységeknél is okkal kérdezhetik: mit tegyenek, ha a gazdaságirányítási rendszer, egyes részterületeken olyan pontosságra és részletességre kényszerít, amikor már kérdéses, hogy kifizetődő-e az ezzel járó nyilvántartási, ügyviteli munka? Az ilyenfajta kérdésekre is kész a rendszerint minden vitát lezáró válasz: a precíz ügyvitel, s az ezzel járó adminisztratív létszám emelkedése a világjelenség. Igen ám, de nagyon nem mindegy, hogy egy munkahelyen mondjuk tízről húszra, vagy 60-ról 70-re emelkedik az íróasztal mellett ülők száma? A munkaerő-gazdálkodásban levő tartalék kiaknázása hosszú idő óta foglalkoztatja a szakembereket. A témáról százával jelennek meg a különböző publikációk, újságcikkek. De az efféle vizsgálódások, számítgatások javarésze inkább csak a termelő műhelyekre, a produktív munkát végzők körére koncentrált, és jóval kevesebb szó esik arról, hogy milyen tartalékok találhatók az irodákban. Egyes — óvatos — számítások szerint, csak az állami iparvállalatoknál az adminisztratív létszám mozgósítható tartaléka eléri a 25—30 ezer főt. A jelenleginél lényegesen szervezettebb és korszerűbb eszközökkel dolgozó ügyvitel esetén jelentős részük nélkülözhető lenne. A nagyobb hányad azonban ma olyan munkát végez, ami felesleges, s ugyanakkor mások, a fontos és szükséges tennivalók tömegével birkóznak egyre reménytelenebbül. Erre azonban nem elég csak figyelmeztetni, mert a figyelmeztető szót — a jelek szerint — nem hallják a munkáltatók. S való igaz: minden adminisztratív intézkedés veszélyekkel is jár, de ez esetben nem volt más választás. Ami szép szóval, tanáccsal, figyelmeztetéssel nem ment, azt most hatósági úton-módon kell kikényszeríteni. Sajnos. 5 omy IDEGENFORGALMI KUTATÁS Magyarországon a turizmus fejlődését az elméleti megalapozás hosszú ideig nem követte. Ma már különösen az idegenforgalom közgazdasági kérdéseit tekintve nemzetközi mércével is kielégítő színvonalú kezdeti eredmények születtek. Az idegenforgalmi szakember nem lehet „tudósa” valamennyi kapcsolódó tudományágnak, s nem vállalkozhat arra, hogy e szerteágazó területen saját maga végezen alapvető kutatásokat. Az idegenforgalom kutatásában különösen fontos a sokrétű információs bázis létrehozása a minden részletre kiterjedő kutatómunka megszervezése. Az idegenforgalmi elemző munkában az 1964-es év a gyakorlat oldaláról hozott fordulópontot: — Sok irányból indult meg a turisták áramlása hazánkba és a forgalom mérete a korábbit jóval meghaladta. — Új utazási irodák alakultak az IBUSZ mellett. — A magyar idegenforgalom központi irányítása megváltozott, létrejöttek azok a szervek, amelyek az elméleti és gyakorlati munkát is új felfogásban kzedték irányítani. — Mindenütt nagyobb szerepet kapott a szakmai elemzés és komplex szemléletmód kezdett kialakulni. — Sok szakember — aki eddig más területen dolgozott — visszajött az idegenforgalomba. — Több tudományos minősítést szereztek idegenforgalmi témákból. — Folyóiratok, kiadványok jelentek meg az idegenforgalom témakörében. Az idegenforgalmi „fordulat éve” után újabb, fejlődési szakasz kezdődött 1968- ban. Megalakult, illetve átszerveződött az Országos Idegenforgalmi Tanács (OIT) és az Országos Idegenforgalmi Hivatal helyett létrejött az Országos Idegenforgalmi Tanács Titkársága, mely kézbe vette a kutatómunka irányítását is. Az idegenforgalom dinamikus fejlődését néhány adat is jól illusztrálja. Az idegenforgalmi bevételek 1974-ben az importvásárlások mintegy 2 és fél százalékára nyújtottak fedezetet. A magyar lakosság idegenforgalmi szerepe is megnőtt, mert a felnőtt lakosság a fizetett szabadság időtartamának mintegy 19 százalékát külföldi utazásokra és mintegy felét általában a turizmusra fordította. Az idegenforgalom társadalmi és gazdasági jelentőségének fokozódása felvetette azt az igényt is, hogy össze kell hangolni az idegenforgalmi kutatásokat és azokat a gyakorlat szolgálatába kell állítani. E kutatásokat mindaddig decentralizált jelleggel célszerű folytatni, amíg meg nem érik a helyzet egy önálló, az idegenforgalom legfőbb irányító szerve alá tartozó kutatóbázis létrehozására. Az elmúlt évtizedekben végzett kutatások egyben a magyar idegenforgalom fő irányait, problémáit és a fejlődés (néha ellentmondásos) szükségleteit is mutatják. A kutatások viszonylag többet foglalkoztak a deviza- és árfolyamkérdésekkel, az idegenforgalmi piaccal, a területfejlesztés és az infrastruktúra kérdéseivel, új idegenforgalmi centrumok tervszerű fejlesztésével, a közlekedés és az idegenforgalom kapcsolatával. Sokkal kevesebb munkát fektettek viszont olyan kérdések kutatásába és elemzésébe, mint a szabadidő eltöltésének módja, a jövedelmi és fogyasztási viszonyok hatása a turizmusra, a szálláshelyek és vendéglátó létesítmények helyzete, a propaganda hatékonysága, a határformalitások szerepe, az idegenforgalmi folyosók kialakítása, az utazási irodáik működési, szervezési tevékenysége stb. Mintegy negyvenre tehető azoknak a hivatalos szerveknek, intézményeknek, intézeteknek és vállalatoknak a száma, ahol idegenforgalmi vonatkozású kutatómunka folyik, illetve a lehetőségek alapján folyhatna. Intenzíven és tervszerűen azonban tíznél kevesebb helyen foglalkoznak idegenforgalmi témákkal. Az országon belüli tudományos erők koncentrálásával és a szocialista országok összefogásával elérhető lenne, hogy az idegenforgalom nagyon sok feltáratlan témájában eljussunk az alapvető információkig és elemzésekig. Ezáltal csökkenne a kutatások és a gyakorlat közötti aránytalanság, később pedig az elméleti munka az idegenforgalom tervezésének és irányításának nélkülözhetetlen segítőtársa lenne — hasonlóan amint az más szakterületeken már korábban megtörtént. Dr. Kovács László