Figyelő, 1982. január-június (26. évfolyam, 2-25. szám)
1982-03-10 / 10. szám
1982. MÁRCIUS 10 (figmo) Az eddigi kisvállalkozások, többsége a szellemi szolgáltatások területén jött létre, a termelő szférában — érthető okokból — nehezebb, bonyolultabb új vállalkozások alapítása. Az egyik lehetőség az állami ipar vállalatainál gazdasági munkaközösségek (GMK) létesítése. Számos vállalatnál napirenden van ilyen munkaközösségek szervezése. A Dunai Vasműben pedig már meg is kezdte munkáját több GMK. A kezdeményezők a vállalat Egyes gyártmányok kínálatának növelése és a beruházások tervezett ütemének tartása már korábban is arra kényszerítette a Dunai Vasművet, hogy mellékfoglalkozású és külföldi dolgozókat alkalmazzon. Ezzel együttsem képes kielégíteni a könnyű acélszerkezet és a hidegen hajlított profilok iránti keresletet. Az előbbiből 10, az utóbbiból 15 ezer tonnával több a kereslet, mint a kínálat.További feladat csarnoki mozgó daruk felszerelése és karbantartása. Nagy lehetőségeket rejt magában a salakhányó haszonanyagainak a kitermelése. A vállalat tehát maga kezdeményezte kisvállalkozások életre hívását, megkeresve azokat a szűk keresztmetszeteket, amelyek feloldása a vállalat érdekében áll és persze technológiailag többé-kevésbé elválasztható, „kiemelhető” a vertikális termelési láncból A munkaerő elvándorlás megelőzése és a saját rezsiben végzett munka kedvezőbb költségszínvonala is arra indította a vállalatot, hogy éljen az új vállalkozási formák lehetőségével. A Dunai Vasműben gazdaságossági számításokat végeztek, hogy a kiválasztott területeken milyen ráfordítási tartományban éri meg a vállalatnak munkaközösségek alapítása. A vállalat dolgozói is kezde- ■ ményezhetik és kezdeményezik is kisvállalkozások alapítását. Ezek is összhangban vannak a vállalati célokkal és érdekekkel. Például — egyebek között — egyesek a vasmű hulladékhőjének hasznosítására (melegházak létesítésével), mások szakfordítások végzésére (a laikus és költséges külső fordítások helyettesítésére, vagy újítások bevezetéséhez szükséges berendezések gyártására, kohászati anyagvizsgálatok végzésére vállalkoznának. Mindent összevetve, részben a vállalati pályázatok hatására, eddig 11 társasági szerződési bejelentés történt, és ezek közül öt szerződést már megkötöttek az acélszerkezet-gyártásra és horganyzásra. Kockázat, tartalék A szerződés szerint a három acélszerkezet-gyártó GMK öszszesen 1500 tonna szerkezet gyártását vállalja 3 hónap alatt, munkaidőn kívül. A szerződés a Dunai Vasmű és a GMK képviseletében a vállalkozó (a közös képviselő) között létesül. Eszerint például a III. GMK vállalkozik arra, hogy 1982. március 31-ig 275 tonna, április 30-ig pedig 13,7 tonna M 12-es szerkezetet gyárt le a vasmű Acélszerkezeti üzemében, munkaidőn kívül, a lemezfeldolgozó gyáregység diszpozíciója szerint. A már működő GMK-ek létszáma egyenként 30 fő, tehát kimerítik a jogszabályban meghatározott maximális létszámlehetőséget. Ez azt jelenti, hogy ez ideig egy ezer főt foglalkoztató gyáregységből kilencvenen vesznek részt a kisvállalkozásban. A szerződés szerint a vállalat a GMK-ek rendelkezésére bocsátja a szükséges gépeket és berendezéseket, mégpedig díjmentesen. Az igen nagy értékű gépek reális bérleti díja alighanem meghaladná a GMK-ek anyagi erejét. Egyébként a vállalás teljesítésének ellenértékét részben az eszközök díjmentes használatának figyelembevételével állapítják meg. Megjegyzem, hogy más területeken — például a szerelőtevékenységben, vagy a salakhányó kitermelésben — a vállalati eszközök használatáért bérleti díjat kell majd fizetni. A szerződés azt is kimondja, hogy a GMK közös képviselője felelős a társadalmi tulajdon megőrzéséért, az általa használt gépekért, berendezésekért, az épületek, energiahálózatok megóvásáért, szakszerű üzemeltetéséért, s egyben szavatosságot vállal a gyárt ,mány kiváló minőségben való elkészítéséért. Az acélszerkezet-gyártó GMK- ek lényegében bérmunka megállapodások alapján működnek, tehát a vállalkozás legegyszerűbb formájáról van szó. A társasági szerződést aláíró tagok vagyoni hozzájárulásként közös rendelkezésre bocsátanak 100-100 forintot. Így a GMK vagyona 3000 forint A szerződés arra is kitér, hogy a GMK tagjai megállapodnak abban, hogy a munkaközösség tartalékalapot képez, maximálisan 50 ezer forint értékhatárig, ezért — az adózási szabályokat betartva — a GMK jövedelméből 10 százalékot külön kezelnek és csak az adózás utáni teljes jövedelem 90 százaléka kérik felosztásra, amíg a tartalékalap az 50 ezer forintot el nem éri. A tartalékalap az esetleges veszteségek fedezésére szolgál. Nem „könnyű*’ pénz A jövedelem elszámolása és végleges felosztása a munka elvégzése után történik, azonban a GMK a tagok részére a végzett munkáért havonta előleget folyósíthat. Az adózott megmaradt nyereséget a tagok, közreműködésük arányában osztják fel. Az acélszerkezet-gyártó munkaközösségek részben a napi műszak után, részben a hét végén dolgoznak. A három csoport jól összeszokott együttesekből áll, vezetőik a vállalati munkaszervezetek vezetőivel azonosak. Az üzemvezetés is ezt támogatta, mert olyan kipróbált szakemberekről, jó szervezőkről van szó, akik a munkaközösségi tagok és az üzemvezetők bizalmát egyaránt élvezik. A GMK által vállalt feladatot, illetve a teljesítés időtartamát a főállásban végzett azonos tevékenység normaóraszükséglete alapján határozzák meg. Ezért a munkaközösségek tagjai valamennyien termelők , a vezetők is. Tekintettel a kölcsönös egymásrautaltságra, a munkaközösségek nem tűrik a munkafegyelmi „lazaságot”. Aki a „könnyű pénz” reményében csatlakozott a munkaközösséghez, és nem teljesít arányosan, azt nem tűrik meg a közösségben.Az acélgyártók, jövedelmüket egyenlő részekre osztják, tehát a csoporton belül nem differenciálnak. Ez a vezetőre is vonatkozik. Ez idő szerint a vezetői, szervezői munkát a munkaközösség külön nem honorálja, jóllehet ilyen tevékenységre még ebben a viszonylag kevéssé szervezésigényes területen is szükség van. Bizonyosra vehető, hogy a bonyolultabb és kockázatosabb tevékenységekre szerveződő munkaközösségekben a vezetői tevékenységet külön is el kell ismerni, mert ellenkező esetben aligha lehet arra számítani, hogy a vezetői funkciót és a kezdeményezést bárki is vállalja. Ennek a véleményüknek egyébként a jelenlegi munkaközösségi vezetők is hangot adtak.A salakhányó kitermelését eddig senki sem vállalta. Itt ugyanis a kitermeléshez szükséges eszközöket bérelni kell és a vállalat 200 ezer forint biztosíték letétbe helyezését kéri. Nem lehet pontosan tudni, hogy a letét nagysága, vagy a bonyolultabb szervező munkát követelő vezetői tevékenység, a nagyobb kockázat vállalása riasztja-e vissza az embereket az egyébként „aranybányának” tartott salakhányakitermelés vállalásától.) Egyébként az érdekelt üzem és gyárvezetőkben is felmerül a kérdés: vajon ők csak a munkaközösségek megalakulásával járó többletmunkát és többletkockázatot vállalják (például, ha a munkaközösség megbukik, ha valamelyik tagja balesetet szenved stb.) anélkül, hogy ezt valamilyen pótlólagos jövedelemmel elismernék számukra? Tény az is, hogy a munkaközösségek megalakulása kezdetben feszültséget okozott az üzemben dolgozók között, hiszen egyesek csak a munkaközösségi tagok nagyobb jövedelemszerzési lehetőségét látták. Azok a részlegek, amelyeknek egy-egy dolgozója belépett amunkaközösségbe, követelték a „jussukat”, mondván, hogy a munkaközösségi tag teljesítménye bizonyára csökken és így a csoport többi tagjának kell majd pótolnia az ő teljesítménykiesését is. Eddig azonban teljesítménycsökkenést nem tapasztaltak, sőt a munkaközösségek tagjai a főműszakok „húzó” embereivé váltak. Persze kérdéses, hogy tartós fizikai igénybevétel mellett hogyan alakulnak majd GMK-s tagok teljesítményei. Tény azonban, hogy a GMK-ekben végzett munka az egész vállalatot pótlólagos nyereséghez juttatja és ebből az egész kollektíva részesedik. Ez az egyébként könnyen belátható tény sem győzte meg azokat, akik a munkaközösségek működési feltételeit megteremtik: a műszaki előkészítőket, a programozókat, a raktárosokat, a minőségellenőröket, a karbantartókat, a darukezelőket, a targoncásokat, az elektromos áramot szolgáltatókat stb. Vitás kérdés, hogy a „háttéripari” és szolgáltató tevékenységekben hol végződik a fő tevékenység és hol kezdődik (vagy kezdődne) a munkaközösségek kiszolgálása. Elvileg lehetőség van arra, hogy a kiszolgáló személyzet túlórában dolgozzék, de a túlórapótlékkal növelt bér meg sem közelíti a munkaközösségi tagok kalkulált órabérét. Például a vállalkozók szerintelképzelhető, hogy a munkaközösség az egyik targoncással szerződést kössön, de akkor könnyen előfordulhat, hogy a főállású munkaidőben a többi targoncás nem szolgálja ki a közösségbe tartozó tagokat. Ezt a konfliktust elkerülendő, a GMK-ek „zsebből” fizetnek egy-egy targoncást. Ha a GMK- ek életképeseknek bizonyulnak, aligha kerülhető meg a kiszolgáló személyzet részvétele ezekben a vállalkozásokban. A vállalat, az acélszerkezeti üzem és a GMK-ek vezetőivel folytatott beszélgetés során felmerült a kérdés: milyen biztosítékaik vannak arra, hogy a munkaközösségben végzett munka ne járjon a főmunkaidejű teljesítmények fellazításával. Nos, a szerződő felek megállapodtak abban, hogy a vállalat a szerződésben rögzített díjat csak akkor fizeti ki a GMK-nek, ha az acélszerkezeti műhely havi termelési programját maradéktalanul teljesítik. Ahány tonnával elmaradnak a műhely program szerinti termelési feladatától, annyi tonnával csökkentik a munkaközösségben előállított mennyiséget. A főmunkaidejű lemaradást tehát a munkaközösségben végzett munkával pótolni kell. A szerződés azt is kimondja, hogy ha a műhely, vagy a munkaközösség a program szerinti mennyiségnél többet termel, a többletet a bérszabályozáselőírásainak megfelelően elszámolják. Az acélszerkezet-gyártó üzemben a többletteljesítményért maximálisan kifizethető 30 százalékos bértöbblet-plafont a GMK-ek teljesítményei miatt nem lehetett fenntartani, ugyanis indokolatlanul diszkriminálták volna azokat a dolgozókat, akik ugyan nem vesznek részt munkaközösségekben, de teljesítményeik alapján a kifizetésre kerülő alapbér 30 százalékánál több bér illetné meg őket. Tény, hogy a munkaközösségekben nagyobb a munka intenzitása és a termelékenység is, hiszen saját szabadidejüket áldozzák fel, ezért a GMK-ek fokozott követelményeket támasztanak a munka jó előkészítésével és megszervezésével szemben. A GMK-ek munkadíját az önelszámoló gyáregység költsége terhére folyósítják. A díjtétel kalkulációjánál abból indultak ki, hogy a munkaközösség tagjainak legalább annyi jövedelemre kell szert tenniük, amennyire a második gazdaságban (építkezésen, szerelési munkákon stb.) szert tehetnének ugyanannyi idő alatt. Ez a díjtétel a vállalati átlagkereset (60 ezer Ft/év) mintegy két-, két és félszerese. (így is kérdéses, hogy a tavaszi és a nyári időszakban vállalják-e a munkaközösségi munkát) * Új mikroökonómiai folyamatok A GMK-ek működéséről és ennek hatásáról korai lenne ítéletet mondani. Ma még a tanulás és a tapasztalatszerzés szakaszában vagyunk. S ha ennek ellenére veszem a bátorságot, hogy tapasztalataimat az általánosítás igényével is megfogalmazzam, ezt csak azért teszem, mert már most látható, hogy az eddigiektől eltérő, újszerű mikroökonómiai folyamatok kibontakozása várható. Kedvezőnek tartom, hogy: — a vállalatok olyan pótlólagos teljesítményekhez juthatnak, melyekkel reális piaci keresletet, vagy vállalati igényt elégíthetnek ki, s ezzel a növekedés új forrásait tárhatják fel; — a munkaközösségek a nagyvállalati szervezetnél rugalmasabban alkalmazkodhatnak a piaci kereslet, vagy a vállalati igény változásaihoz, de éppen ezáltal a vállalat is alkalmazkodóképesebbé válhat; — a GMK-ek hozzájárulnak a vállalati állóeszközök jobb kihasználásához, a befektetett tőke megtérülési idejének csökkentéséhez; — a dolgozók általában eredeti szakmájukban nyújtott pótlólagos teljesítmény fejében jutnak pótlólagos jövedelemhez, miközben a túlóráztatás merev, többnyire utasításon alapuló rendszerét felválthatja a dolgozók önkéntes vállalkozásszerű munkája; — a munkaközösségekben a munkaintenzitás és a munkatermelékenység színvonala sok esetben meghaladja a nagyüzemi produktivitás színvonalát és ezzel a GMK mintegy kritikája is a vállalati munkaszervezésnek. Ez' ösztönző hatás már'lehet az így feltárulkozó „tartalékok” hasznosítására; — kialakul(hat) a munkaerő piaci értéke — mégpedig a szocialista szektor keretei között —, ami esetleg alacsonyabb is lehet a második gazdaságban eddig kialakult monopol piaci árnál (már csak azért is, mert az emberek szívesebben dolgoznak saját szakmájukban, kultúrált körülmények között); — a munkaközösségek működése rávilágít a bér- és keresetszabályozás korlátaira, teljesítménykorlátozó hatására; — a kis kollektívák összekovácsolódnak, miközben kialakulhat a végzett munka menynyiségének és minőségének önellenőrzése, az önkéntesen vállalt szigorúbb munkamorál, melynek kisugárzása a vállalati kollektívára is kedvező hatású. A munkaközösségek működése ösztönözhet a vállalaton belüli hatáskörök decentralizálására, a belső mechanizmus korszerűsítésére. Kedvezőtlennek, vagy legalábbis megkérdőjelezhetőnek tartom, hogy tartósan elviselhető-e azonos szervezeten belül kvázi kettős teljesítmény- és jövedelem (bér)színvonal kialakulása. Mivel a nagyvállalaton belül objektív helyzetük miatt csak bizonyos foglalkozási csoportokba tartozó, illetve meghatározott tevékenységeket végző emberek válhatnak a munkaközösségek tagjaivá, kialakulhat a jövedelmek új, foglalkozási csoportok szerinti struktúrája, és ez felboríthatja a vállalat munkahelyi struktúrája és a munkaerő kínálati szerkezete közötti összhangot. Vajon az egységes munkaszervezetet idővel nem robbanthatja-e szét ez akettősség; — gazdaságilag és jogilag megoldatlan a GMK-ek működési feltételeit megteremtő, illetve biztosító szolgálatok (szolgáltatások) érdekeltsége csakúgy, mint azon vezetők érdekeltté tétele, akik számára a munkaközösségek működése bizonyos kockázatot és többletfeladatok vállalását feltételezi; — a munkaközösségek által használatba vett társadalmi vagyonnak a reális, a tőkehozam szempontjából történő reális értékelése megoldatlan, így — feltéve, hogy a GMK bérleti díjat fizet az általa használt berendezésekért és eszközökért — az élőmunka és a holtmunka értékelése egy szervezeten belül kettős mércével történik; — a GMK-ek többnyire a vállalat „háttériparát” képezik, így nem válnak — sőt, a jogszabályok szerint nem is válhatnak — a piac közvetlen szereplőivé. Elképzelhető, hogy a vállalati autarkia tovább nő. Most, és a belátható jövőben alighanem a GMK-ek előnyei vannak és lesznek túlsúlyban. Távolabbi jövőjüket ma még nehéz előre látni. Úgy tűnik azonban, ha a bér- és keresetszabályozásból fakadó korlátokat, s a nagyvállalatok vállalkozási kényszere (és lehetősége) elé emelt akadályokat sikerül elhárítani, a nagyvállalatok maguk végeznek majd el egy sor olyan tevékenységet, amelyre most kisvállalkozásokat alapítanak. És lesznek olyan speciális feladatokat (fenntartást, karbantartást, javítómunkát) ellátó, vagy speciális szakértelmet kívánó, ám az igénybe vevők szélesebb körét is kielégíteni képes munkaközösségek, amelyek túlnőnek a vállalat keretein, s így kiszakadhatnak a nagyvállalatból és önálló kisvállalatokká, vagy kisvállalkozásokká szerveződhetnek. Vagyis, ha a vállalkozás a nagyvállalati magatartás jellemzőjévé válik, alighanem megszűnik a vállalaton belüli (legtöbb) kisvállalkozás gazdasági alapja is. Dr. Varga György