Figyelő, 1989. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
1989-08-10 / 32. szám
. A♦ Önök nem éppen szolidáraikról híresek. Mennyire érzékelik, hogy a lakosság jövedelme folyamatosan csökken? ► Ahogy romlik az életszínvonal, az emberek elsősorban két területen kezdik leszorítani az igényeiket: ruházkodásra és kulturálódásra költenek kevesebbet. A mi szakmánkban a kereslet szerkezete is átalakulóban van. A jövedelmek polarizálódása miatt erősödik a nagyon olcsó, s kisebb mértékben a viszonylag drága, jó minőségű termékek iránti kereslet is, a közepes árakon kínált ruházati cikkek forgalmában tapasztalható talán a legerősebb visszaesés. Az S Modell megalakulásakor az igényesebb női vevőkör kiszolgálása volt a cél, erre építettük ki piaci stratégiánkat, kínálatunkat. A mi vásárlóink viszonylag kevésbé érezték meg az inflációt, tapasztalataink szerint reáljövedelmüket szinten tudták tartani, sőt talán még tovább is növelték. Ez persze nem azt jelenti, hogy a vállalat vezetőségének túlzottan könnyű dolga lenne, hiszen a „jómódúak” igényeinek kielégítésére egyre több cég vállalkozik, érezhetően erősödik a konkurencia. Sok nyugati vállalkozás forintért árulja termékeit — például az Ostermann — és jelentősen megnőtt a drága tőkés ruházat importja is, gondoljunk csak a Fontana üzletházra. Ilyen körülmények között milyen stratégia alapján dolgoznak? ► Az S Modell két forrásból szerzi be termékeit. Áruink 70 százalékát konvertibilis, importból. A fennmaradó 30 százalék a belföldi termeltetés. Mivel egy-egy termékből viszonylag kis, 100-200 darabos szériákat dobunk piacra, elsősorban ruhaipari szövetkezetekkel állunk kapcsolatban. Elmondjuk nekik az igényeinket, és ennek alapján állítják össze kollekciójukat, amiből válogathatunk. Nincs saját tervezőgárdánk, viszont több „Új és új megoldásokkal kell kísérleteznünk” Jelentősen csökkent az állami és szövetkezeti ruházati kereskedelem értékesítése az idei évben, miközben a kisvállalkozók, butikosok forgalma dinamikusan emelkedett. Hogyan képes az S Modell a fizetőképes kereslet csökkenése és az infláció ellenére talpon maradni? Erről kérdeztük Kelemen Sándorné igazgatót, szakemberünk folyamatosan járja a világot és figyeli a divatváltozásokat. Úgy érzem, ez a stratégia nem igazén egyedi, feltehetően a konkurens hazai cégek is valami hasonlóval próbálkoznak. ► A lényeg az, ki hogyan képes az új kihívásoknak megfelelni. Nálunk a dekonjunktúra és az erősödő konkurencia ellenére sikerült hagyományosnak mondható női konfekcióprofilunk forgalmát szinten tartani. A cég vezetését különösen ösztönzi az a tény, hogy az S Modell hét cég közös vállalkozása, s a tulajdonosi érdekek sokkal erősebbek, mint egy állami vállalatnál. Az alapítók minimálisan 12 százalékos tőkearányos osztalékot várnak el tőlünk, és ennek az igazgatótanácsi üléseken hangot is adnak. Állandó ellenőrzés alatt állunk tehát, így új és új megoldásokkal kell kísérleteznünk, hogy növelni tudjuk a profitunkat, így lehetséges csak, hogy első félévi kiskereskedelmi forgalmunk 28 százalékkal növekedett a tavalyi év hasonló időszakához képest. Melyek ezek az új megoldások? ► Hamar beláttuk, hogy hagyományos női, kisszériás konfekció értékesítésével jelentős bevételnövekedésre már nem számíthatunk. Ezért bővítettük profilunkat. Két férfidivat-szaküzletet nyitottunk, amely eléggé kiaknázatlan területnek bizonyult. Emellett az igényes gyermekruházat piacára is betörtünk. Itt valóban magas árakkal, de egyértelműen világszínvonalú minőséggel jelentkeztünk. Fokozatosan bővítjük nagykereskedelmi tevékenységünket is. Ez természetesen nem az S Modell-termékek forgalmazását, hanem hagyományos ruházati nagykereskedelmi munkát jelent. Nemrégiben nyitottuk meg devizáért árusító boltunkat is, amely várakozáson felül jól prosperál. Több közös vállalkozást hoztunk tető alá neves nyugati ruházati cégekkel, példaként a Váci utcai Salamander cipőszalont említeném. Emellett rövidesen önálló külkereskedelmi jogot kérünk, és vállalkozói irodát szándékozunk nyitni. Foglalkozunk azzal a gondolattal is, hogy teljesen új, nem ruházati jellegű vállalkozásokba kezdünk. Mit ért nem ruházati jellegű vállalkozáson? ► A célunk az, hogy tőkés vállalatokkal együttműködve hiánytermékek forgalmazásával foglalkozzunk. Konkrét példát azonban nem említek, mert már több esetben előfordult, hogy konkurens hazai cégek tudomást szerezve terveinkről, egyszerűen alánk kínáltak, és elhalászták előlünk az üzletet, így csak annyit mondhatok, reményeink szerint az év végére, a jövő év elejére már beindul első ilyen jellegű vállalkozásunk. Az eddigiekből az derül ki, hogy főként nyugati cégek együttműködését keresik. Mennyire nehezíti meg a dolgukat, hogy az importliberalizálás a ruházati szakmára csak korlátozott mértékben terjed ki? ► Ez bizony igen kemény dió a számunkra, hiszen a szükséges devizát valamilyen hagyományos csatornán kell előteremteni. A legkézenfekvőbb az lenne, ha termelőtevékenységre szövetkeznénk tőkés vállalkozókkal, és az export révén juthatnánk kemény valutához. Sajnos eddigi tárgyalópartnereink elzárkóztak ettől, mivel a hoszszú megtérülési idejű termelőberuházás helyett valamilyen kereskedelmi jellegű, gyors forgási sebességű vállalkozásban érdekeltek. Ha az importhoz szükséges deviza beszerzése ennyire nehézkes, hogy lehetséges, hogy gyakorlatilag alig próbálnak hazai alapanyaggyártókkal együttműködni? ► A hazai alapanyaggyártók termékeinek jelentős része nem üti meg az általunk megkövetelt minőségi színvonalat. Amit pedig megvásárolnánk, az vagy nagyon drága, és így megéri inkább távol-keleti országokból helyettesíteni, vagy olyan hatalmas mennyiséget kellene belőlük egyszerre vásárolni, ami a kis szériák gyártását lehetetlenné tenné. Egy nyomott mintás szövetből például négy színváltozatban, 12 ezer négyzetméter alatt szóba sem állnak velünk. A hazai mamut-alapanyaggyártók egyelőre nagyon rugalmatlanok, nemhogy kisszériás termelésre, de még a divat gyors követésére sem alkalmasak. FÉLIX PÉTER 1989. augusztus 10. LERONGYOLÓDUNK? (Folytatás az 1. oldalról.) eredménynek csupán 37,5 százaléka. A bőr-, szőrme- és cipőipar veszteséges lett, holott az előző évben még 1,5 milliárdnyi nyereséget ért el. Mindemögött pedig az az alapvető ok, hogy a szabályozás bünteti — például a magas élőmunka-igényesség miatt — az egyes ágazatokat. A ruházati ágazatba sorolt gazdálkodó szervezetek közül 35 (16 százalék), az IpM-alapítású vállalatok közül pedig 16 vállalat (19 százalék) volt veszteséges. A 100 millió forint feletti veszteséget termelő vállalatok a Pamuttextilművek, a Budapesti Bőripari Vállalat, a Budapesti Finomkötöttáru Gyár, a Minő Cipőgyár, az Auróra Cipőgyár és a Pannónia Szőrmekikészítő Konfekció és Kereskedelmi Vállalat. Persze az említett leépülés nemcsak a veszteségeseket fenyegeti. Vajon hogyan vélekednek a viszszafejlődésről a jó vállalatok? S hogyan vélekedik a fogyasztó, aki gyakran okkal-joggal panaszkodik, hogy valamirevaló árut alig-alig talál az üzletek polcain? Ez utóbbi megjegyzésre a labda tovább dobható a belkereskedelmi vállalatoknak, amennyiben a termelők állítják: sokkal több divatos árut gyártanak, mint amennyit a kereskedők kitesznek a pultokra. Ezzel szemben drága importot mindig — vagy rendszerint — lehet kapni. * Piac lenne, de... Dobrotka László, a VOR vezérigazgatója: „A termelést 20-25 százalékkal növelhetnénk, de ehhez nincs elegendő munkaerő, dolgozóink nem vállalják a két műszakot. A ruházati ipart tönkretették, kivonták belőle a tőkét, nincs megfelelő pénzügyi háttér. A szovjet export percek alatt bűnné vált, felső szinten megkötötték a szerződéseket, mi pedig kaptuk a szemrehányásokat. Kockáztattunk, s az a vásárosnaményi gyár, amelyet a rubelexportra építettünk, ma dollárexportra gyárt. De a tízmillió dollár értékű exportban már alig van anyag, a partner hozza még a cérnát meg a gombot is. A tőkés bérmunka az egyetlen lehetőségünk." Valószínűleg tipikusnak mondható, hogy a méterárugyártók valamivel borúlátóbban ítélik meg a piaci helyzetet, mint a konfekcionálók. Az erőszakolt, KGST-piaci fejlesztések — tekintettel a szubvenciók csökkentésére — itt is visszaütnek. Bosnyák Tamás, az Újpesti Gyapjúszövőgyár vezérigazgatója. „A hazai gyapjúipar jellemzően egyharmadegyharmad-egyharmad arányban értékesít belföldön és exportpiacokon. A termelés 50 százalékban hazai nyersanyagot dolgoz fel, amely limitálja a lehetőségeinket a minőség miatt. Viszont az is igaz, hogy ez kevésbé drága. Ha a piaci helyzet tovább romlik, akkor a gyapjúipar leépülése csak idő kérdése. Konzervatív közgazdász vagyok, a volumenben hiszek. Vagyis azt gondolom, hogy jelentős mennyiségi visszaeséssel rövid idő alatt nem lehet változatlan eredményt elérni.” Ezzel szemben a fonalgyártóknál a volumennövelés kizárólag a munkaerőn múlik. Krauth Pálné, a Masterfil vezérigazgatója: „Például a bácsalmási gyárunkban öt műszakban dolgoznak, vagyis kétszer 12 órás műszakot iktattunk be a hét végére. Összesen 800 vendégmunkást foglalkoztatunk, az exportunk tavaly eléri a 24 millió dollárt, pozitív devizaszaldóval. A további volumennövelést csak technológiafejlesztéssel lehet elérni, ehhez viszont pénz kell.” Felleg Zsolt, a Duna Cipőgyár vezérigazgatója: „A rubelexportból már nem lehet megélni. Elképzelhető a tőkés export 10-15 százalékos növelése, de egy bizonyos határt átlépve ez is a csődöt jelenti. Hiszen a finanszírozás elemi feltételei sincsenek meg, mire 60-180 nap alatt a vállalat az árbevételhez jut — szemben a rubelexporttal, amelyet azonnal kifizetnek — tönkremegy a magas kamatokba. Ezért a cipőipar számára is leginkább a bérmunka-konstrukció a kedvező.” A szabályozás valóban a bérmunkára orientálja a könnyűipari vállalatokat, hiszen gyakran a készleteiket sem tudják megfinanszírozni. Még akkor sem, ha — mint azt egy olasz cég nemrégiben ajánlotta — dollárhitelt tudnának elfogadható kamatra felvenni. Mert ezt az MNB nem engedélyezi, mondván, hogy rontja a jegybank hitelfelvételi lehetőségeit. Mindebből jól látszik, hogy noha a rubelexport-támogatás — amelyet a vállalatok megnevezésében vitatnak — csökkentése érzékenyen érinti a vállalatokat, a nagy sorozatok gyártásának lehetősége még mindig rendkívül vonzó. Népgazdasági szempontból esetleg előnyösebb volna, ha ugyanazért az exportért több kis- vagy középvállalat versenyezne. S megkockáztatható, hogy a rugalmasság, a divatkövetés, a szervezeti decentralizáció szempontjából ez továbbra is konzerváló hatású lehet. A kedvező változásokat pedig az általános tőkehiány is nehezíti. A már idézett kamarai elemzés szerint tavaly az összes textilméteráru 20 százalékát 17 éve vagy annál régebben, majdnem a felét 1971 és 1980 óta gyártják, és csak az utolsó három esztendőben kezdték előállítani 23-24 százalékát. A termelés versenyképességét az javítaná, ha az új gyártmányok és választékok aránya évenként rendszeresen a termelésnek legalább 15-20 százalékát tenné ki, és 8-10 évesnél — a néhány hagyományos és nélkülözhetetlen terméktől eltekintve — idősebb cikket nem gyártanának. A divatosságtól pedig elszakadni látszottak az árak. A belföldi kiskereskedelmi árindex 82 százalékkal nőtt 1980 és 1988 között, s a ruházati cikkeké pedig — beleértve a cipőt — 103 százalékkal, a fogyasztási cikkek közül a legnagyobb mértékben. Az áremelkedés a felsőruházati termékeknél 70, a háztartási és lakástextíliáknál 44 százalékos volt. Több kicsi többre megy A vállalati méretstruktúra a könnyűiparban egészen más a fejlett országokban, sehol sincsenek ilyen túlcentralizált, több ezer fős nagyvállalatok. A szervezetfejlesztés, a részvénytársasággá alakulás és az egyéb kisszervezetek alakítása tavaly a ruházati ipart sem kerülte el. Részvénytársaságokat alapított, illetve tervez alapítani részben vagyonkezelői központtal: a Buda-Flax, a Magyar Gyapjúfonó és Szövőipari Vállalat, a Budapesti Bőripari Vállalat, a Minő, a Budapesti Finomkötöttárugyár, a Budaprint, a Pamuttextilművek és így tovább. Az eddig létrejött részvénytársaságok, kft.-k megalakulásukkal pótlólagos tőkét eddig csak igen szerény mértékben tudtak bevonni, a magán- és a külföldi tőkét ez ideig nem tudták aktivizálni. Kolozsvári János: „Huszonöt évvel ezelőtt még 25 ezren dolgoztak a Budaprintnél, az idén már csak 8,5 ezren. A változás igénye alapvetően azért fogalmazódott meg, mert vertikálisan egymásra épülő nagyvállalat vagyunk. Már a belső anyagi ösztönzést sem tudtuk megoldani, az évi 15 százalék körüli inflációval szemben állt a maximálisan 3-5 százalékos bérfejlesztési lehetőség. A részvénytársasággá alakulás bizonyos, hogy számos előnyt jelent, jelenleg a cégbejegyzésnél tartunk.” Bosnyák Tamás: „A hat hazai gyapjúipari vállalat közül négyen már átalakultak kft.-vé és rt.-vé. Nálunk eddig erre nem volt belső kényszer. Úgy gondoltuk, hogy minőségileg is újat kell teremteni az átalakulással. Vagyis hogy valóságos tőkét hozzunk a termelésbe, s ne egymás gyárait szerepeltessük formálisan tőkebevonásként. Egyébként mi 2000 tonna fonalból 800 tonnát a magyar kötőiparnak szállítunk. Három évvel ezelőtt ezt teljes egészében az állami kötőipar vásárolta meg, ma 60-65 százalékát a magánkötőipar használja fel. Vagyis itt is érezhető a változás.” Importverseny a gyógyír? Tavaly a korábbiaknál valóban több kisszervezet alakult, elsősorban a kötő-, a textilruházati és a cipőiparban. A kisszervezetek bruttó termelési értékének aránya az előző évhez képest 2,6 százalékról 8 százalékra, a bérköltségeké 3,3 százalékról 10 százalékra, az eredményé pedig 5,8-ről 31 százalékra nőtt. Minimális ugyanakkor a vagyon növekedése, amely annak a következménye, hogy az állami vállalatok nem adták át a teljes vagyont a kisszervezeteknek, továbbá ezeknek a feldolgozó szakágazatoknak egyébként is viszonylag alacsony az eszközigénye. A privatizálás éppen ezért az iparon belül a ruházati iparban kezdődhetne meg, s az Ipari Minisztérium egy ilyen program kimunkálásán dolgozik. Azonban a részletekről egyelőre még semmit sem sikerült a tárcánál megtudni. Dobrotka László: „A kis gazdasági szervezet előnye valóban az, hogy mozgékony, de a konfekcióiparban elképzelhetetlen, hogy mondjuk a mi gyárunkat privatizálják. Ez már nem a régi szabószakma, s a VOK-on jottányit sem segítene, ha hátfelé szakítanák.” Persze ezzel nyilván akadnak, akik vitakoznak, elsősorban a nemzetközi példák alapján. Olaszországban — bár a hazaitól merőben eltérő körülmények között — a 20-30-40 fős családi vállalkozások uralják a konfekcióipart, a cipőiparról nem is beszélve. Felleg Zsolt, a Duna Cipőgyár vezérigazgatója: „Magyarországon egyetlen kaptafagyár termel, egyetlen műbőrgyár gyártja a cipőipari kellékeket. Vagyis a háttéripar a cipős szakmában is sújtja a késztermékgyártókat. A divat követése pedig elsősorban ezektől a kellékektől függ, amelyhez egy decentralizált szervezetben sem lehetne könnyebben hozzájutni.” Mindez azonban nem kérdőjelezi meg, hogy a decentralizálás azonnali gazdasági előnyöket is hoz, a szakmában ilyenként említik a Buda-Flax rt.-sítés utáni készletleépítéseit. Ma úgy tetszik, a termelők nem is nagyon törik magukat, inkább hiányolják a munkaerőt, a fejlesztési pénzt, mint a vásárlót. Talán az importliberalizálásnak a fogyasztási cikkekre — köztük a ruházati termékekre — való kiterjesztésétől remélhetünk fordulatot, nagyobb piaci kényszert. Bár a cipőipar példája, ahol az elmúlt években jelentősen emelkedett a belföldi fogyasztáson belül az importcikkek aránya, nem sok jóval biztat. A lábbeligyártóknak és -eladóknak ugyanis eddig sikerült a csökkenő kereslet, a romló jövedelmezőségű export hatását — a növekvő behozatal ellenére — a belföldi árak viharos emelésével kivédeni. Kérdés: meddig lehet sikeres az ilyen stratégia? HAJNÓCZY ÁRPÁD Dobrotka László, Kolozsvári János, Mándoki László, Cseh József, Krauth Pálné, Felleg Zsolt és Bosnyák Tamás