Figyelő, 2006. október-december (50. évfolyam, 40-51. szám)

2006-10-01 / Különszám - Top200

Emlékeznek­­etnek valahol a zöld sziget közepén. „Merre vezet a legrövidebb út Dublinba?" - kérdezi egyikük. „Ja kérem, máshonnan kellett volna elindulni" - szól a maliciózus válasz. Az anekdota 2006-ban a magyar gazdaságra lefordítva: mi a legrövidebb út az euró beveze­téséhez? Ja kérem, más költségvetési politikát kellett volna folytatni. Drámai erővel szembesült az idei őszön a magyar társadalom azzal, amire a köz­gazdászok hosszú évek óta figyelmeztettek: az ezredforduló óta folytatott pazarlás nem fenntartható. Az öt-hat éve zajló ámí-­tó-számító gazdaságpolitika elhitette a választókkal, hogy jólétük csak a kormány jóindulatának függvénye. Az osztogatásnak több éven keresztül sem a közgazdaságtan törvényszerűségei, sem az Európai Unió, sem a hazai és külföldi elemzők nem tudták útját állni. A felelőtlen költségvetési politika 2006- ra Európában egyedülálló mértékű, több mint 10 százalékos GDP-arányos államháztartási hiányhoz vezetett. A hosszú idő óta első őszinte szembenézés a valósággal 2006 őszén arra világított rá, hogy a kialakult bajokat csak fájdalmas terápiával lehet orvosolni. Nem kérdés, hogy helyre kell állítani az egyensúlyt, és el kell indítani az ál­lami elosztó rendszerek reformját. Az Európai Unió szeptember elsejéig adott haladékot a magyar kormánynak a helyzet őszinte feltá­rására; ez volt az utolsó határidő, amelynek elmulasztása beláthatatlan következmények­kel járt volna a magyar gazdaságra nézve. A pénzügyi összeomlást a Brüsszelben elfogadott konvergencia-programmal sike­rült elkerülni. Az Európai Bizottság nagyra értékelte, hogy a tervezet reális helyzetérté­kelésen alapul és megvalósítható programokat tartalmaz. A magyar gazdaság tartós talpra állását illetően azonban így is számos dilem­ma foglalkoztatja a szakmai közvéleményt. Mikor vezethetjük be az eurót? Utolsó­ként lesz-e Magyarországon közös valuta a térségben? Lesz-e bátorság és politikai támogatottság a konvergencia-program végre­hajtásához? Nem fojtja-e meg a vállalkozások növekedését a programban előrevetített jeleznek. A duális jelző nem csak területi (Nyugat és Kelet) és méretbeli (multinacionális cégek, illetve hazai kis- és kö­zépvállalkozások) szempontból igaz rá: az államgazdaság és a magánszféra fejlettsége közti ellentét is szembetűnő. Mi­közben a romló makromutatók láttán a külföldi elemzők Ma­gyarországot Európa beteg embereként bélyegezték meg, a magángazdaság továbbra is kiemelkedően sikeres. Tavaly a legnagyobb vállalatok az eddi­gieknél is eredményesebben és hatékonyabban működtek. A TOP 200 cégeinek összesí­tett üzleti mutatói továbbra is imponálóak. A magyar gazdaság zászlóshajói nemzetközi mértékben is meg­állják a helyüket, versenyképességük uniós társaikéval vetekszik. Néhány vállalatunk az egész régióban márkanévvé vált. A kétszá­zak eredményei adják a legmegalapozottabb reményt arra, hogy Magyarország a nem túl távoli jövőben visszanyerheti a kilencvenes években kivívott helyét az unióhoz 2004-ben csatlakozott államok élbolyában. Hátha még­sem írható le teljesen a harmadik évezred első évtizede, hátha az államgazdaságban is sikerül rendezni a sorokat, és felgyorsul a fel­zárkózás Európa főáramához. Hátha mégsem kell mindent újrakezdeni. • adóemelés? A bevételek növelésére épülő stabilizáció nem vezet-e a feketegazdaság továbbterjedéséhez? Orvosolja-e a program kellőképpen a foglalkoztatási gondokat? Meg­annyi kérdés, amelyekre egyelőre csak óhajtó módban válaszolhatunk, de jó lenne, ha... A magyar gazdaság szerencsére sokkal jobban áll annál, mint amit a makromutatók Magánerő Martin József Péter, a Figyelő főszerkesztője 2006. október . TOP 200­3

Next