Figyelő, 2019. január-március (62. évfolyam, 1-13. szám)

2019-03-07 / 10. szám

Időm egy nap megengedte, hogy válasszak: vonattal induljak-e haza, vagy földalattival a Városligetbe? Az utóbbira voksoltam. Minden fa, madár és szerelmespár a tavasz jelzését várta, hogy kezdődjék a rügyfakadás, halljuk a legújabb madárdalokat és elképzelhessük az ifjú párok termékeny egymáshoz simulását. VÉCHALPÁR SÁNDOR ■■ A Városliget ezek esélyével volt aznap tele. De korai volt az elandalodás. Míg a friss levegőjű márciussal szívtam tele magam, a sunyi szél fölkapta a padtámláról az egyik kesztyűmet, és kacagva eliramodott vele. Én utána, né­­hányan érdeklődve megálltak, mi lesz a verseny eredménye, utolérem-e a szél­lel bélelt kesztyűt. Utolértem, és nem akárhol. Egy szobor előtt. Ahn Eak Tai (An Ikthe), ez a név állt a buszt talapzatán, és csak az interneten keresgélve tudtam meg otthon, hogy a keskeny arcú koreai férfi 1938 és 1941 között nálunk, a pesti Zeneaka­démián tanult: Kodálytól zeneszerzést, Weinertől kamarazenét, Ungertől diri­gálást, és utóbb, sok más mellett, ő szerezte a dél-koreai himnuszt. A keleti himnusz felidézte a Kodály-módszert, és azt is, ahogy a zeneszerző múzeummá alakított lakásában sétálva megjelent egy japán csoport. Ragyogott az arcuk, és láthatóan boldogok voltak, hogy ott lehetnek. Hogy ezt méltón ki­fejezzék, énekelni kezdtek­­ egy népdalt magyarul. Büszke voltam, hogy sok ezer kilométerről eljöttek, hogy lássák Kodály mester otthonát, aki a módsze­rével egy életre megszerettette velük a zenét. Ennek örömével köszöntem el, ám hamarosan kiderült, hogy ez a fajta öröm úgy látszik, csak a japánoknak jár. Nekem nem. Na, mert nemsoká kezembe került néhány kedvrontó mondat. Ezek: „Ha a magyarságról beszélünk bárhol a világon, az elsők között kerül szóba e kifejezés. A névadó, Kodály Zoltán a XX. század egyik legnagyobb magyar gondolkodója volt. Szándékosan beszé­lek pusztán névadóról, hiszen a módszer megalkotója nem Kodály. Viszont egé­szen bizonyos, hogy nélküle nem született volna meg.” Ki nem állom az ilyen síkos-taknyos írások szerzőit. Kiötlőjük ad valamit, s utána kétszer annyit elvesz. Mint az a zenetanár, aki láthatóan nem tud megbé­kélni azzal, hogy igenis vannak tiszta magyar értékek. Amilyen a Kodály-mód­­szer, amelyet évtizedek óta próbálnak halványítani és időnként beverni sárral. A sárból téglát kéne égetniük, amelyekből építkezni lehet, ám a szándékuk más. S nem csak Kodály járt így. Liszttel is elbántak a magyar zene „illetékesei”. Bélyeget sütöttek rá, hogy a rapszódiái semmit nem érnek. Motívumai inkább cigányok, mint magyarok. Ezt ő maga bizonyítja: könyvet írt róluk Weimarban. Heckenast nyomta ki magyarul 1861-ben A czigányokról és a czigány­zenéről Magyarországon címmel. Eszelős kultúrbotrány lett belőle. Olyan magyar urak estek neki, akik cigányzene mellett mulattak hetekig. És az utókor se módosí­totta ítéletét. Brahms magyar táncait játszották ki ellene. „Ezek egészen más kompozíciók, mint Liszt rapszódiái s egyéb magyar táncos darabjai. Brahms kevésbé pate­­tikus, nem oly tüzes és színes­­ s nem magyar vérmérsékletű”, írta egy hang­versenykalauzban valami nímand. Bartók akadémiai székfoglalójában próbálja megvédeni Lisztet: „A magyar rapszódiák a maguk nemében tökéletes alkotá­sok”. De az ő szava se volt képes rehabilitálni. A finnyások máig megvetik a „hírhedett zenészt”, aki árokparti cigányokkal cimborál, és amikor élete legfontosabb asszonya, Carolyne zu Sayn-Wittgenstein hercegnő megkérdezte tőle, mégis ki ő, ezt felelte: „Félig cigány, félig szerzetes”. Tanulság? Van. Magyar hangok is éltetik a keleti lelkeket. ■ 2019/10 FIGYELŐ­­, 69 I BEL CANTO |

Next