Figyelő 9. (1880)
Molnár Sándor: Kisfaludy mint drámaíró
322 Kisfaludy Károly mint drámaíró ,és nem esett érdemtelenre, de „korok mennek, korok jönnek“ és meg kellett érni az ősz Kazinczynak, hogy az új szellem és nemzedék fejére nőtt és hogy az irodalmi areopág az ország szívében megalakult, nem éles ellentétben ugyan Széphalommal, sőt nagy részben azzal kapcsolatban, de a mely kapcsolat Pest emelkedésével mindinkább lazult, Kisfaludy és Vörösmarty korával pedig majdnem végkép megszűnt; valóban ekkor már nem is volt rá szükség; a nemzeti visszahatás semmitől sem irtózott inkább, mint az érzelgősségtől, a megkötöttségtől és az idegentől, pedig hogy ezek a közelmúltban megvoltak, tagadhatatlan. Kazinczy triásza köréből vált ki Kisfaludy Károly és maga Vörösmarty is. Midőn Kisfaludy Károly 1818-ban Vitkovics házához jött, senki sem gondolta még azt, hogy pár év múlva a drámaköltés terén oly magasan álljon, bár a dramaturgiai vitákban akkor már élénk részt vett, nem nagy elméleti tanultsággal, de annál több élet és jellemismerettel, mely a drámaírás első kelléke. Az élet őt jól megtanította, ő meg az életet tanulta meg jól ismerni. A sanyarúságból nagy mennyiséget kapott osztályrészül, az örömből és gondtalan életből keveset; de ez mindnyájának kijutott, ki akkor az irodalommal mellékkereset nélkül foglalkozott; Kazinczy maga is ínséges bajok közt halt el. A geniust existentialis gondok nem egyszer szállították le a magas régiókból, hol máskülönben tündökölhetett volna; a túl finomított beteges ízlés, mely nem egyszer csak sovány bókokból táplálkozott, erőteljes sarjat csak a visszahatás által hajthatott, melylyel maga létjogát elvesztette; a társadalmi viszonyok, hozzájok járulva a politikai nyomás, szellemet bénító eszközeivel, olvasó közönség és állandó színpad hiánya, a költés minden ágára nyomasztólag hatott. Az idő csak a honfiúi magába zárkózó fájdalomnak kedvezett, de a mely méhében hordá a nemzeti jövendő nagyságot. A vérmezőről alig párolgott el az „összeesküvők“ vére, alig bocsátották ki foglyaikat a börtönök , az írók még lelkesebben láttak a munkához, Kazinczy ereje mintha aggságával nagyobbodott volna, Kisfaludy Károly növekedett, Vörösmarty és Czuczor megszülettek a francia szabad, sőt féktelen eszmék korszakában. Európában mindenki az idők teljességét sejtette, melyből előáll a Messiás alakja ; a kis magyar nép keble feszült, tudta, hogy él; hatott rá a varázs, de nem volt ereje azt megtörni; a kevés szám és a szabad szellem ellenei a tűzhányó hegy kráterját betemették ; a proclamatiók futó nemeseket eredményeztek; a tehetetlenség önmagát emészté. Nem mondhatjuk, hogy akár a politikai és társadalmi, akár az irodalmi téren egészben hiányzott volna a tehetség és lelke